Marad a szómágia?

Az Európai Uniót, a 460 milliós szervezetet számtalan válság sújtja kezdve a Brexittel a világjárvány okozta gondokon át egészen a bevándorlási problémáig. Eközben a világ egyik meghatározó tényezőjeként tekint magára. Egyenes, kiérlelt válaszokat kellene adnia a felmerült gondokra, ám erre képtelen. Nap nap után érződik tehetetlensége.

French President Emmanuel Macron prepares to shoot the ball during a meeting with former pro basketball players from NBA Africa and takes part in a practice session with young basketball players in the French Louis Pasteur high school in Lagos, Nigeria, July 4, 2018. Ludovic Marin/Pool via Reuters - RC12AE48B8D0 Fotó: POOL New

A legutóbbi ügy, amely példázta Európa külpolitikai álláspontjának semmibevételét, február elején esett meg Moszkvában. Josep Borrell, az EU külpolitikai biztosa kiválóan időzítve a látogatását épp akkor érkezett, amikor az orosz fővárosban Alekszej Navalnij ellenzéki vezetőt elítélték. Három uniós országhoz tartozó diplomatát, akik részt vettek az egyik Navalnij-párti tüntetésen, kiutasítottak az országból. Moszkvának, úgy tűnik, elege lett abból, hogy lépten-nyomon kioktassák az emberi jogok tárgyköré­ben. A Borrell-lel folytatott tárgyalások semmilyen eredményt nem hoztak, sőt az ezt követő sajtótájékoztatón Szergej Lavrov orosz külügyminiszter – rá nem jellemzően – kemény szavakkal helyretette az egész Európai Uniót. A tájékoztató után a katalán Borrell fülét-farkát behúzva távozott. Vele együtt megalázták az egész EU-t is, amire nem számított. Majd egy bejegyzésben megállapította: Oroszország nem akarja a párbeszédet Brüsszellel. Ebből valóban úgy tűnik.

Oroszország tényleg unja, hogy kiselőadásokat tartsanak neki az emberi jogokról. Ráadásul teszik ezt olyan erkölcsi magaslatról, mintha Brüsszel tévedhetetlen lenne és az igazság valóságos lovagja. Az Európai Parlamentben néhány képviselő Borrell fejét követelte a diplomatához méltatlan viselkedés miatt, egyesek a leváltását sürgették. Ha ilyen nyíltan lehet bírálni a EU külpolitikai irányadóját, akkor ott más baj is van, egyszerűen nincs politikai tekintélye. Túl lágy, de hát nincs is mire keménykednie.

Pedig az unió központjában az Egyesült Államokban bekövetkezett elnökváltás után még ki kellene tartania a jó hangulatnak. Joe Biden megválasztását felszabadulásként élték meg a tagországok vezetői és a brüsszeli alkalmazottak. A transzatlanti kapcsolatok újra a régi fényükben tündökölnek, a Trump-éra négy éve csupán rossz emlék. Új hajnal hasad Washington és Brüsszel viszonyában. Ehhez megjöttek a lelkesítő szavak is: Amerika visszatér, mármint Európába – üzente meg Biden. „És Európa készen áll erre” – szólt a válasz Ursula von der Leyentől, az Európai Bizottság elnökétől. Minden szép.

Emmanuel Macron Merkel után kézbe venné Európa gyeplőjét. Nagy dobás előtt Fotó: Ludovic Marin/Pool via Reuters – RC12AE48B8D0

De mire is kész Európa? – tette fel a kérdést a Politico brüsszeli amerikai lap külpolitikai elemzője. A világpolitikai színpadon az Egyesült Államok két nagy vetélytárssal néz szembe, ami nem változott a Trump-időszakhoz képest: egyrészt a hagyományos fenyegetés, amelyet Oroszország jelent, másrészt pedig Kína szuperhatalmi felemelkedése, amely kivételes kihívás Amerikának. Biden már megválasztása előtt jelezte, hogy európai szövetségeseitől azt várja el: egységfronttal álljanak mögé e két kérdésben. Erre milyen hírek jutnak el Joe nagybácsihoz? December végén az Európai Unió átfogó kereskedelmi megállapodást kötött Kínával, az egész hatalmas európai piac nyitva áll a kínai termékek előtt. Talán arra gondoltak, hogy a választások utáni csetepatéban az épp formálódó amerikai adminisztráció figyelmét elkerüli ez a számukra nem túl barátságos döntés. De nehéz ezt az „egységfront” irányába tett lépésként értékelni. „Az európaiak erőfeszítései, amelyeket a nyugati fülnek tetsző dallamokkal kísérnek, Peking hosszú távú stratégiájába illeszkednek – fejtette ki a lapnak Peter Rough, az öreg Bush elnök egykori tanácsadója. – Lehet, hogy erről az európaiak nem tudnak, de ez arra irányul, hogy Kína alárendelt államai legyenek.”

Különösen Németország hozzáállása nem rokonszenves a Politicónak, mintha nem fejtene ki túl nagy ellenállást a kínai nyomulással szemben. Az európai liberális sajtó tele van olyan beszámolókkal, amelyek a kínai ujgurok sanyarú sorsát taglalják, és aggodalommal szólnak a hongkongi demokrácia helyzetéről, közben meg szabad az út a Kínából érkező áruk előtt az öreg kontinensre. Hasonló a helyzet Oroszországgal. Állandóan megy a fújolás a Krím kapcsán, de még Navalnij „megmérgezése” ürügyén is, hogy ez a Kreml valódi arca. Aztán mégiscsak a befejezéséhez közeleg az a fránya Északi Áramlat 2 gázvezeték. Meleg szobából, amelyet orosz gázzal fűtenek, mégis jobban esik szidni Putyin rendszerét, mint olyan helyiségből, ahol jégcsapok lógnak a radiátoron.

Szómágia az egész, a megtévesztés politikája. De kit akarnak csőbe húzni? Hiszen a saját állampolgáraik zöme is látja, hogy csak addig szolgálnak a szép szavak, a magasztos elvek, míg a politikusoknak fedezéket biztosítanak. Aztán előkerül a lépes méz, és egymás hegyén-hátán ugranak, hogy minél többet csípjenek ki maguknak. Az amerikaiak sem hülyék, jól látják ezt ők is. Biden egy nagyvonalú gesztussal kezdhette volna belépőjét az európai színtérre: eltörli a földrész országait sújtó, Trump által bevezetett amerikai büntetővámokat. De nem ezt tette. Tudta ő is: jól jön ez még, amikor nagyobb árat tud majd kicsikarni érte. Látva ezt a nagyhatalmi küzdelmet az európaiak zöme azt mondja: maradjunk ki ebből. De lehet-e semlegesnek maradni? – teszi fel a kérdést az amerikai lap.

Az idén ősszel az Európai Unió szembesülni fog a vezetőválsággal, no nem az adminisztráció­ban, hanem abban, ki is vezeti az uniót. Németországban Angela Merkel kancellár 16 év után szeptemberben visszavonul. Bárki jöjjön helyette, ő csak tanonc lehet hozzá képest, olyan nagy tekintéllyel nem fog bírni, hogy egy egész földrészt összetartson, célokat jelöljön ki, válságokat oldjon meg. Van már jelentkező arra, hogy Európa élén Merkelt pótolja: Emmanuel Macron, Franciaország elnöke. Muszklijait megmutathatja, de neki sem lesz több ideje fél évnél, ugyanis jövő tavasszal jönnek a francia elnökválasztások. Ha ezen diadalt arat, akkor viszont lesz öt éve, hogy kezébe vegye Európa gyeplőit. De korántsem biztos, hogy a földrész többi állama ezt oly nagyon akarná. Először is Macron első elnökségének mérlege ugyancsak hagy kívánnivalókat maga után, Franciaországról sok mindent el lehet mondani, de hogy gazdaságilag az istrángot szaggatná, azt nem. Váratlanul

– vagy nem is annyira – feltűnt a politika térképén egy másik bankár, aki Olaszország kormányfőjévé avanzsált, Mario Draghi,­ aki korábban jól vitézkedett az ­Európai Központi Bank élén. Rögtön az első megbeszélés után nagy egyetértésről számoltak be a sajtónak, amely fel is vetette, miért ne lehetne a francia-olasz tandem, Macron és Draghi Európa vezetői. Ezt majd még ízlelgetni kell.

Bár az unió lakosságszámban a legnagyobbakat le is körözi – kivéve az ázsiai nagyhatalmat –, az Egyesült Államokkal és Kínával összevetve csak középhatalom. És ráadásul fogatlan. Nem elég, hogy 27 tagállamnak egyet kell értenie a különböző fajsúlyos kérdésekben, még valós hadereje sincs, amellyel ezt megtámogassa. Merkel nem volt nagy híve a közös hadseregnek, ez jól látszik abból is, mit csinált a német Bundeswehrből, amelynek élén „szolgált” az EU jelenlegi bizottsági elnöke, Ursula von der Leyen. Létre kellene hozni a közös és tekintélyt parancsoló hadsereget, amelynek megvalósítása nem egy-két évet, hanem sok tíz esztendőt venne igénybe. Az egyenes és határozott döntések mögé erőt is fel tudnánk mutatni. Ám ez az uniós vezetés képtelen erre. Marad a játék a szavakkal és a fokozatos leépülés.