Együttállások

Tudjuk, milyen az, amikor lassanként visszatér az erőnk, és kedvünk támad kilépni a fényre.

Négy fal között is éreztem, hogy sötétedik. Szürkülettől az eget kémleltem, szerettem volna látni, amikor egyetlen csillagként tündököl két fényes bolygó. Ilyet többet nem látok, gondoltam, ilyet a háromkirályok is csak egyszer láttak életükben. Délután négytől ki-kinéztem az ablakon, a tejfehér felhőkön visszaverődött fények megvilágították a fákat, tompa derengés vonta be az ágakat, és az árnyak kísértetként nyújtóztak végig az aszfalton. Izgultam a fiamért. Még világosban elindult biciklizni a Ligetbe, de lassanként besötétedett, és még mindig nem jön, pedig kértem, ne maradjon sokáig, mert ilyenkor, az ünnepi készülődés idején tisztára őrülten hajtanak az autósok. A felhőréteg meg egyre sűrűsödik.

A konyhában főzés közben szól a rádió, egy csillagász beszél a Jupiter–Szaturnusz együttállásáról, amelyet a betlehemi csillaghoz hasonlít, bár hozzáteszi: Gáspár, Menyhért és Boldizsár talán még fényesebb ideiglenes csillag, a Vénusz–Jupiter párosa után vándorolhatott. „Puputeve háton, hetedhét országon – dünnyögöm félhangosan az énekkel, amelyet vízkeresztkor, a karácsonyfa lebontásakor énekelünk –, nem találjuk őt fényes palotában, hanem rongyos istállónak szegény jászolában. Jó emberek hát segítsetek rajtunk, betlehemi kis Jézusnak mindent odaadtunk. Angyali szóra reggel ültünk lóra, ne bántsd őt te, Heródes, te vén ravasz róka.”

Ünnep van, a múlt, jelen, jövő határai elmosódnak, átlépünk az időtlenségbe, amelynek jótékony hatásaként megszűnik a kínos várakozás. Ami kétezer éve történt, az a jelen élő valósága is, maga az igazság. Szeretnénk ilyenkor belelátni a jövőbe. Járványhelyzetben még inkább sóvárgunk arra a jövőre, amikor majd újra összejöhetünk, amikor újra együtt ünnepelhet a nagy család. De az ünnep zaklatott időkben is ünnep, amelyből előléphetnek korábbi együttléteink. Léptessük hát elő őket: a tavalyi koccintást, a legutóbbi havas téli estét, feltűnik egy csillagfényes szilveszter is, és már látjuk a háromkirályokat, amint az eget kémlelik. Most, hogy végre a jelenben vagyunk, megláthatjuk az égi jelet.

Betoppan a nagyfiam, piros arca ég a hidegtől. A csillagot kerested, kérdezem megkönnyebbülve, mire felveti a fejét, szembenéz: „Te is tudod? Pedig nem is beszéltünk róla.” Kamaszos mormogását jóhiszeműen dorombolásnak veszem, tovább kérdezgetem. Magaslati pontot keresett, áttolta a biciklit az M3-as ­autópálya fölött, és a felüljáróról nézett bele a ködbe. Tudta, hogy merre nézzen, milyen irányba. Órát is vitt magával, nehogy lekésse az égi jelenést, amikor a Jupiter és a Szaturnusz egyetlen fényes csillagként ragyog. Honnan tudtad? – faggatom. Földrajz­órán beszélgettek a teremtett világ rendjéről, erről a csodálatos együttállásról. És nézte hosszan, hogy ott, a fehérség mögött, ott van a csoda. Ha nem is látta, attól még tudhatta biztosan.

Budával is így volt. Eltűnt, a ködbe veszett. A pesti hídfő oroszlánjai megvoltak, de a láncszemek a semmibe futottak. Nincs ott semmi? Vaktában gurultunk rá a hídra, mindig csak az orrunk hegyéig ellátva, mert annyit azért éppen láttunk, hol az út, és merre visz. Az a kicsi földdarab megvolt még a lábunk alatt, mindig csak az a kicsi földdarab. Aztán egyszerre átértünk a hídon, és megvolt Buda. Tisztult az ég körülöttünk, felszállt a köd, már látszott az alagút, és a végén ott derengett a fény. Kiderült az idő. Most is csak ennyi van, 2021 újévkor.

A fény az alagút végén. A többit meg beleképzeljük az emlékeinkből. Megy az nekünk, hiszen lábadoztunk már betegségből, tudjuk, milyen az, amikor lassanként visszatér az erőnk, és kedvünk támad kilépni a fényre. Megtörténik majd 2021-ben is, hogy összetalálkozunk jó ismerősökkel, és meghívhatjuk őket magunkhoz csak úgy beszélgetni. Meghívjuk majd a barátainkat, a nagy család is összejön. Az elmaradt koccintásokat pedig szépen bepótoljuk.