Megnyílt kapuk

Valószínűleg nem mindenki érti, miért volt sok hívő számára könnyfakasztó pillanat, amikor katolikus egyházmegyékben ismét látogathatóvá váltak a templomok szertartásai. Az Esztergom–Budapesti Főegyházmegye rendelkezését május 16-án tette közzé Erdő Péter bíboros érsek, ennek megfelelően hétfőtől – néhány biztonsági korlátozás megtartása mellett – újból a nép jelenlétében zajlanak az istentiszteletek. Március 21-től május 18-ig erre nem volt lehetőség.

A baljós előjelekből a komolyabb korlátozásokat megelőzően sem volt hiány. Az itáliai hírek már március elején előrevetítették, mire készülhet az egész kontinens. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia március 5-én úgy rendelkezett, hogy ürítsék ki a szenteltvíztartókat, a szentmisében kiengesztelődéskor maradjon el a kézfogás és a nyelvre áldoztatás. A gyóntatószékek rácsaira fóliát ragasztottak, a szentmisét bemutató papok és az áldoztatók alkoholos kézfertőtlenítőt használtak. Ezek a járványügyi intézkedések azonban nem sokáig tartottak: nagyböjt negyedik vasárnapjától a püspöki konferencia határozata szerint a ragály veszélye miatt valamennyi nyilvános szertartást szüneteltetni kell. Az utolsó „nép előtt” bemutatott szentmiséken minden templomban megcsappant a hívek száma: a betegek és idősebbek már a teljes korlátozás bevezetése előtt otthon maradtak. Az utolsó miséken szívszorító volt látni az üres padokat a máskor zsúfolt templomokban. De ami ezután következett, még megdöbbentőbbnek bizonyult.

Az utóbbi évtizedekben ehhez hasonló húsvéti készülettel senki sem találkozhatott Európában. Elmaradtak a lelkigyakorlatok, a közös imaalkalmak, a keresztutak, a húsvét előtti gyóntatások. Bár a közösségek tudták, hogy közeleg a legfontosabb ünnep, a készület megszokott formáira a járvány miatt nem volt lehetőség. Ötvenegy nap súlyos csönd következett, annak ellenére is, hogy a legtöbb plébánián igyekeztek gyorsan alkalmazkodni a kialakult helyzethez. Az internet segítségével közvetítették a „sine populo”, nép nélkül megtartott szentmiséket, hallhatók voltak a szentbeszédek, az elmélkedések, a lelkigyakorlatok. Mobiljukon gyakran a főpapok is „élőztek”. Sok plébános meglepődve tapasztalta, hogy az okostelefonokon közvetített szertartásokat többen követik, mint ahányan egy átlagos vasárnapon megjelennek a szentmisén.

A kialakult helyzet nemcsak a híveknek jelentett nehézséget, hanem a lelkipásztoroknak is. Az üres templomokban, kápolnákban napról napra bemutatott áldozat szokatlansága sok hibát is okozott. Más az üres kamerának beszélni, mint a padokban ülő embereknek. A keresztútvégzés valószínűleg a legtöbb esetben kettévált: a templomokban, kálváriákon a lelkipásztorok, kántorok, segítők stációról stációra haladtak, énekeltek, imádkoztak, letérdeltek – a hívek pedig képernyők, monitorok előtt karosszékből nézték az eseményeket. Miért hajtsanak térdet a laptop előtt? Valószínűleg ugyanez a logika vezette azoknak a vatikáni döntéshozóknak az állásfoglalásait, akik nem támogatták a misekönyv, evangéliumos könyv elektronikus eszközökre cserélését.

Még nem tudjuk, lesz-e következménye a járvány miatt váratlanul kialakult digitális hitéletnek. A személyes jelenlétet azonban csak részben pótolja. Akiknek hétfőn reggel alkalmuk volt szentmisére menni, azoknak nem csupán a kötelező légzésnehezítő maszkok és az alkoholos fertőtlenítők következtében vált párássá a tekintetük. II. János Pál századik születésnapján a templomkapuk újra kitárultak a szertartásra indulók előtt.