Emberek és hörcsögök

Ábel fanyar képpel nézi a bevásárlóközpontban hömpölygő tömeget, és arra gondol: ha ő kereskedő lenne, félévente megrendelne egy ilyen vírust. Férfiak és nők, idősek és fiatalok, jól öltözöttek és toprongyosok róják köreiket degeszre pakolt bevásárlókocsijukkal, tekintetükkel aggodalmasan és ugrásra készen pásztázzák az egyre foghíjasabb árukészletet a polcokon, míg szemük sarkából nehezen titkolt féltékenységgel vizslatják mások kocsiját, attól rettegve, hogy abban olyasmi is van, amiről ők elfeledkeztek, s most talán már késő. Liszt, dara, cukor, száraztészta, kis és nagy konzervek, rúd szalámik (kettő elég lesz? – kérdezi az asszonyka, legyen négy! – dörren rá kinyúlt melegítős férje, átérezve családfői felelőssége teljes súlyát, ami jelen pillanatban megegyezik a kocsi súlyával), paprika, só, szó, ami szó, tobzódik az őrület saját törvényeit követve őrült cselekedetekben.

– Nem tudod, hol vannak a gumikesztyűk? – érinti meg Ábel vállát egy szájmaszkos ürge. – Miért, műtétre készülsz? – kérdez vissza Ábel, mire a másik döbbenten mered Ábel kosarára, amelyben egy fiatal jukka pálma, két rizses csokoládé és egy liter tej árválkodik, majd sietve odébb tolja a kocsiját. Nyilván őrültnek gondolja, mert ezekben a napokban a normális ember tíz kiló lisztnél kezdődik. Ábel megvetően vállat von, és az utolsó pillanatban rántja el a kocsit egy fenyegetően közeledő másik elől, amelynek birtokosa vakon „vezet”, hiszen nem lát ki az előtte tornyosuló papírtekercsek mögül. Nyilván ez már a sokadik s talán záró „futama”, ugyanis a természet rendje szerint az élelmiszerekre mindig a vécépapírtekercsek teszik fel a pontot. (Lehet, hogy most enyhe képzavarba bonyolódtunk, de az vesse ránk az első tekercset, akivel ez nem fordulna elő ilyen rendkívüli időkben sem.) El lehet képzelni, mennyi élelmet összevásárolhatott a fickó, ha ekkora adag papírt lát szükségesnek hazatolni. Mondom, ha kiskereskedő lennék, rendszeressé tenném ezt a vírust. S a nevén sem változtatnék, hiszen nomen est omen: felteszi a koronát az utóbbi évek bevételeinek amúgy sem alacsony mértékére. S mindezt miért? Mert a kormány bejelentette, hogy veszélyhelyzet van. (Talán azért nem „vészhelyzetet” mondtak, mert a mai ember azt George Clooney-val köti össze, s így félrevezető lenne.) De azt nem mondták, hogy nem lesz kaja, vitamin meg vécépapír, sőt.

– Nem érdekes – kérdezi Ábel a kasszásnőtől –, hogy az emberek nem a sört, a bort, az Unicumot és a whiskyt vásárolják fel rekeszszám, hanem az ennivalót? Pedig, ha már közel a végítélet, nem többet érne úgy istenigazából még egy jót mulatni utoljára?! – A nő nevet, de Ábel látja a szeme csillogásán, hogy egyetért, vagy legalábbis nem tartja elvetendőnek az ötletet. – Hiába – legyint Ábel –, már a magyar virtus sem a régi. Sehol egy Dankó, egy Jávor, egy Bessenyei, sehol egy igazi férfi. S nincs már valódi mulatság sem. Csak a nyálaskodás: posztolj, posztolj, lájkolj, ez tetszik a népnek. Erre meg hogyan mulass?! Pláne, ha nem a Harlemben nőttél fel. A dédapjuk, ha meghallaná, fejbe is verné őket a kankós pálcával. (Csak jelzem, hogy ez utóbbi nem beteg nemi szervet jelent.) Így aztán a borok és pálinkák gondterhelten merednek maguk elé a polcokon. Hogy vajon mit vétettek? Hogy ők miért nem, s meddig?! E tekintetben talán csak a Székelyföldön jönnek számításba, ahol kitörő örömmel fogadták a hírt, hogy a vírus 27 fokban elenyészik, hiszen az ő pálinkájuk megvan 55 is.

De a sáskahad nem állt meg az élelmiszerboltoknál (azokat teljesen lekopasztotta, beleértve a régóta elfekvő vagy éppen a lejárat előtti félórában agonizáló készleteket), hanem csontra lecsupaszította a húsboltokat, mészárszékeket, a patikák és drogériák polcairól a vitaminkészleteket is. (– C-vitamint vegyünk, drágám, vagy D-t? – Hagyd most az ábécét, bele mindet a kosárba!)

S akkor most nézzük csak, miért teszik ezt az emberek! Egyáltalán ember teszi-e, vagy az emberi lélek mélyén jó esetben altatásban tartott vadállat? Igen, eltalálták. Felébredt. (A jó öreg Le Bon számára ez igazi csemege lenne. De helyette most mi csemegézünk.) Mert civilizált ember akkor sem tesz ilyet, ha holnaptól teljesen leállnak a kemencék és vitamingyárak, s a vírus kitörli az agyból az összes receptet (a vécépapírgyárakat csak azért nem említjük, mert ha nincs kaja, úgyis mindegy). Az emberi minőség kérdése nem akkor dől el, amikor pattogatott kukoricát rágcsálva s kólát szürcsölgetve megható filmeket nézünk szolidaritásról, áldozathozatalról és hősiességről, s a szénsavtól böfögve bólogatunk a gyereknek, hogy: igen, fiam, így kell. Hanem az igazi határhelyzetekben, „élesben”, mint most is. Ráadásul semmi emberfelettit nem kell tenni, hősi halált sem kell halni, csupán józan, fegyelmezett emberként viselkedni. Hogy a gyerek ne azt lássa, hogy a legelső kósza rémhírre húsz kiló liszttel és kétszáz tekercs vécépapírral állítunk haza! Ilyenkor kerül napvilágra a nevelés, amit kaptunk, és az igazi énünk. Napvilágra került. Ott volt a degeszre rakott szatyrokban. Ábel látta, és elszörnyedt.

A kipirult arccal és lihegve az áruházakban rohangászó emberek szemében csak az állati ösztön munkált: hogy én, én, én kapjak meg mindent, én éljek túl valamit, nem tudom, mit, bármit, de túlélni akarok, bespájzolni, jóllakni és enni, enni, enni! Lehet, hogy másnak nem jut egy zsömlére való sem, de nekem legyen két mázsa lisztem a kamrában. Lehet, hogy az, akinek valóban szüksége lenne vitaminra, nem jut hozzá, és belehal, de nekem legyen hetven doboz fölösleg a polcon, hogy én, én éljek és túléljek mindent és mindenkit. Aztán meg ráromlik az egész, mert a pánikban túlbiztosította magát. (Ábel bízik is benne, hogy így lesz, mert lennie kell isteni igazságszolgáltatásnak is.)

Ami áruhiány van, azt az emberek ostoba viselkedése okozza, az önzés, a kaparás, a hörcsögmentalitás. Amúgy nem lenne, még átmenetileg sem. Igazi és nagy hiány van viszont összetartásban, egymásra figyelésben és tudatos polgárként, végső soron nemzetként való viselkedésben. Persze, értjük mi, hogy korszellem meg atomizálódott társadalom, és valósítsd (mentsd) meg önmagad, de hogy a nemzeti összetartozás tudatának, az emberi szolidaritásnak, a hazafiasságnak, egyáltalán a józan észnek és mértéktartásnak a „vitaminja” ennyire kiürült a szervezetünkből, azt nem hittük volna. Még így tavaszelőn sem. A baj nagyobb, mint gondolnánk. Mert – diáknyelven szólva – ez csak egy zéhá volt. Mi lesz majd a szigorlaton?!