Magyar nyelv under attack

A nyelv, amelyet nyilvánosan rongálnak. Talán erről sem ártana szót ejteni a szosiöl médiában.

A kép illusztráció. Forrás: Pexels

A szosiöl média nagy hatással van a fiatalokra – mondja a rádióban egy interjúalany, mire Ábelnek elborul az arca, mert rá meg az vagyon nagy és kedvezőtlen hatással, amikor valaki nyilvánosan és önfeledten rongálja saját anyanyelvét. Ha csak az övé lenne, bánná a kánya, de a nyelv közös alkotásunk – közkincs. Így Ábel is a károsultak közé tartozik. S történik mindez egy olyan nyelvvel, amelynek sokoldalúságát, kifejező- és teremtőerejét szabad időnkben magunk is képesek vagyunk az egekig magasztalni, mondván: egyedülálló a maga nemében! És ez így is van, csak hát jön ez a fránya szosiöl média, a hómofisz,­ a random, a beksztédzs és társaik, s időnként egy icipicit megerőszakolják. Néha csoportosan is. Csak reménykedhetünk, hogy az erőszak nyomán nem születnek újabb fattyúk. Talán érdemes lenne e témában is társadalmi hirdetéseket közzétenni. Például így: „Szosiöl média! Nem bántja a fülét?!”

A kép illusztráció. Fotó: Pexels

Persze nem feltétlenül a nyelv elleni merénylet szándéka kalauzolja ezeket a jóembereket, sokkal inkább az emberi psziché gyengébbik oldala, ahol a nagyzolási, hencegési vágy tanyázik vadházasságban az önbizalomhiánnyal. Egy magabiztos embernek nincs szüksége a kordivat felületes eszközeire ahhoz, hogy „menőnek” lássék. Sőt „menő” sem akar lenni, hanem inkább olyasvalaki, aki megérkezett és marad. Aki tudja a helyét a világban.

Ám el kell fogadnunk, hogy nem mindenkinek elegendő a magyar nyelv és a Kárpát-medence a kiteljesedéshez, van, akinek ehhez a glóbuszon körülbelül 1,3 milliárd ember által beszélt angolra, sőt néha a glóbuszra is szüksége van. Az „is” fölött nincs is vita, hiszen sajnos vagy sem, az életünk úgy alakult, hogy a szigetország nyelve ma már nem mellőzhető. Ábel fanyar mosollyal nyugtázza, hogy lám, a britek igazi angol úriemberekként távoztak az unióból – miután kifizették a számlát, borravalóként itt hagyták nekünk a nyelvüket. A gesztus nagyvonalúságát némiképp árnyalja, hogy a „borravalóval” lényegé­ben bekamerázták az egész uniót, hogy kintről is könnyedén szemmel tarthassák e megtagadott kócerájt. A helyzet azért is groteszk kissé, mert nekünk, maradóknak sincs más választásunk. Hiszen képzeljük el, mekkora felzúdulást váltana ki, ha a németek vagy a franciák azzal állnának elő, hogy mostantól az ő nyelvük az unió hivatalos nyelve! Pedig joggal tehetnék, hiszen a matematika is őket támogatja. Ja, hogy az EU-nak 24 hivatalos nyelve van? Persze, persze, de úgy gondoltuk, hogy most komolyan beszélünk… Mert lássuk be: a magyarral nem jutnál messzire Rigában, mint ahogy a lett nyelvvel is éhen maradnál Budapesten.

Érdekes kérdés, hogy miért éppen az angol vált a legnépszerűbbé világszerte. (Tény, a kínait többen beszélik, de ennek nem a népszerűség, hanem a népsűrűség az oka.)

Egy biztos: nem zenei kritériumok alapján, mert akkor a dallamosság tekintetében verhetetlen olasznak kellett volna elterjednie, és nem a helyenként kutyaugatásra (vö. haudujudú) hajazó Temze-parti dialektusnak. És mégis. A jelenségnek nyilván számos oka van, kezdve a gyarmatoktól a francia nyelvet is maga alá temető Maginot-vonal kilencszáznegyvenes összeomlásáig, országonként sajátos összetevőkkel, de két jól azonosítható közös ok azért felmutatható: az egyik ama tekintélyparancsoló civilizáció, amely mögötte áll, a másik Amerika. A két ok között gyér az átfedés. A végső diadalt aztán az általuk a világra szabadított popzene hozta meg, amely vérbe fagyva hagyta maga után a különböző nemzetek saját zenéit.

Ábel jól emlékszik, hogy gyermekként ő és a barátai áhítattal csüngtek a külföldi rádióadók és feketepiacok révén a szocialista táborba is becsatornázott angol nyelvű slágereken. Mert – tiltott gyümölcsként – az volt a vagány, a menő. Meg hát könnyű volt táncolni rá (ha a magányos lötyögést és idétlen farriszálást annak lehet nevezni), és szó mi szó, a fülüket sem sértette. Persze volt ennek egy masszív rendszerellenes éle is, amellyel alaposan fel lehetett sérteni az elvtársi világ szigorúan őrzött kulturális burkát.

De ha ma józanul visszatekintünk, el kell ismernünk, hogy a gitár és a popzene több kárt okozott az európai nemzetek kultúráinak, mint amekkorát bármely politikai rendszer vagy katonai harcászati eszköz okozhatott volna. Egyszerűen beszántotta az autentikus dalokat dallamvilágukkal, az autentikus táncokat ősi mozgáskultúrájukkal együtt. Ezen az elboronált és sóval behintett terepen sarjadzott ki aztán pár évtized alatt egy olyan magyar popzene, amelynek – azon túl, hogy valódi értékeket is képes volt felmutatni – legfőbb érdeme, hogy dalaiban visszahelyezte jogaiba a magyar nyelvet. (És ez akkor is így van, ha Ábel a nyolcvanas évek közepén, első budapesti útja alkalmával döbbenten tapasztalta, hogy az anyaországi fiatalok lekicsinylő legyintéssel nyilatkoznak a magyar zenekarokról, azt tanácsolván: inkább brit vagy amerikai zenét hallgasson. A Piramis vagy az Edda iránti rajongásával csak vidéki/erdélyi tuskó lehetett a körükben. Hm.) Arra a fájó kérdésre, hogy vajon a „popzene- és gitárjárás” nélkül milyen irányt vett volna a dal- és tánckultúránk, nincs válasz, csak történelmietlen találgatás.

Az a tény, hogy Ábel fiai – noha divatos zenekarok magyar népzenei és megzenésített versvilágán nőttek fel – ma már kizárólag angol dalokat (sőt uram bocsá’ az általa csak invazív fajként aposztrofált rapet) hallgatnak fülükhöz nőtt bigyóikban, arra utal, hogy valahol a gyökerek szintjén szakadhatott meg valami. Ahol nemzedékek sora fordul el ősei zenei hagyományától, hogy testidegen hagyományoknak hódoljon, ott nagy a baj. Az pedig, hogy napjaink zenekarai fura angol neveket választanak maguknak, gyanús kiejtéssel angol dalokat gajdolnak a színpadon, és hogy az utcazenészek is Boris Johnson nyelvén kornyikálnak az aluljáróban, már csak szövődmény.

Időnként elhangzik szárnyaszegett magyarázatként, hogy ez kell, ha külföldön szeretnének befutni. Elvégre a több százmilliós angolszász közösség a körmét rágva várja a szigetországban és Amerikában, hogy végre-valahára Kárpát-medencei angol nótákat hallhasson. Kinek is sikerült befutnia ott eddig? Na ugye.

De ennél is érdekesebb, hogy hol akarnak befutni azok a külvárosi boltok, cégek, amelyek homlokzatán kizárólag angol szöveg virít. Mitől elegánsabb a coffee a kávénál, a corner’s pub a sarki kocsmánál és a bike a kerékpárnál?! Hová tűnt az önérzet, a gerinc a magyar emberből?!

Eleink kemény harcot vívtak a magyar nyelv megőrzéséért. Mert tudták, hogy érték. Talán erről sem ártana szót ejteni a szosiöl médiában.