Latin ősz

Több latin-amerikai országban történtek összetűzések a hatalom és az utcára tóduló emberek között. Az év végére mintha enyhülne a feszültség, ami valószínűleg csak látszat, ugyanis Argentínában vagy Brazí­liában szinte bármelyik pillanatban elharapózhat az erőszak. A jobb- és baloldali rendszereken felül álló okokban kell keresnünk a választ.

Pósa Tibor
2019. 12. 30. 14:26
Protest against Chile's government in Santiago
Pajzsként használt mosogató a chilei kormány elleni santiagói tüntetésen Fotó: Pablo Sanhueza Forrás: Reuters
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A 2000-es években Latin-Amerika soha nem látott iramban fejlődött. Javultak a gazdasági eredmények, a kormányok számtalan szociális intézkedést hoztak, milliók kerültek ki a nyomorból, gyarapodott az infrastruktúra, javult az életminőség. Határozott pezsgés érződött, Brazília például a feltörekvő államok közt vezető helyet követelt magának. A többnyire baloldali kormányok – amelyek élén először jelentek meg az őslakosok képviselői – el is hitték, hogy a határ a csillagos ég. Különösen igaz ez a chávezista Venezuelára, amely hatalmas olajbevételeiből a bolívári forradalom ürügyén boldog-boldogtalannak szórta a dollármilliárdokat. Az utóbbi évtizedben azonban Latin-Amerika vezetőinek is meg kellett húzniuk a nadrágszíjat, persze a háttérben ott álltak a Nemzetközi Valutaalap, az IMF illetékesei.

A változást főleg a középosztálybeliek és a szegényebb rétegek érezték meg.

A fellendülés után tehát azzal kellett szembenézni, hogy nem csak fölfelé vezet az út, ez azonban nem ad választ arra a kérdésre, hogy miért törtek ki a zavargások ez év őszén Latin-Amerikában. Még valami kívülről vezényelt, az arab tavasz mintájára „latin őszre” is gyanakodhattunk, de ez már azért sem igaz, mert teljesen eltérő helyzetben vannak a megmozdulásokban érintett országok. Az arab államokban egyszerű volt a jelszó: vesszen a diktátor, és távozzanak a hatalomból követői. Amerika déli részén azonban eltérő – a szélsőbaltól egészen a jobboldalig – kormányzás alatt állnak az államok, ezért is nehéz ráhúzni külföldi beavatkozást, esetleg a titkosszolgálati gerjesztés elméletét.

A válságos napokban az egyik chilei tüntető a következő szavakkal jellemezte a helyzetet a sajtónak: „Nem a harminc pesóért (ennyivel – mintegy 12 forinttal – emelték meg a metrójegyek árát Santiagóban) vagyok kint az utcán, hanem az elmúlt harminc évért.” Valamit nagyon elrontottak az egymást váltó kabinetek, még a gazdasági fellendülés korszakában sem mertek hozzányúlni az olyan nagy rendszerekhez, mint az oktatás, az egészségügy, a szociális szféra. Minek bolygatnánk a kényes kérdéseket, amikor ilyen jól állnak a dolgaink? – gondolhatták a hatalmon lévők. Chile eddig Dél-Amerika mintaállama volt.

A viszonylagos jólét elfedte, hogy a térségben ott a legnagyobb a különbség a gazdagok és a szegények közt. Az anyagi javakban nem dúskáló, de elég széles középosztály, amely retteg a visszacsúszástól, úgy érezte, elege van az új államfő által képviselt neoliberális gazdaságpolitikából, amely éppen ezt a réteget sújtja. A tiltakozásokon csodálkozó Sebastián Piñera elnök fokozatosan engedményeket tett az utcának. Végül a múlt hónap közepén megszületett a „történelmi megállapodás”, amellyel – úgy látszik – kielégítették a tüntetőket. A jövő tavaszi népszavazáson két kérdést kell eldönteniük a chileieknek: kell-e újjal helyettesíteni a még Augusto Pinochet korában készült alkotmányt? Ha igen, akkor milyen formában kezdjenek az új megszövegezéséhez?

A megmozdulássorozat Ecuadorban kezdődött, még október elején. Az IMF unszolására Lenín Moreno elnök megvonta az üzemanyagok negyven éve létező állami támogatását. Az IMF, amely 4,2 milliárd dollár kölcsönt nyújtott Quitónak, úgy érezte, hogy ennek fejében bevezetheti a világpiaci árakat. Az ecuadori parasztok azonban másképp vélekedtek, hiszen ezzel a döntéssel több százezer mezőgazdasági dolgozó jutott volna csődbe. Tömegével indultak a fővárosba, ahol összecsaptak a rendőrökkel. Moreno visszavonta a rendelkezést, azóta úgy-ahogy megnyugodtak a kedélyek.

Kolumbiában a szociális és gazdasági válság áll a megmozdulások mögött. A tüntetések november második felében kezdődtek. Iván Duque jobboldali elnöknek elég volt másfél év kormányzás, hogy népszerűtlen politikája miatt a fiatalok, az őslakosok, a környezetvédők, a szakszervezetek összefogjanak a politikai ellenzékkel, és együtt tiltakozzanak a kormány politikája ellen. A kabinet munkaügyi reformokat akar bevezetni, a nyugdíjkorhatár emelésén gondolkodik, miközben számos korrupciós ügy lengi körül. Bogotá biztonsági politikája kizárólag a kábítószer-termelésre és -kereskedelemre összpontosít, rá sem hederít arra, hogy az országban Duque elnöksége idején 134 önkormányzati vezető ellen követtek el gyilkosságot.

Bolíviában teljes a politikai káosz. Evo Morales, a volt elnök alkotmányos felhatalmazás nélkül akart újból államfő lenni, az október 20-i választáson meghamisította az eredményeket.

A kitört tüntetésekbe a hadsereg nem avatkozott be, sőt az elnök ellen foglalt állást, vagyis ejtette a tizennégy év óta az ország élén álló államfőt. Morales előtt is világossá vált, hogy nincs más választása, mint hogy lemond elnökségéről, és gyorsan Mexikóba emigrál. Ideiglenes államfővé a szenátus volt elnökét, az 52 éves fehér politikusnőt, Jeanine Áñezt nevezték ki, ő viszont bejelentette, nem pályázza meg az elnöki posztot, amelyről hamarosan dönt az ország. Morales hívei azóta is tüntetéseket szítanak, szerintük a vezetőjüket „államcsínnyel” távolították el. A dél-amerikai megmozdulások számlájára összességében több mint ötven halott és több ezer sebesült írható.

A szegény rétegek követeléseinek semmibevétele, a dilettáns gazdaságpolitika, a politikai osztály elszigetelődése a valós társadalmi folyamatoktól, a korrupció, az urambátyámrendszer – ezek mind együttesen az okai az őszi latin megmozdulásoknak. Amerika déli féltekéje mindig is forrásban volt, most a lábasban fortyogó lé levetette a fedőt. Tavaly készült a Latinbarómetro, egy közvélemény-kutatásokkal foglalkozó intézet átfogó felmérése a dél-amerikai társadalmakról.

A földrésznyi területről kiderült, hogy az embereknek csak 16 százaléka elégedett anyagi helyzetével. Érdekesség, hogy az előbb felsorolt négy ország közül kettőben, Chilében és Ecuadorban, tapasztalták a legmagasabb számot, 30-30 százalék volt az elégedettségi mutató, de azért még ott is tudtak olyan döntést hozni, hogy az emberek az utcára vonultak.

Pajzsként használt mosogató a chilei kormány elleni santiagói tüntetésen
Fotó: Reuters

A megkérdezettek közül 48 százalék úgy gondolta, hogy országában a demokrácia jól teljesít (a 2010-es felmérésnél ez a szám még 61 százalék volt). Nőtt tehát a politikai berendezkedéssel szemben fenntartásaikat hangoztatók száma, akik egyben az adott kormány politikájával sem értenek egyet. Latin-Amerika a világ legegyenlőtlenebb területe. Nemcsak anyagi megoszlás tekintetében, hanem a különböző jogok biztosításában is – állapították meg az elemzők. A 2015 előtti évtizedben számosan kilábaltak a szegény sorsból, de a középosztály rendkívül törékeny, bizonytalanságban él, nem tud megtakarítani, és erején túl, hitelekből tartja fenn magát. A jelentés szerint a dél-amerikai lakosság negyven százaléka úgy nyilatkozott, hogy rosszul fizetett és alja munkát végez. A felmérések szerint 140 millió ember – ez körülbelül a munkavállalók fele – dolgozik fekete- vagy szürkegazdaságban, tehát semmiféle vagy csak igen kevés társadalombiztosítást fizet.

Fejlődés valóban létezik a térségben, de olyan formában, hogy az nem háborgatja az alapokat. Az állások majdnem fele található a természeti kincsek világgazdasági hatásoknak rendkívül kitett kitermelésében és a nyersanyagok kereskedésében. Ezek a sérülékeny ágazatok akadályozzák azt, hogy versenyelőnyt szerezzenek a világ többi részével szemben. A nyersanyagok eladása – mindenféle feldolgozás nélkül – ugyancsak kiszolgáltatott helyzetbe hozza az országokat. Tavalytól nem véletlenül Kína – 132 milliárd dollárral – a legnagyobb hitelnyújtó a térségben.

Latin-Amerika a gyarmati korból hozta magával a kivételezettségi rendszert, amelyet máig természetesnek tart: az egyik embernek vannak jogai, a másiknak pedig nincsenek. Például egy vidéken született indián kislánynak, aki vezetékes ivóvíz nélkül nőtt fel – a lakosság egyharmada így él Dél-Amerikában – nem jár ugyanaz az oktatás, mint egy városban nevelkedő hasonló korú srácnak. De ez függ az etnikumtól, amelyből származik, sőt még a születés helyétől is.

Az oktatás az egyik rákfenéje a társadalmi mozgásoknak. Az egyetemisták szinte mindenhol a megmozdulások élén járnak. Jobb és ingyenes oktatást követelnek. Magánegyetemek vannak, amelyek brillíroznak a felsőoktatásban, de oda csak a tehetős rétegek tudnak bejutni. A jól fizető állásokra is a felső tízezer családtagjai pályázhatnak. Ezzel a kör bezárul. Az oktatáshoz való jog követelése szinte minden tüntetésen előkerül.

Most különböző politikai és gazdasági engedményekkel – és rendőri erőszakkal – sikerült azt elérni, hogy lecsendesültek a lázongások. De mi lesz holnap?

Argentína gazdasági helyzete továbbra is katasztrofális, Brazíliában is éleződik a helyzet, a baloldal megtalálta jelöltjét a frissiben börtönből szabadult volt elnök, Luiz Inácio da Silva, azaz Lula személyében.

A tánc folytatódik, az a kérdés, hogy az első szám tangó vagy salsa lesz.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.