Fények szentélye

Ősi alapjai a római időkbe vezetnek vissza. Keresztény istenházaként valamikor az Árpád-korban épülhetett fel, sőt még az sem kizárható, hogy akkor, amikor Szent István elrendelte, minden tíz falu építsen templomot. A csak kevesek által ismert gercsepusztai Boldogasszony-templom legutóbbi feltámasztásának negyedszázados évfordulójára visszakaphatja középkori védőfalát is.

Romantikus hangulata miatt a fiatalok nagyon szeretnek Gercsén esküdni Fotó: Bach Máté Forrás: Bach Máté

Hidegkút határában, a Csúcs-hegy és Vihar-hegy közötti nyereg lejtőjén néhány évtizede még szántóföldek terültek el egy ősi templomrommal. A felhagyott térséget napjainkra kezdi visszafoglalni az erdő, a budai hegyekből visszatelepülő vadaknak búvóhelyet nyújt a terjeszkedő bozótos. A növényzet takarásában, turistautak mentén bújik meg a kedves középkori kőépület, melynek múltja a megtestesült magyar sors: romjaiból legalább ötször kellett feltámadnia, legutóbb szűk negyedszázada.

A romanika stílusjegyeit viselő templom léte csak helybéliek és gyakorlott túrázók körében ismert, noha Budapesthez tartozik. Nevével először egy határjárást megörökítő, 1212-ben kelt oklevélben találkozhatunk II. Endre korából. A canonica visitatio ma is jól érthető leírása szerint „felmegye a guerchey szőlőig, és itt földből határdomb van, és innen Guerche község végéig és itt egy határdomb és innen feljebb a lukas kőhöz és innen felmegye a Higyes hegy aljához és itt egy határdomb”.

A határdombokat már régen elmosta a történelem, de a „Higyes hegy” (a XVIII. században Nagy Görcse hegy, ma Csúcs-hegy) jól beazonosítható. Tudjuk azt is, hogy a tatárjáráskor felégették Gercse falut (feltehetően a templommal együtt), amely 1242 után újjáépült. Lakói az uralkodónak katonai szolgálattal tartozó kisnemesek voltak. A XV-XVI. század fordulójára az ötven-hatvan portából álló települést két, egymást keresztező utca szelte át, s a helyi mészkőből épült házak mögött kertek, pincék húzódtak. Lakói főleg szíjgyártók voltak, termékeiket a budai piacon értékesítették. Az oklevelekből kiderül, hogy sokan a Gerchei előnevet is felvett családok lányai közül szívesen léptek házasságra budai polgárokkal. Miután Buda 1541-ben oszmán kézre került, a falu – törökül Gersi – is a budai szandzsákhoz tartozott.

A település pusztulása történetesen nem az oszmán hódítók műve. Óbuda környéke és a Zsámbéki-medence virágzó falvai azt követően tűntek el a térképről, hogy 1595-ben Esztergomot sikerült visszavenni a töröktől, ez a térség pedig végvidék lett.

Esztergom kapitánya, Pálffy Miklós Budát is fel akarta szabadítani, ezért az ellenség kiéheztetése érdekében tervszerűen kiüríttette a várost övező falvakat. Ám mint tudjuk, Buda visszavételére csak több nemzedékkel később, 1686-ban – az oszmán fősereg Bécs alatti 1683-as megsemmisítő veresége után – nyílt reális lehetőség.

Gercse falu nem települt újra, helyét akkoriban Luszt mezőnek hívták a Hidegkútra betelepített németek, akiknek a helyi földesúr, báró Kurtz János Ignác újjáépíttette a templomot. Így nevezték: Die Kirche Lust. 1728-ban a templom renoválását III. (Habsburg) Károly is támogatta 260 forinttal, ami jelentős összegnek számított. Ekkor Fortunato Prati kamarai mérnök tervei szerint, barokk stílusban restaurálták, sőt tornyot is építettek hozzá, amely ma már nincs meg, viszont a homlokzaton megmaradt stukkótöredékek ezt a kort idézik. Később több átépítés során fából karzatot is építettek belülre, amely azonban megsemmisült, miután a XIX. század elején valamilyen meg nem nevezett természeti csapás hatására a templom romlásnak indult. 1817-ig itt őrizték azt a Szűz Máriát ábrázoló csodatévő kegyképet, amely miatt ma a máriaremetei templom oly fontos célpont a zarándokok számára.

A legendás képet, a svájci einsiedelni apátság ősi Mária-kegyszobrának képi ábrázolását 1696-ban egy ide települő egyszerű, vallásos fia­talasszony, Thallwieser Katalin hozta magával szülőföldjéről. Először egy fára helyezte, majd miután híre ment, hogy a kép előtt elmondott imák meghallgatásra találnak, egy fakápolnában, utóbb az újjáépített gercsei templomban helyezték el. Itt volt egészen az 1817-es egyházlátogatásig (canonica visitatio), ekkor döntöttek úgy, hogy a templom állapota miatt a kegytárgyakat – a harangot, az oltárt, a kegyképet és a többi berendezési tárgyat – Máriaremetére viszik át. 1829-ben Gercsepuszta templomát már romtemplomként írják le, 1888-ban pedig még a bontása, a kőanyag eladása is felmerült.

Romantikus hangulata miatt a fiatalok nagyon szeretnek Gercsén esküdni
Fotó: Bach Máté

Így jutottunk el 1997. augusztus 15-ig, a templom újraszenteléséig. Ennek közvetlen előzménye, hogy a pesthidegkúti plébános, Bognár ­Lajos, valamint a neves etnográfus-író, Zelnik József kezdeményezésére – Bujdosó Győző építész tervei alapján – az Óbudai Polgári Társaság és a Pesthidegkúti Német Nemzetiségi Alapítvány 1996-ban újjáépítette a sorsára hagyatott romtemplomot. Dékány Vilmos esztergom–buda­pesti segédpüspök 1997. augusztus 15-én, Nagy­boldogasszony napján szép számú hívősereg jelenlétében áldotta meg az újjászületett istenházát, majd bemutatta benne az első jelenkori szentmisét. A templom fenntartását máig a Magyar Kézműves Akadémia Alapítvány végzi, és Zelnik Józseftől tudjuk, hogy terveket dédelgetnek a templomot övező középkori fal helyreállításával kapcsolatban.

Bognár atya halála után a börtönlelkészként is ismert nagykovácsi plébános, Kemenes Gábor vette át az itteni egyházi szolgálatot. Azóta húsvéttól mindenszentekig minden vasárnap szentmisét celebrál Gercsén, a távoli helyszín ellenére nemritkán nyolcvan-száz hívő jelenlétében. Kérésünkre készséggel nyitja ki a templomot, amelynek oltára előtt még most is ott virít a vasárnapi mise után itt hagyott virág.

– Romantikus hangulata miatt a fiatalok nagyon szeretnek itt esküdni. Nincs villany, nincs fűtés, csak a gyertyafény, talán éppen ezért

– taglalja, miközben belépünk a belül fehér falú, egyhajós istenházába, melynek patinás külső falazatán jól láthatóak a megannyi újjáépítés fázisai. Fejünk felett nyitott fedélszék, előttünk félköríves szentély, amely a középkorban – a romanika jegyében – alighanem boltozatos lehetett. Az oltár előtti padlón a végakarata szerint ide temetett Bognár Lajos atya neve olvasható egy márványtáblán. Nem ő itt az egyetlen, számos középkori sír van a főhajó padlója alatt. Ahogy a templom körül is százak nyughelyét rejti a föld, és az egykori település maradványai is itt vannak körülöttünk, de eddig még nem került sor alaposabb régészeti feltárásra. Csak az időnként előbukkanó Zsigmond-pénzek, cseréptöredékek jelzik: ez itt maga a történelem.

– Minden évben húsvétkor, reggel hatkor itt tartjuk a szent asszonyok miséjét emlékezve arra, hogy ekkor indult el Mária Magdolna a szent asszonyokkal Jézus sírját keresni. Minden évben ekkor, és csak ekkor egy káprázatos dolog történik! – meséli az atya felmutatva egy kis lőrés­szerű oldalablakra, ahonnan az ilyenkor betűző reggeli fénysugár nyílegyenesen a feltartott oltáriszentségre mutat.

– Ez nem véletlen egy Boldogasszonynak szentelt középkori templomban! Ezért vallom, hogy ez a szentély itt a fények szentélye. Ezért elevenítettük fel azt az ősi keresztény hagyományt is, hogy a húsvétvasárnapra virradó éjjel itt tartjuk a húsvéti vigíliát (vigilia paschalis): a világosság győzelmét a sötétség felett.