Fekete bárány vagy úttörő?

Színház – Virtuális repülés a Nemzeti Színház Körhintáján.

Budapest, 2015. február 18. Kiss Andrea (b) Mari és ifj. Vidnyánszky Attila (j) Bíró Máté szerepében Sarkadi Imre, Fábri Zoltán és Nádasy László művei alapján Vincze Zsuzsa forgatókönyvéből készült Körhinta című színmű próbáján Budapesten, a Nemzeti Színházban 2015. február 18-án. A darabot Vidnyánszky Attila rendezésében és Zsuráfszky Zoltán koreográfus társrendezésében, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes (volt Honvéd Táncszínház) közreműködésével február 20-án mutatják be. MTI Fotó: Szigetváry Zsolt Fotó: Szigetváry Zsolt

Napra pontosan hat évvel a bemutató után online térbe költözött a Nemzeti Színház előadása. ­Fábri Zoltán 1956-os kultikussá vált filmjének színpadi adaptációja eddig hatvan alkalommal repítette el a közönséget azon a bizonyos körhintán.

Amikor először láttam a darabot, épp annyi idős voltam, mint a történet szerint Pataki Mari. Mellettem a nagymamám ült, aki pedig a film megjelenésekor volt egykorú a vurstliban önfeledten szaladgáló lánnyal. Különböző generáció­kat képviselünk, mégis mindkettőnket magával ragadott a színpadon teremtett miliő.

Már rögtön az első jelenet grandiózus látványvilága beránt a történetbe. Hasonló érzés, mint kisgyerekként a vidámparkban mit sem sejtve felülni a körhintára, majd a hirtelen adrenalinlökettől fellelkesülve újra és újra sorban állni. Mi is ott érezzük magunkat a vurstli forgatagában, kezünkben a szív alakú mézeskaláccsal, a színes lufival. Az illúziót a Mari apját játszó Varga ­József töri meg ellentmondást nem tűrő kijelentésével: ,,A lányt akkor kell adni, amikor kérik.” Igen ám, de mégis mi történik, ha a lánynak egyszerre két udvarlója is akad? Egy vagyonos, befolyásos kérő, akihez a családot anyagi érdekek fűzik és egy rokonszenves fiú, aki biztos megélhetést ugyan nem, de sírig tartó szerelmet annál inkább ígér.

Mari szerepében Kiss Andrea, Bíró Máté szerepében ifj. Vidnyánszky Attila a Körhinta című szín-
mű próbáján, 2015. február 18. Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt

Vidnyánszky Attila rendezése főként a személyes sorstörténeteket hangsúlyozza, az előadást mégis körülölelik a paraszti világ hagyományai. Nem, ez nem éppen a legtalálóbb kifejezés, mert Marit az a közeg sokkal inkább fojtogatja, mint öleli. Meglehet, hogy a szerelem érzése nem változik, mégis jelentős különbség, hogy az ötvenes években egy eladósorban lévő lány nem maga dönthette el, hogy kivel ül fel a körhintára.

Törőcsik Mari és Soós Imre legendás alakítása után azt gondolnánk, hogy nehéz új főszereplőket a szívünkbe zárnunk, de Szász Júlia és Berettyán Nándor úgy nyúlt a karakterekhez, hogy a film elkötelezett rajongóit se érje csalódás. Mari tiszta, gyermeki bája és Máté egyenes, vakmerő jelleme a színpadon is éppúgy érvényesül, mint a filmvásznon. A két fiatal között kibontakozó érzelmek közé csak a Farkas Dénes által játszott Sándor és a kor íratlan törvénye, a ,,föld a földdel házasodik” alapelv próbál meg beférkőzni.

,,Kislányom, az élet sokat ígér, keveset ád’.

A muszáj nagy úr, de a nincsen még nagyobb.” Mari ilyen és ehhez hasonló mondatok között cseperedett fel, édesanyja ezeket az életbölcsességeket adja útravalóul felnőttélete kapujában. A nemzedékről nemzedékre szálló tanácsokon túl viszont több jelenetben is ott lóg a levegőben megannyi anya és lánya közötti kimondatlan, elhallgatott szó. Szívfacsaró Szűcs Nelli alakítását nézni, mert Patakiné egy-egy tekintetében számtalan titok bújik meg. Mintha pontosan tudná, hogy min megy keresztül a lánya. Talán fiatalon neki is volt egy Bíró Mátéja, de ő fejet hajtva az apai akarat előtt lemondott a szerelemről. Bár tisztában van az ezzel járó fájdalmakkal, mégis ezt az utat szánja lányának is, mert el sem tudja képzelni, hogy létezik más út.

A látszólag gyermeki érzelemtől vezérelt Mari felnőtt döntést hoz, és a biztos családi háttér helyett a kiszámíthatatlan, szenvedélyes szerelmet választja. Szembemegy az évszázados társadalmi konvenciókkal, bár azt még ő sem tudhatja, hogy bátor lépésével a fekete bárány vagy az úttörő szerepét vállalja családjában. A darab fontosabb momentumait a falu népét képviselő Magyar Nemzeti Táncegyüttes autentikus jelenléte teszi teljessé. Nem is beszélve a magyar népdalok zsigereinkig ható erejéről, népzenénk minden porcikánkban dübörgő ritmusáról. Teljesen mindegy, hogy a nézőtéren vagy otthon a monitor előtt ér minket az élmény, felszakít bennünk valamit, ami ösztönös és jelen idejű. Megszédülünk a körhintán, és már csak azon kapjuk magunkat, hogy egy ütemben dobog a szívünk a szereplőkkel.

(Nemzeti Színház: Körhinta. 120 perc, rendező: Vidnyánszky Attila)