Hangtalan szavak

Nemcsak a kézfej, az ujjak, az al- és felkar, az arc mimikai izmai állkörnyéktől fültájékig és szemöldökig, de még a has és a mell is szerepet kaphat egy-egy hangtalan szó vagy kifejezés megformálásában.

Tombol a nyár, mind több honfitársunk mártózik meg az Adria habjaiban Trieszttől a csizma sarkáig. Az Appennini-félsziget vendégeinek túrájuk különleges nyelvi élményeket is tartogat: olaszul tudóknak és nem tudóknak egyaránt. Ahhoz ugyanis épp elég az egészséges kulturális kíváncsiság, hogy az amúgy is temperamentumos és gazdag itáliai nyelvváltozatok nem hangzó szavait, a nonverbális gesztusokat észrevegyük. Minél délebbre megyünk, annál árnyaltabb az olasz gesztusnyelv, amely nem egyszerűen „italicum”, hanem a mai Európában a maga teljességét tekintve egyedülálló jelenség. (Nem számítva persze a tudatosan kialakított, siketek kommunikációját segítő gesztusnyelvet, amelyből sok-sok van földrészünkön, de hogy az olasz konyhánál maradjunk, az más tészta.)

Nemcsak a kézfej, az ujjak, az al- és felkar, az arc mimikai izmai állkörnyéktől fültájékig és szemöldökig, de még a has és a mell is szerepet kaphat egy-egy hangtalan szó vagy kifejezés megformálásában. Elmondható, hogy egyetértek, hogy nem jó ez így, dühös vagyok rád, vagy épp látni sem akarlak. Mondani sem kell, a házsártos szomszédasszony vagy egy furcsa kívülálló is alaposan kitárgyalható ily módon, ami talán nem mindig fair, ám nagyon kifejező, akár hangos szavakkal kombinálva, akár nélkülük. Persze semlegesebb vagy kellemes tartalmak, kérdések is megfogalmazhatók a kezek-ujjak-arcizmok lexikájával: felvethetjük barátunknak, hogy jó lenne enni egy finom spagettit vagy épp beülni egy kellemes kávézóba.

Efféle nyári (meta)nyelvi élményeink hozzásegíthetnek egy anyanyelvi felismeréshez is: mi, magyarok is sok egyezményes gesztust használunk a mindennapokban, legalábbis többet, mint elsőre feltételeznénk. Kis részük kárpáti, nagy részük nemzetközi(bb). Köszönés-búcsú, igenlés-tagadás, csodálkozás, mentegetőzés jeleinek évszázados hagyományán túl gondolhatunk a látványsportok számtalan nonverbális gesztusára. Ki tudná felsorolni, hányféle „intézményes” gólöröm van visszafogottabb pacsiktól, ölelkezésektől a mezlerántós partvonal mellé rohanásig, a többméteres térden szánkázásig, hogy végül kicsi a rakás jelenetben csúcsosodjék az egész. Mennyi érzelem, mennyi közlés, mennyi jelentés – egyetlen hangzó szó kényszere nélkül! Vagy gondoljunk a jelentőségteljes „csapj bele a tenyerembe, ezt klasszul csináltuk, csak így tovább” helyzetbe: a szereplő lehet a bombagólja után visszafutó és bármely csapattársa éppúgy, mint Babos Timi Kristina Mladenoviccsal egy fontos röpte vagy elütés után.

Ennek a rejtelmes jelvilágnak ugyanúgy megvannak a maga törvényszerűségei, ahogy a nyelv hangzó oldalának is. A gesztusnyelv elsődlegesen összetartó, kis közösségekben fontos, minél informálisabb, minél idegenebb a környezet, annál kisebb a szerepe, és annál veszélyesebb is előrukkolni hangtalan jeleinkkel. Így hát nem véletlen, hogy nagyvárosi környezetben, az elidegenedés és individualizáció csapdahelyzeteiben kevésbé látványos e nyelvi szféra létezése. Egy közös hagyományokon szerveződő embercsoportnak vagy épp közös célokért harcoló csapatnak azonban kommunikációs kincs, és itt nemcsak csapatsport-stratégiára kell gondolnunk, ahol a kódunk rejtve maradhat az ellenfél elől, hanem akár egy kommandós rajtaütés résztvevőire is, akiknek pisszenés nélkül kell kommunikálniuk egymással, leginkább szolid mimikai vagy kézjelekkel. Számukra a gesztusnyelvi készség szó szerint életbevágóan fontos lehet.

Az itáliai hangtalan szavak szótárnyi mennyiségére számos magyarázat létezik. Talán az ókori görögöktől örököltek egyet s mást, és a sok, kölcsönösen érthetetlen itáliai nyelvjárás fölött évszázadokon át afféle gesztikuláris lingua francaként működött, finomodott volna. Meglehet, van benne igazság. Mi azonban csak akkor próbálkozzunk e különleges itáliai jelekkel, ha már egészen otthon vagyunk az olasz nyelv és kultúra hangos rejtelmeiben!