Hidegindítás

A kormány tavaly váratlanul megszüntette az előadó-művészetek társaságiadó-támogatási lehetőségét. Ezzel milliós lyukakat ütött a társulatok kasszáján, és nagy pénzügyi bizonytalanságot okozott. Ha máshol működik, a színházakban miért bukott meg a tao?

A miskolci az ország legrégebbi kőszínháza Fotó: MTI

Tízmilliárdos volt a visszaélés, mondja Vidnyánszky Attila, aki soha nem titkolta, mit gondol a kulturális, hivatalos nevén előadó-művészeti taóról: az a szakma rákos daganata. A Nemzeti Színház főigazgatója e támogatási formát a kezdetektől, 2009-től ellenezte, és nem legyezgeti a hiúságát, hogy minden bejött, amit leírt, elmondott: a csalások, a pénz ellopása, és legalább ilyen súlyos következmény, hogy a magyar színházak „eltaósodtak”. A támogatás ugyanis a jegybevétel után járt, a száz forintjára mindenki kapott nyolcvanat. És ez, foglalja össze a helyzetet Vidnyánszky, lerohasztotta a magyar színházak nagy részének a repertoárját. A nagyszínpadokról szinte eltűntek a kortárs prózai darabok, legfeljebb zenéseket mertek műsorra tűzni az igazgatók, mert nem akartak kockáztatni. Létrejött a taoelőadás fogalma.

Az emberek többsége novemberig azt sem tudta, hogy a vállalkozások a társasági adójuk (tao) egy részét nemcsak a sport, hanem a filmgyártás és az előadó-művészet támogatására is felajánlhatják. Erről talán azért nem esett annyi szó, mert nem lehetett politikai fegyverként forgatni. Pedig előbb létezett, mint a sporttao, a 2008-ban megszületett színházi törvényhez kapcsolódó törvénymódosítás vezette be, és 2009. november 12-től működött.

A cégek kulturális célú támogatása és adófelajánlása nem jótékonyságon, hanem józan számításon alapult. Tanácsadó cégek szakosodtak arra, hogy tíz-húsz százalék jutalék fejében összehozzák a feleket. A konstrukció a cégek számára közvetlen pénzügyi előnnyel járt: a támogatási összeggel csökkentették az adóalapjukat, és a támogatás összegéig adókedvezmény illette meg őket. Az adófelajánlás, azaz a befizetett társasági adó egy részének felajánlása után pedig adójóváírást kaphattak. Ennek eredményeképp több tízmilliárd forint friss pénz áramlott a magyar előadó-művészeti életbe.

Bár a nagy társulatok vezetői is meghökkentek, a pánik a taobevételeiktől jobban, sőt talán alapvetően függő színházaknál, társulatoknál tört ki, miután tavaly novemberben megszavazta az Országgyűlés a támogatási forma megszüntetését. A támogatás a nettó jegyárbevétel után járt, amivel a következő évben előre és biztosan lehetett számolni. A váratlan döntéssel tehát lyuk keletkezett a színházak kasszáján.

– Nem vonjuk kétségbe, hogy a kormánynak joga volt így dönteni, de tisztességesebb lett volna átfutással, 2020-ban megszüntetni – mondja Rihay-Kovács Zita, a Független Előadómű-vészeti Szövetség (FESZ) ügyvezető titkára.

A pánik enyhült ugyan, amikor kiderült, hogy a taotámogatás helyébe idén 35,7 milliárd forint költségvetési támogatás lép, de a többség mégis nyugtalan. A pénzt ezentúl az állam saját hatáskörében, tehát nem automatizmus szerint osztja, és nem ismertek a szempontok sem. (Ezt firtató kérdéseinkre nem kaptunk választ az Emmitől.) A keret egy részét, információink szerint 800 milliót, a hat stratégiai nemzeti intézmény (Nemzeti Színház, Budapesti Operettszínház, Magyar Állami Operaház, Pesti Magyar Színház, Művészetek Palotája, Magyar Cirkusz és Varieté) kapja, ebből még 3,7 milliárdot a fővárosi társulatok, amelyek már be is nyújtották az igényüket.

A kulturális tao megszüntetésének magyarázata a csalók megfékezése, kizárása a körből. Szinte név szerint tudható, kik azok, akik hamis adatokkal, nem létező tevékenységgel szerezték meg a pénzt, kik, akik legalábbis felülszámlázni látszanak, és kik, akik csak ügyesen ki-be járkáltak a kiskapun. Ha kamarazenekarral, szimfonikus zenekarral vagy néhány színházi elemmel felturbózták a produkciót, ha valaki elmondott egy könnyűzenei koncert közben néhány viccet vagy verset, vagyis „dramatizálták” az előadást, máris „taózható” lett, vagyis a jegybevétel után járt a támogatás. Ezért terjedtek el például a dramatizált vagy nagyzenekart felléptető könnyűzenei koncertek.

Voltak, akik drága jegyeket nyomtattak, amelyeket ingyen osztogattak. Bevételük ugyan nem keletkezett, de a bruttó 90 ezer forintos ingyenjegy után 56 600 forint taopénzt igényelhettek. És minél távolabbi, egzotikusabb a vendégjáték, annál nehezebb volt utánajárni, valós teljesítés áll-e a horribilis bevétel mögött. Miután a bevallásokat vezető Előadó-művészeti Irodának feltűnt néhány irreális dubaji és mexikói számlaigazolás, 2014-től már csak az Európai Gazdasági Térségen belüli turnékra lehetett taózni. A teljesítés nemzetközi jogsegély keretében ellenőrizhető lett volna. De erre nem volt kapacitás.

Megtette viszont a sajtó. Hamvay Péter 2014-ben a Magyar Narancsban részletesen számolt be a csalásokról, leírva a módszereket, megnevezve a társulatokat, szervezeteket, amelyek csak a tao-pénzekre utaznak. Az egy embert foglalkoztató Anonymus Színház blackpooli jégtáncshow-sorozatbeli fellépéséről kiderítette, hogy abban egyetlen magyar sem szerepelt, miközben 25 magyar fellépőt jelentettek le. A hazugsággal három év alatt 1,7 milliárdos angliai bevételt igazolva 1,5 milliárdos taotámogatáshoz jutottak. A szakmában szintén ismeretlen Műhely Produkció legsikeresebb külföldi előadása egy izraeli plázában bemutatott jégtáncshow volt, amelyet három hónap alatt állítólag 553 alkalommal mutattak be, vagyis az ötvenezres kisvárosban 387 ezer néző előtt napi hat előadást tartottak.

A taózás egyik nagy nyertesét, az ExperiDance táncegyüttest a 2014-ben másfél milliárd forintban maximalizált taotámogatás bevezetése után egyazon kézben lévő két cég futtatta. Az egyik a hazai, a másik a külföldi fellépéseket szervezte, így ketten (egyedül) le tudták hívni a hárommilliárdot. A visszaéléseket könnyítette, hogy a külföldi nézőszám és a jegybevétel önbevalláson alapult, a taojogosultsághoz mindössze a külföldi koprodukciós partnerrel kötött szerződést, illetve az általa igazolt jegybevételt kellett bemutatni. Az ilyen esetek többsége nem törvénytelen, csak erkölcstelen volt, jelezték, hogy valami nincs jól szabályozva a törvényben. A kormány tavaly novemberben mégsem a korrekció, hanem a megszüntetés mellett döntött.

Kiöntötték-e a fürdővízzel a gyereket? – kérdezzük Vidnyánszky Attilától. Az egészet kellett megszüntetni, mondja, nem volt más lehetőség. Egy éven keresztül próbálták javítgatni, menteni, de nem sikerült, pedig a magyar színházak gazdasági vezetőinek legjava dolgozott rajta. Fekete Péter kulturális államtitkár kimondottan taopárti volt, és Vidnyánszky tudomása szerint a Nemzetgazdasági Minisztériumban is foglalkoztak a kérdéssel. Csakhogy az évek során alapvető fogalmakat sem sikerült meghatározni. Egy példa a számtalan közül: mikortól és milyen kritériumok szerint válik előadássá (amely után igényelhető a tao) egy popkoncert? Pontos definíciók hiányában viszont minden taoigényt egyenként kellett volna megvizsgálni, hogy ne lehessen trükközni, és még így is maradtak volna szubjektív elemek.

A taóval kapcsolatos visszaélések döntő része az úgynevezett struktúrán kívüli körben és nem a kőszínházaknál történt, mondja Vidnyánszky. Nem büszke arra, hogy már 2007-től megmondta, mi fog történni, de a dimenziókat ő sem látta. Óvatosan kell most lépkedni, hogy a színházak és a szakma azon része, amely komoly művészi teljesítményt nyújt – legyen az kőszínház vagy független társulat – ne sérüljön.

Az új, szakmai konszenzust élvező, átlátható finanszírozási rendszer kidolgozása komoly és időigényes feladat, amely nagy óvatosságot, előrelátást igényel. Itt a lehetőség, fogalmaz, hogy a színházi, a zenei és a táncművészeti bizottság megállapodjon bizonyos alapelvekben, hogy világos legyen: mely színházaknak és társulatoknak milyen alapon, milyen elvek mentén adható támogatás, melyek azok, amelyeknek kevesebb támogatást kellene adni, és melyek azok, amelyeket egyáltalán nem kellene támogatni. Ehhez meg kellene határozni fogalmakat is: mit tekintünk üzleti színháznak, mi a bulvár, és így tovább. Mindez a színházi szakma érdeke. Az új rendszer kidolgozása halad, nincs késedelem, mert a társulatok a taopénzek döntő részét mindig az év második felében, az év végén kapták meg.

Az kétségtelen, hogy a tao alapvető részét jelentette a kőszínházak finanszírozásának is. A bevezetése után ugyanis az önkormányzatok csökkentették színházaik támogatását, így azok a tao-bevételük nélkül már nem is tudtak működni. Vidnyánszky Attila szerint ennek ellenére mondhatta volna a kormányzat, hogy kész, ennyi. Tegyetek, amit akartok! Csakhogy a helyzettel az államtitkár is tisztában van, és most olyan állapotba került a költségvetés, és van kultúrpolitikai szándék, hogy jelentős pénzt tudnak a színházi szférába juttatni. Egy része beépül a társulatok költségvetésébe, ami mellé nagy pályázati pénzek is érkeznek. A minden gyerek jusson el színházba célt szolgáló Lázár Ervin-programhoz 6,5 milliárd forintos keretet társítottak.

A tao váratlan megszüntetése a legnagyobb riadalmat a függetlenek körében okozta. Rögtön érkeztek a fekete hírek: elmaradnak tervezett bemutatók, nőnek a jegyárak, megszűnnek társulatok. Mostanra megnyugodni látszanak a kedélyek, de a kétségek tovább élnek. Nem tudni, hogyan és mikor lesz pénz. Az Emmi közzétette az igénylőlapokat, folyik az igénybejelentés.

Rihay-Kovács Zita azt mondja, lehetett volna egyszerűbben is. A független társulatok februárban pályáznak az éves minisztériumi támogatásra, és most ugyanazokat az adatokat be kell adni a taót pótló előadó-művészeti többlettámogatás elnyeréséhez is. Kétszer kell elvégezni ugyanazt a munkát, ami a kicsiknek nem csekély anyagi és emberierőforrás-megterhelés. A FESZ ügyvezető titkára reménykedik abban, hogy ez csak a hidegindítás miatt van, jövőre egyszerűsödik a rendszer. Fontos lenne az is, hogy megmaradjon a színházi világban a versenyszellem, ugyanakkor ne kelljen aggódni a jövő miatt.

A kis társulatoknak már néhány millió, sőt olykor néhány százezer forint is a létet jelenti.

A függetlenek elkötelezett, profi csoportok, amelyek a színjátszásból élnek, létrehozhatnak populáris és innovatív előadásokat egyaránt. A klasszikus értelemben vett függetlenek azonban többségükben kísérletező előadásokat készítenek, nincs állandó önkormányzati vagy állami támogatásuk, a működésüket pályázatokból finanszírozzák, erre a kulturális tárcánál is évi egymilliárdos keret van. A klasszikus függetlenekre 700 millió körüli összeg jut, egy-egy társulatra jellemzően öt-tíz millió, ami a működés tíz-nyolcvan százalékát fedezi.

Elenyésző támogatás érkezik a Nemzeti Kulturális Alaptól, a harmadik bevételi forrásuk pedig a jegybevétel. A saját játszóhellyel rendelkező társulatok egész jegybevételükkel rendelkeznek, így a taotámogatás eddig őket illette, szemben a befogadottakkal, akik előadásonként kaptak díjazást. Emiatt csak a társulatok kisebb hányada lehetett taojogosult.

Most majd kiderül az is, mondja Rihay-Kovács, hogy kik voltak, akik csak a taopénzre utaztak. Ezek a szervezetek meg fognak szűnni. A csalások felszámolásával mindenki egyetértett, sőt a független szféra is szorgalmazta. Konkrét javaslataikat is letették az államtitkárság asztalára.

A függetlenek azon az állásponton vannak, hogy ha a sportban és a filmben működik a tao, akkor az előadó-művészetben is meg kellene tanulni.

Az első döntések után derül majd ki, hogy mit gondol a kormányzat a függetlenekről, fenn akarja-e tartani a szakmát, mondja az ügyvezető-titkár. A keret elég, az igénylők köre behatárolható, a döntés felelőssége nagy. Annak, aki színházat csinál, hangversenyeket ad, zenekarokat tart fenn, joga van támogatásra, mivel közfeladatot lát el. Ha a színházak nem kapnak elég pénzt, akkor olyan magas jegyárakkal kell dolgozniuk, amilyeneket csak a gazdagok tudnak megfizetni. Rihay-Kovács Zita szerint el kell tehát anyagilag is ismerni, hogy ez a szféra kulturális közszolgáltatást végez: a kultúrához való hozzáférést biztosítja az állampolgárok számára.