Ideges nyelvművelők

Némi túlzással mondhatjuk, hogy kilenc és fél millió nyelvművelő országa vagyunk. Hiszen a gyerekneveléshez, a focihoz és a nyelvműveléshez mindenki ért.

Van olyan helyesírási vagy stilisztikai hiba, amelynek láttán felmegy bennetek a pumpa? Amelyet egyáltalán nem tudtok elviselni? És ha meglátjátok, legszívesebben komoly börtönbüntetéssel sújtanátok az elkövetőjét?” Ezek a mondatok a legismertebb közösségi portálon voltak olvashatóak, és nyilvánvalóan kiderül belőlük, hogy van, aki túlzottan szigorúan ítélkezik a nyelvhasználatról. Arról nem is beszélve, hogy fölöslegesen bosszantja magát. Nem szabad! Csak nyugalom! Kétség nem férhet ahhoz, hogy nap mint nap szembesülhetünk kifogásolható mondatokkal, szóhasználattal, azonban az érzelemnek nem szükséges ilyen magas hőfokra hágnia.

A különböző honlapokon gyakran találkozunk helyesírási tesztekkel vagy olyan gyűjtésekkel, amelyek a legjellemzőbb nyelvhelyességi hibákat sorolják fel. Az egyiknek a következő a címe: 25 elképesztően irritáló magyar helyesírási és stilisztikai hiba. Máris megjegyezhetjük róla, hogy ez is tipikusan túlzó, hiszen az elképesztő és az irritáló jelző csak figyelemfelhívó, nem valós tartalmú.

Mindannak ellenére írom ezt, hogy valóban, néha a szóbeli megnyilvánulások során születnek setesuta mondatok. De higgyük el, hogy időnként becsúszik egy-egy hiba! Inkább kicsit megmosolyogjuk, mintsem a kimondóját teljesen elítéljük! Íme! „Ez piszkálja bizonyos emberek orrát.” Bár a csőr is orr részben, a cső és az orr szavak összerántásával keletkezett a kifejezés, azonban ebben a frazémában nem mindegy. A bántja, böki, piszkálja, szúrja a csőrét azt jelenti, hogy valami bánt, bosszant, ingerel valakit. „Már gyermekkorában is nagy termetű férfiként jött a világra.” Nem valószínű, hogy az óriás bébi ekként nevezendő. „Húz valami lábuk alá valót.” Bár a talpunk is a láb alatt van, de inkább talpalávalót szokott húzni a cigányzenekar. „Mindig is járt a fejem, amikor otthon voltam, és próbáltam a kreatív energiáimat lekötni.” Mindig is járt az agyam valamin – inkább így. „Mindig olyan a produkció, hogy kicsit földbe gyökerezik a szánk.” Ez valóban csak elszólás lehetett. „Meg kell találni a közép aranyutat.” Fordítva: az arany középutat. Egy szó, mint száz: nem értek egyet azzal a gondolattal (ugyancsak internetes vélemény), hogy „a nyelvművelés az, amikor mindenkinek megmondod, hogy nem helyes, ahogy beszél, és jól letolod őket”.

Némi túlzással mondhatjuk, hogy kilenc és fél millió nyelvművelő országa vagyunk. Hiszen a gyerekneveléshez, a focihoz és a nyelvműveléshez mindenki ért. Ezt úgy értem, hogy mindenki ad szívesen tanácsot az ügyben, hogy hova is kellett volna passzolni a labdát, miként kellett volna nevelni a gyereket, hogy ne legyen olyan hisztis, és hogyan kellett volna helyesen mondani, mert ez és ez így hibás. Ugye ismerősek ezek a pillanatok?

Az anyanyelvvel foglalkozókat három csoportba sorolhatjuk – azzal a megszorítással, hogy még ezek között is vannak átmenetek. Az egyik tábor az ösztönös, laikus nyelvművelőké, akik az anyanyelv iránt érzett elfogult szeretetükből túlzott szigorúsággal ítélkeznek, és gyakran többet ártanak, mint használnak. Bizonyos fokig meg lehet érteni a magyarságféltésből is fakadó aggodalmaikat. A másik tábor tagjai a leíró tevékenység és módszer hívei, akik a nyelvbe való bárminemű beavatkozást elutasítanak. Szerintük a nyelvművelés feladata csupán az élő nyelvszokás leírása és kutatása szociolingvisztikai alapon. A beavatkozás semmiképpen nem. A kettő között foglalnak helyet a hagyományos nyelvművelést vallók, az előíró módszer hívei, akik szerint van lehetőség árnyalt és szükségszerű beavatkozásra. Például megpróbálni az idegen szavak helyett magyar megfelelőt találni és elterjeszteni, vagy felhívni a figyelmet bizonyos, kommunikációs zavart okozó nyelvhasználati jelenségekre, és válaszolni kérdésekre, kielégíteni a nyelvvel kapcsolatos érdeklődést. Mindezt meggyőzéssel, jó szándékból fakadó segítésképpen teszik. Nem felháborodottan, és nem börtönbüntetéssel fenyegetőzve.