Lebontani az Országházat?

Nincs annál szörnyűbb, mint politikai bosszút állni a társadalom múltját megjelenítő épületeken.

A budai vár történetéről szóló sorozatom utolsó fejezeteként a második világháború alatt kiégett palota utóéletéről, illetve annak a politikai csatározások miatti teljes kiszolgáltatottságáról és kifosztásáról szeretnék beszámolni. Mert nemcsak a romok pusztultak tovább, hanem az épület híre-neve is.

Horthy Miklós semmit sem épített ebben a várban, Hauszmann Alajos nem az ő „udvari építésze” volt. A hauszmanni palotaegyüttes az ő idejére már hosszú történelmi folyamat építő tevékenységének a befejezése volt. Még akkor is, ha a legutolsó korszak művészeti irányzatait kritikával illetik. Már építészhallgatóként, a Műegyetemen sem hallottunk mást, mint a historizmusnak, az eklektikának, de legfőképpen a szecessziónak a pocskondiázását. „Álépítészet” – többen is így fogalmazták meg elítélő véleményüket a budavári palotáról, persze a funkcionalizmus szemszögéből. Ez még megmagyarázható, bár történelmietlen álláspont. Viszont ma már nehezen értelmezhető az a nyafogás, amellyel a budavári palotára mint az álépítészet iskolapéldájára, a barokkot a neobarokkal elegyítő szecesszió botrányára, az „operett-Magyarország” építészeti tanúsítványára hivatkoznak.

A nagyvilágban ezeket az irányzatokat már jó ideje éppen úgy megbecsülik, mint a régebbi korszakok alkotásait. Büszkének kellene lennünk, hogy nálunk az ezekre jellemző építményekből sok máig megmaradt. Itt van egész Budapest! Ezzel a torz logikával élve elsőként az Országházat kellene lebontani! Az aztán az igazi álépítészet: barokk alaprajzon gótikus épület templomkupolával. Mondhatnánk ugyan, hogy a demokrácia temploma, de annak aztán igazán nem sok hagyománya volt Magyarországon a Steindl Imre tervei alapján emelt épület világra jöttéig! Királyság viszont létezett. Felejtsük el?

Arról szép számmal vannak történelmi tapasztalataink, hogy egy-egy korszak – ideológiai megfontolásokból – milyen barbár módon tud elbánni elődei hagyatékával. Legjobb példa erre a vandál vagy barbár jelentésű gótika gúnynév, amely idővel ugyan előkelő elnevezéssé nemesült az építészettörténeti írásokban, de eredetileg a reneszánsz építészek megsemmisítő véleményét fejezte ki az előző kor teljesítménye iránt. (A befejezetlen kölni dóm elkészült részeit állítólag csak azért nem bontották le, mert nem volt rá a városnak elég pénze).

Nincs annál szörnyűbb barbárság, mint amikor a társadalom múltját megjelenítő és közvagyonát jelentő épületeken állnak politikai bosszút. Így semmisítették meg – mondjuk így: szanálták? – a háború után a tönkrebombázott Budapesten a Lloyd-palotát, a Ráctemplomot, a budai magyarok középkori templomát, a helyőrségi templomot, a Teleki-palotát vagy a budavári királyi palota még 1968-ban is álló részeit, az Őrségépületet, a Lovardát, a Habsburg-termet, a két nagy dísztermet, a kápolnát, a pompás kapukat, lépcsőházakat… (Az újjáépítési vita során Rákosi még azt is megkérdezte az építészektől: „Csak nem akarják a kupolára a Szent Koronát is visszatenni?”)

Így estek áldozatul a háború alatt megkímélt kastélyaink is. Nem a török, nem a tatár, nem a német, nem a szovjet tette őket tönkre, hanem a felhergelt szegény, tudatlan magyar emberek, akik nyilván elhitték, hogy a rombolástól jobb lesz az életük…

A rommá lőtt budai vár, 1945
Fotó: Fortepan/Military Museum of Southern New England

Bár tegyük hozzá, hogy a szakma is mindent elkövetett, hogy az elődök alkotásaihoz valóban „kora nyelvezetén” igazodó Hauszmann Alajos munkáját nullifikálja. Tekintélyes szakmai véleményként hangzott el, hogy Hauszmann épületének helyreállítása eredeti állapotában elképzelhetetlen a mai építész számára, aki csak kora nyelvén hajlandó megnyilvánulni. Akkor mi a baj a szecessziós Hauszmann-kupolával? Annak építésze aztán igazán kora nyelvét használta, amikor finom eleganciával beillesztette az eklektikus kompozícióba. Tragikus, hogy a palota történetéről milyen kevés ismeret van használatban. Azokból is jórészt csak a politikai bandaharchoz használhatónak vélt elemek kerültek forgalomba.

Nem köztudott, hogy még e külső falaiban úgy-ahogy megmaradt, brutálisan kibelezett épület is a lengyeleknek köszönheti fennmaradását. Gerő László mesélte, hogy amikor már épp arról volt szó, hogy az egész épületet le fogják bontani, azt javasolták a pártkorifeusoknak, hogy „talán a lengyel elvtársak véleményét is meg kellene hallgatni ez ügyben, mert nekik nagy tapasztalataik vannak e téren”. (Akkoriban építették vissza a porig bombázott varsói óvárost.) Erre nem volt mit mondani. A lengyelek eljöttek a konzultáció­ra, és ököllel verték az asztalt, mondván: „Hogy képzelik maguk, hogy ilyen fajsúlyú műemléket lerombolnak? Tessék új funkciót keresni hozzá, és azt tenni bele!” És úgy is lett. (Azt persze nem mondták, hogy a megmaradt belsők tönkretételével ki is kell belezni az épületet.)

Ha valaki a távoli jövőben a középkori pincéktől az újkori padlásig, sőt a kupoláig végigjárja majd – legyünk optimisták – az eredeti formájában helyreállított királyi palota épületeit, sok száz éves, építészetileg is parádésan „megfogalmazott” történelmünkkel fog találkozni. Ha egy hatalom azt ígéri, hogy ezt szeretné megmutatni, szaván kellene fogni, és nem kiagyalt hátsó szándékokon rágódni! Ami a IV. Béla, Nagy Lajos, Zsigmond és Mátyás király uralkodása idejétől voltaképpen napjainkig épült budavári palota történelmi jelentőségének teljes körű feltárása, helyreállítása és bemutatása érdekében elhatároztatott, hosszú évekre, évtizedekre szóló program. Végre elkezdődött, s reménykednünk kellene, hogy unokáink, akik a magyar zene- és tánchagyomány szálait már a kezükben tartják, tárgyi örökségünket is megtanulják becsülni, s a mindent elherdálás kóros hagyományát feledve s feladva örömüket lelik majd a befejezett szép épületegyüttesben.