Küzdelmes mozaik

A Nobel-díjas nyertesek nevét szokás szerint október első hetében hozzák nyilvánosságra. A kémiai díjazottak kihirdetését úgy húsz éve fokozott izgalommal várom, amiben Hargittai István a ludas. Arra már nem emlékszem, hogy nekem mondta-e, előadásán hallottam-e, valamelyik cikkében olvastam-e, de megtapadt bennem, hogy a magyar kémikusok közül Furka Árpád szerves kémikus a legnagyobb esélyes. Volt szerencsém hosszan beszélgetni Furka Árpáddal, mint ahogy a Mozaikokból egy élet című legújabb Hargittai-kötet néhány másik szereplőjével is, de a többséggel ez azért nem adatott meg.

Találomra néhány elem. Wigner Jenő diákéveiről közölt 1964-ben riportot az Élet és Irodalom, amelyet az 1963-as fizikai Nobel-díjas a tudomány határairól szóló írása egészített ki. Kell ahhoz jó adag önbizalom, hogy valaki végzős vegyészhallgatóként Moszkvából cikkben írja le a Wigner-cikk ébresztette gondolatait. Hargittai István leírta, megjelent, majd néhány héttel később Wigner Jenőtől hatalmas paksamétát kapott Moszkvában. Elindult a több évtizeden átívelő laza barátság, amely egyetlen személyes találkozásban csúcsosodott ki. Megtudhattuk, hogy a fizikust Vörösmarty Mihály inspirálta arra, hogy igyekezzen valami maradandót alkotni. Teller Edét 1996-ban, stanfordi otthonában látogathatta meg a szerző. Nehezen indult a beszélgetés, egészen addig, amíg kiderült, hogy a látogató ismeri Kösztler Artúr Sötétség délben című könyvének Tellerre gyakorolt hatását. A szerző üzenete: Teller meg akarta védeni a szabad világot és különösen az Egyesült Államokat a szovjet veszélytől. Ezért a barátait is képes volt feláldozni a hidrogénbomba atyjaként emlegetett, magyar származású fizikus.

A Svédországban élő Klein György évtizedeken át volt az orvosi Nobel-díj döntéshozói között – talán ezért nem érdemelte ki az elismerést. Őt irritálta a díj aránytalanul nagy tekintélye. Nobelitis névvel illetett betegségnek tartotta, amikor valakinek, aki közel került a díjhoz, vagy úgy gondolta, hogy közel került hozzá, csak akörül forogtak a gondolatai.

A Nobelomania szerinte azokat jellemzi, akik úgy vélik, a Nobel-díj fontossága mindenek felett áll. Klein azt hangsúlyozta, hogy a kitüntetettek pont olyan emberek, mint a többiek. Vagyis ugyanolyan buták lehetnek, mint mindenki más – sokkolta időnként hallgatóságát. Hargittai István átírásában: egy Nobel-díjas ugyanolyan buta lehet, mint mindenki más, kivéve azt az egy területet, ahol a díjazott a világ egyik legokosabbja. Mozgalmas történetek, kulisszatitkok szólnak ilyenekről és olyanokról, akik így-úgy kapcsolatba kerültek a szerzővel, akire – önelemzése alapján – a küzdelmes kifejezés illik a leginkább.

A közel félszáz fejezet lényege minden esetben az emberi kapcsolatok keresése. Hargittai nem tesz különbséget Nobel-díjas és középiskolai matematikatanár, moszkvai professzor és budapesti mechanikai műszerész között. Mindegyikre az jellemző, hogy hosszabb-rövidebb ideig pozitívan befolyásolták pályáját. Hatottak rá, amihez nem kellett feltétlenül találkozniuk – Szent-Györgyi Albert, Andrej Szaharov erre a példa. Ellenben találkozott megannyi Nobel-díjassal, olykor többször is. Egy idő után sikk volt Hargittaival beszélgetni, azok is megnyíltak, akik a hivatásos kérdezőknek (újságíróknak) nem vagy felületesen. Apró titkok derülnek ki tudósok erényeiről és hiányosságairól – és persze a szerzőről. Darabkák, mozaikok.

A munka izgalmas, olvasmányos, tanulságos metszet egy nehezen induló – származása miatt háromévesen deportálták a későbbi akadémikust – pálya kifutásáról. Azt üzeni, élhetünk úgy, hogy nem veszünk tudomást arról, amin nem tudunk változtatni, de minden lapja arról is szól, hogy milyen nehéz nem tudomásul venni a külső körülményeket. Érzékenyen beszél napjaink politikájáról, olykor keményen bírálva egyes döntéseket, de ez nem elég ok arra, hogy mellőzzük a könyvet. Addig szép a világ, amíg ugyanazt többféleképpen láthatjuk és megírhatjuk. Az utókor eldönti, kinek volt igaza.

(Hargittai István: Mozaikokból egy élet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2019, 254 oldal. Ára: 4200 forint)