Egyetlen valóság

Nem vesz részt kiállításmegnyitókon, és saját gyűjteményes tárlata is másfél évtizede volt legutóbb Magyarországon. Rómában két évvel ezelőtt lehetett látni összefoglalást alkotásaiból. Mégis jelen van a kortárs művészetben,­ és munkássága alapvető kérdéseket vet fel. Nemrégiben Kossuth-díjjal ismerték el életművét.

Fáy Zoltán
2019. 04. 20. 9:44
null
Fotó: Havran Zoltán
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

– Az önről megjelent írásokból csupán két életrajzi adat derül ki: a születési évszám és a diplomázás ideje. Kissé rejtőzködő életet él. Öt éve Daniel Estivill tanulmányával jelent meg szép album a munkásságáról, amely alapján látható, hogy 1990 környékén komoly változás történt a művészetében – és talán az életében is. Hosszú készülődés gyümölcse volt ez, vagy váratlan fordulat történt?

– Készülődés persze volt, sok-sok éven keresztül tartott. A főiskolán Sváby Lajos volt a tanárom. Jó mester, de a hallgatói többségére túl erős hatást gyakorolt. Engem is befolyásolt. A főiskolán azonban már határozottan kerestem a saját hangomat. Egy alkalommal akt volt a téma, akkor még dohányozhattunk is a műteremben, vágni lehetett a füstöt. Kaotikus állapotok uralkodtak. A hallgatók körülállták a modellt. Én viszont elkezdtem egy kis méretű Mária mennybevételét festeni – plasztikus felhőkkel, kicsit Tintoretto hatása alatt. Sváby megállt mögöttem, vállamra tette a kezét, és annyit mondott: Ádám, nagyon tisztelem, amit csinál, de kérem, hogy úgy fesse meg, hogy elhiggyem. Abba is hagytam a képet, mert tudtam: akkor még nem tudtam volna úgy megfesteni, hogy elhiggye. De amit mondott, máig célkitűzésem: úgy szeretnék festeni, hogy elhiggye mindenki.

Fotó: Havran Zoltán

A magány formavilága

– És hogy került a főiskolára?

– Tizenkét éves koromban kaptam az elhivatást, hasonló módon, mint Csontváry. A Rózsák terei templomban imádkoztam, máig emlékszem, hogy baloldalt. Hangot hallottam: „neked festészettel kell megdicsőíteni”. Egy fiatal fiúgyerek számára ez nagyon komoly üzenet, egész későbbi életemet meghatározta. Megvolt a kézügyességem, rajztehetségem, de még rengeteg szorgalom kellett. Igyekeztem minden festészettel kapcsolatos tudást magamba szívni, mint egy szivacs. Ám a főiskola és az úgynevezett művésztársadalom komoly válságot is előidézett bennem. Mindent megpróbáltam, mintha egy nagy áruházban az összes zakót felpróbáltam volna. De egyik sem volt alkalmas. Végül 1989-ben úgy döntöttünk a feleségemmel, hogy elköltözünk Budapestről. Az Őrségben, egy kis faluban kötöttünk ki.

– Kivonulás a világból?

– Így is lehet mondani. Nagyon nehéz, hogy a világtól való undor ne változzék gőggé. A magány a megalkuvásoktól mentes létezés. Nem könnyű, de rám szabott állapot. Ebből a kontemplatív létezésből nőtt ki a formavilágom. Hamar rájöttem, hogy a barokkban kell inspirációt keresnem, hiszen a barokk fő célkitűzése a meggyőzés volt. Úgy érzem, hogy korunk nem tudja felkínálni mindazt, ami az igazság kifejezéséhez szükséges. Ha eltévedünk az erdőben, vissza kell menni az utolsó biztos pontig. A barokk után jött a felvilágosodás és mindaz, ami romba döntötte a kultúrát. Azt a természetes ábrázolást kerestem, amelyik ki tudja fejezni a természetfölöttit.

– Ehhez hasonló kísérletek már voltak, de nem lett folytatásuk…

– A preraffaeliták és a nazarénusok munkáját nagyon tisztelem. Ám ha csak a puszta őszinteséggel nyúlunk a régi mesterek munkásságához, az kevés. Saját példám is mutatja: a kortárs festészet számára „szentképfestő” vagyok, az egyház számára pedig túlzottan világias. A jámbor, ájtatos törekvések – mint amilyen a római iskola volt – nem képesek megragadni a mai világ feslettségét, anyagba süllyedtségét. Úgy érzem, arra vagyok hivatva, hogy a műveimben mindkettő megjelenjen, a szent és a profán. A művészettörténészek viszont azt gondolják, joguk van a kortársaknak megmondani, ki az igazi alkotó, és ki nem. És ami még ennél is riasztóbb: azt is meg akarják határozni, milyen legyen a művészet. Mert ők a történetben léteznek. És én nem a művészettörténetben szeretnék szerepelni, hanem az Élet Könyvében.

– Vitatja a kritika létjogosultságát?

– Úgy gondolom, hogy ha szeretnek egy művészetet, mindegy, hogy melyik korban született. Az élni fog, fönnmarad. Ami pedig nem kell, hiába teszik polcra: szétmállik, megsemmisül.

– És hogyan tud a transzcendens tartalom megtestesülni egy-egy konkrét remekműben?

– A realizmusnak – rossz kifejezés – az a küldetése, hogy miután az emberiség végképp alámerült a testiségbe, tárgyiasságba, rajta keresztül legyen megszólítható. Ha a természetes ábrázolásból hiányzik a természetfeletti, fabatkát sem ér. Michelangelo Pietája sokkal nagyobb csoda, mint ha valaki különleges képességek birtokában átmegy a Duna vizén Pestről Budára. Az semmi ahhoz képest, hogy egy huszonéves fiatalember, valószínűleg vázlatok nélkül, a legkisebb részletekig ilyen pontosan tudja megfogalmazni a világot.

Mit érnek a díjak?

– Hogyan lehet a teljes elvonultság mellett megteremteni a jelenlétet, akár csak a szó leghétköznapibb értelmében? Hiszen az elmúlt év­tizedek díjai – Molnár C. Pál Társaság, Az év embere Vas megyében, Érdemes Művész, Pápai Szépművészeti Akadémia díja és most a Kossuth-díj – azt mutatják, hogy hiába nem szerepel kiállításokon, nem vesz részt a „képzőművészeti közéletben”, figyelnek a munkáira.

– Mindez egész egyszerűen nem érdekel. Az erdő szélén, ahol élek, fütyülnek rá a madarak. Jólesnek a díjak, de nem befolyásolnak. Igaza van Hamvas Bélának: bolond, aki nem az örök életre rendezkedik be. Persze hogy nem járok kiállításmegnyitókra. Miért lássam azt, ami destruktív? De élnek hozzám hasonló ars poeticával dolgozó művészek ma is. És az öröklét szempontjából sokan vallottak hasonló vagy azonos nézeteket. A közelmúltban akadémiai taggá választottak, az 1543-ban alapított Pantheon Virtuózai közé. A díjat Gianfranco Ravasi bíboros adta át. Nagyon megtisztelő, különösen, hogy olyan tagjai voltak, mint Bernini vagy Velázquez, de az igazi visszaigazolás nem az elismerés, hanem a műveim. A palermói kapucinusoknak van egy több száz éven keresztül használt kriptájuk, ahol a halottak természetes módon mumifikálódtak. Divatos temetkezőhely volt, a városi elit használta. Ma már ujjnyi vastag por fedi az előkelőségek sok-sok kitüntetését. Körülbelül ennyit ér minden díj…

– Van olyan felkérés, amelyet elutasít?

– Természetesen van, még ha anyagi vagy egyéb nehézséget okoz is a visszautasítás, és még ha valakinek fájdalmas is a döntés. Amit viszont el kell fogadnom, ott nem tehetek mást, hiszen ott az elutasítás lenne bűn. Ami nem készült el, bár el kellett volna készülnie, a mulasztás ugyanakkora vétek, mint a tevőlegesen elkövetett. Ez korunk súlyos tünete: ezért töltik ki sokan az értékes időt fölösleges dolgokkal. A nagy művész minden korban fölismeri az idő rövidségét.

– Többnyire portréfelkéréseket kap?

– Azt is. A portré időigényes és nehéz műfaj, hiszen az arcvonásoknak be kell mutatni a személyiség egészét. Példaképeim a nagy mesterek, Van Dyck vagy Velázquez, akik hihetetlen lélekábrázoló képességgel dolgoztak.

– Most min dolgozik?

– Két képen. Nem szívesen beszélek az aktuális munkáimról, de az egyiket elárulom: ismét egy Szent Ferenc-kép lesz. Nem azt szeretném bemutatni, amit a mai kor előszeretettel kiemel az életéből: az örömet, a természet szeretetét. A ferences szellemiségből engem az izgat, ami Alverna hegyén történt, a kínlódó, szenvedő, vívódó, már a halállal is szembenéző Szent Ferenc alakja.

– Hát ez mostanában kevésbé népszerű vonás…

– Valójában egyetlen valóság van, ahogyan Hamvas Béla fogalmazott: Isten. Minden más abszurd, és magyarázatra szorul. Saját létezésünk is. Ezt a kérdést boncolgatva jutottam el a szenvedő Szent Ferenc alakjáig, aki a képen már-már eksztázisban keres magyarázatot a létezés drámájára.

– A szenvedés és a halál a kortárs képzőművészetben alig jelenik meg.

– Nemcsak a képzőművészetben, hanem az egész emberi gondolkodásból igyekszik a korszellem száműzni ezt a témát. Aki a halállal foglalkozik, tapintatlan, kellemetlen. Pedig az egész kultúra alapvető mozgatója az emberi élet végessége. És ha ez nem jelenik meg a művészetben, akkor az a művészet nem sokat ér. Tisztelem és szeretem az impresszionistákat, de hiányzik belőlük az emberi lét végességének keresése.

Szemben az igazsággal

– Mióta próbálunk meg hátat fordítani az ember legalapvetőbb meghatározottságának?

– A felvilágosodás és a francia forradalom idejétől az emberi élet a tudománynak lett alárendelve. Ez alól sajnos az egyház sem teljesen kivétel, és ettől fogva csak követi az eseményeket. Mi magunk, keresztények is hagytuk, hogy felboruljon az értékrendünk. Azóta föl-fölmerül, hogy a művészet fölösleges, pazarlás. Csakhogy a Jóisten is rendkívül pazarló, és valójában a „pazarlástól” lesz ember az ember több, mint egy csupán vegetálásra alkalmas lény.

– El tud képzelni ateista művészetet?

– Én ateistát se nagyon tudok elképzelni, mert ehhez sokkal nagyobb hit kellene. Hacsak nem a lustaság van a háttérben. Egy meggyőződéses ateistának hatalmas és állandó erőfeszítésre van szüksége, amelyből soha semmi sem jön létre. Az önmegtagadásból viszont előbb-utóbb érték lesz. Az ateizmusból legföljebb nihil. Elmarad a dráma, nincs megtisztulás, és ilyenformán értelme sincs az ateista művészetnek.

– Mi lehet az elutasítás oka?

– Az, hogy kényelmetlen szembesülni az igaz­sággal. Kényelmetlen látni a szenvedő Szent ­Ferencet, a koponyát, a halált. Nem illik ilyen témákról beszélni. A maga korában minden művész ellenzékben van, és ez így is van jól.

– És mi az, amit a művész ebből az „ellenzéki” pozícióból el tud mondani?

– Azt, hogy a megváltás nagyobb mű, mint a teremtés. A megváltásban sokkal mélyebben nyilatkoztatja ki önmagát Isten, sokkal többet elárul önmagáról, mint bármi másban. Nem emberi módon gondolkodik, és nem emberi módon cselekszik. Ehhez képest minden más diabolikus, a valóság elfedése.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.