Gyilkos szolgák

Magyarországon napjainkban is sokan teljesen félreértelmezik a jugoszláv diktátor történelmi szerepét és értékét.

Matuska Márton
2021. 08. 01. 14:29
null
Kislány Rákosiról készült portréval igyekszik haza a komáromi hídon, 1953 Fotó: Jónás Pál Forrás: MTI/Magyar Fotó–Jónás Pál
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Rákosi Mátyáshoz nekünk, délvidékieknek több közünk volt, mint bármely más táj magyarjainak, ő a mi földink volt. Nálunk ezt úgy mondjuk nem csekély felhanggal és tájszóval is: a mi kutyánk kölke. A magyar többségű Ada városunkban született. Néhány évtizeddel ezelőtt Magyarországon nyilvános vitában eléggé leégtem miatta. Arról beszéltem ugyanis, hogy a Délvidék nem adott Magyarországnak országvezető politikust. A közönség közül valaki bekiáltott: Hát a Matyi?!

Nem lenne okvetlenül muszáj nekem Magyarországon keresni példát gonosz országirányítóra, éppen elég található a kétszervolt Jugoszlávia történetében is, alább idézek is majd közülük, megemlítve a legnagyobbat is.

Dolgozott velünk, az Újvidéken megjelenő Magyar Szó szerkesztőségében egy Jancsity Miklós, eredetileg Nikola Jančić nevű, magyarországi születésű szerb nemzetiségű újságíró. Többször elmondta, hogyan támadt a spontán lelkesedés Rákosiért. Például a május elseji fölvonulásokon. Nikola a Schmoll cipőpasztagyárban dolgozott. Az önkéntesen kötelező fölvonulásokon üzemfelelős vigyázott a viselkedésükre. Az illető le-föl szaladgált a Schmoll-alkalmazottak sora mellett, szemléltette, hogy amikor elhangzik a szeretett Rákosi elvtárs neve, akkor mindannyian buzgón tapsoljanak és hangosan éljenezzenek: „Elvtársak! Elvtársak! Lelkesedjünk! Lelkesedjünk!”

R. M. sorsát nem csekély mértékben a mi Tito marsallunkhoz fűződő viszonya is alakította. Kezdetben volt a kölcsönös magasztalás. Tito dölyfös fölényével, Rákosi szervilitásával. Követte a „láncoskutyás” kölcsönös gyűlölködés periódusa. Sorsdöntő esemény zajlott le Rákosi számára 1956 táján. Például amikor Hruscsov és társai Brioni szigetén Titónál kanosszázva megbeszélték a baráti szovjet harci beavatkozás részleteit. A jugoszláv zseni javaslatára nem Münnich lett az új magyar zseni, hanem Kádár. Ez utóbbi Titóval együtt kategorikusan mindig erőltette, hogy Rákosi legfeljebb olyan módon térjen vissza Magyarországra, amint történt is. WC-kabinba dugva. Erről részletesen olvashatunk Veljko Mityunovics volt moszkvai jugoszláv nagykövet Tito követe voltam című memoárjában.

Kislány Rákosiról készült portréval igyekszik haza a komáromi hídon, 1953
Fotó: MTI/Magyar Fotó–Jónás Pál

Néhai Andruskó Károly zentai grafikusművésztől hallottam az alábbiakat. Szabadkán tanulta eredeti mesterségét, a nyomdászatot, de festegetett is. Valahogyan kapcsolatba került Rákosi ott élő apjával. Matyi akkoriban a szegedi Csillag börtönben csücsült. (Találkozott-e a szintén ott üdülő Szálasi Ferenc más ági, de azonos erkölcsű zsenivel?) Az apa megkérte Andruskót, készítsen portrét a fiáról, el akarja neki küldeni, talán név- vagy születésnapi ajándékul. Andruskó meg is tette, az apa pedig csak­ugyan elküldte.

Rákosi Mátyás hamvainak első nyughelyéről igen gyorsan tudomást szereztem a belgrádi Politika napilapból, fölkerestem a Farkasréti temetőben. Talán a temetőcsősz mutatta meg, a kerítés téglafalában volt elhelyezve az urna. Lefényképeztem az emléktáblát, és írtam róla. Napilapom, a Magyar Szó leközölte. A kurta írás megjelenése után többen kérdezgették, nem féltem-e, hogy bajom esik. A mi „szeretett és zseniális” vezérünknek, Titónak is, valamint Kádár „elvtársnak” is minden oka megvolt arra, hogy Rákosiról, hamvainak helyéről bárki megírhassa azt, amit megírtam, esetleg annál jóval többet, csúnyábbat is. Csak idézzük föl, mit tett Rákosi Kádárral. Farkas Mihály, a Rákosi-diktatúra egyik legveszedelmesebb oszlopa tudott volna erről sokat mondani, még annál is többet, mint amennyit fia, Vladimir írt Nincs mentség című könyvében. Tito esetében pedig azt az időt kell visszaidézni, amikor őt a már említett Láncos Kutya néven emlegették Magyarországon.

Meg kell magyaráznom, miért írok Titóról ilyesmit. Hát azért, mert Magyarországon napjainkban is sokan teljesen félreértelmezik a jugoszláv diktátor történelmi szerepét és értékét. Nem különbözött ő semmiben egyik szocialista állam vezetőjétől sem, sőt túltett mindegyikükön, talán még tanítómesterén, Sztálinon is. Volt rá alkalma hosszú élete során. Jó lenne helyrebillenteni a sokak fejében kialakult téves Tito-képet. Ebben jeleskedett a belgrádi Pera Simić történész a Tito, fenomen 20. veka című könyvében. (Tito, a XX. század fenoménje. Službeni glasnik Srbije, Belgrád, 2012.) A kötet hátlapján olvasható, hogy ez a könyv tekinthető a legnagyobb példányszámban és a legtöbb nyelven kiadott Tito-életrajznak. Miután elolvastam, az addig sötét Tito-kép számomra koromfeketévé vált. Sokáig kellett várnom, mire a véleményemet leírhattam. Nem tagadván zsenialitását, sőt megerősítvén ezt a minősítését – hiszen elérte például, hogy az 1980 májusában lezajlott temetésén ott taposta egymás sarkát a világ országainak szinte minden valamirevaló vezetője –, de mostanában minden adandó alkalommal kifejtem, hogy volt vele egy iszonyatosan nagy baj. Voltak kisebbek is: végtelenül önző, hatalomimádó volt, egyesek szerint hedonista, de a legfőbb mégis ez volt: gonosz. Előbb Sztálin gyilkos szolgája, majd riválisa, aztán halálos ellensége, végül elmondható, hogy legyőzője is. Sztálin, a modern idők második legszeretettebb néptanítója és vezére – az első ugye Lenin volt – esetleg éppen abba halt bele, hogy bárhány igazi vagy vélt ellenfelét likvidáltatta, Titót nem tudta eltenni az útjából. Sőt az el nem kötelezettek mozgalma révén befolyását a fél világra kiterjesztette – Sztálin végtelen bosszúságára.

Tito búcsúzik a budapesti jugoszláv nagykövetség munkatársaitól
a Nyugati pályaudvaron, 1962
Fotó: MTI–Vigovszki Ferenc

Ez hozzájárulhatott az agyvérzés bekövetkezéséhez? Nem sikerült neki úgy likvidálni Titót, amint sokakat éppen Sztálin megbízásából és éppen személyesen Tito likvidált és likvidáltatott, mielőtt maga került volna a Jugoszláv Kommunista Párt élére. Azokat tette el az útból a harmincas években, akik nem voltak eléggé Sztálin-párti jugoszláv kommunisták. Csinálta a vezérhelyet magának. E likvidált potenciális jugoszláv pártvezérek Spanyolországban, a polgárháború idején tűntek el. Részletek bőven találhatók Simić könyvében. Azt is tudjuk a mi zseninkről, hogy – már diktátor államfőként – hogyan bánt azokkal a kommunistákkal, akik 1948-tól kezdődően inkább Sztálin-, mint Tito-pártinak vallották magukat, esetleg csak ennek a gyanúja vetődött rájuk. Ennek igen nagy az irodalma, a Goli otok nevű volt börtönszigetről szóló könyvek foglalkoznak vele. A horvát tengerparton, Fiume (Rijeka) közelében található szigeten nevelték át a Sztálin-pártiakat Tito-imádóvá. Elképzelhető, milyen módszerrel, hiszen sikeres volt.

„Hős vezérünk, Tito marsall”-ról – ahogyan G. L., az egyik legnevesebb délvidéki magyar költőnk nevezte őt egyik ver­sében 1945-ben –, zsenialitásáról kürtöltünk. (Csak zárójelben: élete vége felé ez az elkötelezett Tito-imádó költőnk egy alkalommal nagy búsan azt mormolta a fülembe: Nem ilyen lovat akartam.) A Jugoszláv Néphadseregben szolgáló bakaként menetelés közben én is fújtam ütemesen azt a katonaindulót, amelynek így szól a refrénje: „Tito je maršal, Tito je genije, Tito je komandant slavne armije.” Szabad fordításban: Tito az marsall, Tito az zseni, Tito dicső hadseregnek a parancsnoka. Hogy melyik az a dicső hadsereg, azt egyértelművé tette a refrén ismétlése, amelyben a „slavne” szót a „naše” váltotta föl. Vagyis a „miénk”. Az, amely 1944 végén, 1945 elején példát mutatott a magyarirtásban.

Ma már közismert, miért rendelt el Tito 1944. október 17-én, verseci tartózkodása idején katonai igazgatást a Bánság, a Bácska és a Drávaszög (Baranya) területén. Rendeletében ez is olvasható: Meg kell szüntetni „a megszállók és az idetelepült idegen elemek részéről népünknek okozott bajokat”. (Olvasható: Josip Broz Tito összegyűjtött művei, 24. kötet, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1988.) A fölsorolt országrészeken élt Jugoszlávia magyarságának a zöme. E terület teljhatalmú parancsnokául a horvát nemzetiségű Ivan Rukavina tábornokot nevezte ki, aki egyik közleményében megfogalmazta, mit kapott legfőbb föladatául, és azt is világossá tette, kik a nem idegen elemek. Azt írta: szavatolnia kell az alája tartozó tájon a délszláv jelleget. E szavatolás eszköze volt az, hogy meg kellett halnia a máig sem ismert számú jugoszláviai magyarnak, „idetelepült idegen elemnek”. A vidékről eltüntetett németek sorsával itt nem foglalkozom. Az összegyűjtött művek szerkesztői az említett kötet 147. oldalán, a 180. lábjegyzetben azt írják, Tito amiatt rendelte el ezt az intézkedést, hogy megakadályozza „a kölcsönös leszámolásokat és az újabb vérontást”. Tény, hogy a katonai igazgatás alatt keletkeztek a tömegsírjaink. Emeletes gonoszság! Hitler a haláltábor kapuja fölé azt íratta, a munka szabaddá tesz. Milovan Đilas, Tito egykori első számú fiatal munkatársa, miután kegyvesztett lett, kifejtette, hogy a vezért mindenkinek csak egyszer volt alkalma megbírálnia. Nem maradt alkalma másodszorra. Ő ezt igazán tudhatta, bőrén tapasztalta.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.