Egy barát Magna Hungariában

785 éve, 1235-ben indult útnak Julianus barát Domonkos-rendi szerzetes társaival, hogy eljussanak Magna Hungariába, az őshazába, a keleti magyarság szállásterületére.

2020. 09. 22. 13:45
null
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Hát most már nem remélhetett semmit. De fáradtan is, éhesen is csak várt, várt, hátha csoda történik, hátha magyarul szól rá valaki, valahonnét, Isten tudja, honnét. Ha szegény Gerhardus élne, ketten kereshetnék a magyarokat. Egyikük már rájuk is akadt volna. Mert hogy vannak, kell lenniök ebben a nagy bulgár városban, melybe, mint valami mély tóba, ömlenek az idegenek, arra a fejét tette.

[…] Ahogy befelé ballagott a kapun, egy férfi meg egy fehér vászonruhás, alacsony, kövérkés asszony jött vele szemközt. A férfiú két-három lépéssel előrébb lépkedett lábszárára kötött szürke vászongatyában, bocskorban, vállán farkasbőrrel. Fején félrecsapott süveg volt. Hosszú bajusza lecsüngött, barna szakálla a mellére göndörödött. Hátra-hátraszólt a mögötte iparkodó menyecskének, aki szaporán jártatta a száját. Begyes, fürge asszony volt, egészen fiatal, kerek barna képén egészségesen virult a jókedv. Fején lelógó vászonkendő volt. Fehér volt tetőtől talpig, még a lábán is fehér vászonbocskor világított a fekete porban.

Mikor Julianus elhaladt mellettük, megálltak s végignézték. Julianus hozzászokott már, hogy megbámulják szakadozott, piszkos gúnyáját, egészen megfeketedett bocskorát, hosszú haját és kócos szakállát. Különösen a szakállát, mely annyira gondozatlan volt, hogy itt, a „szakállak tartományában”, mint Gerhardus mondta, méltán keltett föltűnést. Íme, egy ember, aki annyira alávaló, hogy nem tiszteli a saját szakállát sem. Megálltak, majd az asszony szaporán kérdezett tőle valamit. És gyermekesen nevetett.

Julianus megrázta a fejét. Kunul mondta:

– Nem értelek, édes leányom.

Erre meg az asszony rázta a fejét, s még jobban nevetett. A férfi rászólt, nyilván hívta.

– Ó, Iseteng! – kiáltotta az asszony gyermetegen.

Julianus elsápadt. Megállt a szíve verése. Nem, nem lehet igaz. Rosszul hallott. Gyakran hall olyan szavakat, amelyek mintha magyar szavakhoz hasonlítanának. A nyelvek játéka ez. Bizonyosan vannak a bolgár nyelvben is efféle szavak. De érezte, nem tévedett. Ez a halk, türelmetlen fölkiáltás csak magyar szó lehet.

– Tám… tám… magyeri vagy? – dadogta, s rámeredt az asszonyra, mintha meg akarná enni.

– Madzsar! Madzsar! – integetett fejével az asszony, s csodálkozva nézte Julianust. Barna szeme vidáman s egyben szelíden csillogott a fehér kendő redőiből.

– Ó, Isten! – suttogta most Julianus is és elvörösödött, verejték lepte el homlokát, egész testét izzó forróság futotta el. Keresztet vetett, szinte szédült.

– Istent hiuád? Beteg vagy? – kérdezte az asszony ijedten.

De Julianus nem tudott szólni. Csak rámeredt az asszonyra, mint az eszelős, ajka reszketett. Aztán mintha leütötték volna, térdre esett.

– Hála neköd, Istenöm atyám! Hála neköd! Megvagyon! Meglelém!

Arcán, gubancos szakállán könnyek folytak.

Az asszony ijedten állott mellette, a férfi meg bosszúsan, de egy kis tisztelettel nézett reá a magasból. Azt hitte, őrült, s az őrültet tisztelni kell. Isten szava szól az őrültben.

Julianus körül elsüllyedt az egész világ. Nem látott egyebet, csak az asszonyt, aki ott állott ijedt arccal, kitáguló szemmel, s nem tudta, mihez kezdjen. Itta a ruhája fényét, az alakját, kerek, barnapiros arca gömbölyűségét, jó tisztaságát, barna szeme világos, átlátszó, gyermekes pillantását. Kis batyu volt az asszony kezében, azt is nézte.

De aztán uralkodott magán, s elmondva hálaadó szavait, gyorsan megtörölte a szemét ködmöne ujjával. Fölkelt térdeltéből. És mosolygott is meg sírt is egyszerre. Melle zihált, a szavak akadozva törtek ki elszoruló torkán:

– Álmodom-é? Vajon nem álmodom-é?

– Álmu? – kérdezte az asszony tétován, mintha nem jól hallana. – Nem, nem álmu…

Kissé mély, de lányos hangja volt.

– Nem álmu. Igaz valóság. Magyeri vagy.

– Madzser vagyok – ismételte, egy kissé dzs-nek ejtve a gyé-t, mint némely selypítő gyermekek. S nem értette, mi van ezen csodálni való. Mit falja ez a rongyos, ijesztő félbolond a szemével, mit sóhajtozik, könnyezik, pirul és sápad, mért dadog? És mért fohászkodik? Mért hajtogatja annyiszor, hogy magyar? Miért ejti ki a szavakat olyan idegenül? Miféle magyar ez? Miféle varázsló?

A férfinak, aki nyilván az asszony ura volt, nem tetszett a dolog. Megfogta az asszony kezét, s erősebben rászólt.

Az asszony engedett az unszolásnak, de egyre a rongyos embert nézte. Nem tudott elszakadni a szemétől. Érezte, különösebb dolog történik itt, mint egy idegen csavargóval való találkozás. Idegen, de valójában nem az. Közelebbi, mintha itt nőtt volna föl, ebben a városban.

(Részlet Kodolányi János Julianus barát című regényéből, 1938)

785 éve, 1235-ben indult útnak Julianus barát Domonkos-rendi szerzetes társaival, hogy eljussanak Magna Hungariába, az őshazába, a keleti magyarság szállásterületére.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.