Senki földjén

Merényletre készültem tucatnyi társammal, akkor már hetek óta. Évente csak egyszer öltünk, minden nagypénteken.

Keveset ettem, almát. A karom is megrándult, ahogy eldobtam a csutkáját, olyan messzire akartam vetni vele minden aggályomat. Merényletre készültem tucatnyi társammal, akkor már hetek óta. Évente csak egyszer öltünk. Mi nem november negyedikén. Március idusán is kerültük az összetűzést, de nagypénteken előre megfontolt szándékkal öltünk. Éveken át, minden nagypénteken.

Kinéztük a helyszínt, lehetőleg minél távolabb a központtól, isten háta mögötti faluban, még jobb, ha erdőben, kápolnában vagy gyéren látogatott templomban. Valahol a senki földjén. Ködös reggeleken indultunk, csúszkáltunk a sárban, nem ettünk, legfeljebb pár falatot, emlékszem, egyszer alma volt nálam, és az időjáráshoz képest elég lengén öltöztem. A másik két szál deszkát vitt, nehezen, mégsem panaszkodott.

A harmadik kalapácsot, szeget, hogy majd annak idején csúfondárosan mondhassa: „Kalapácsot, szeget elő, pajtás, nosza, majd odaszegzem én, mert nem atyámfia.” Pedig dehogynem, épp atyafia volt, jó testvére. Amelyik a körmét lakkozta, száját rúzsozta a vonaton, tipegve járt, de a tüskés ágért azért leereszkedett a dzsindzsásba, egészen kihajolt a sziklafalon. Féltünk, és féltettük egymást, megrendítő az eset, hogy mégis kegyetlenül a végére jártunk. Az ősbűnnel kezdtük: némi mesterkedés árán a falatnyi alma megakadt, és mi úgy éreztük, a torkunkon akad. Oszlopnak vetett háttal hallgattuk a fehérre meszelt templomban, hogy bevégeztetett, láttuk, ahogy egy durva kéz mélyebbre nyomja a töviskoszorút, és a tüske megsebezte szívünket, könnyeink egybefolytak, összekapcsolódtak, egyetlen folyamként futottak az árral, orkánerejű szél támadt, és a dörgésen, dobogáson áthatolt a szó: „Nagy jelek valának napban és holdban és természetfeletti földindulásban.”

Mint aki rossz fát tett a tűzre, siettünk haza. Nem beszéltünk, nem is énekeltünk, szemünk szögletéből figyeltük csak egymást, némán és gyorsan búcsúztunk. Árulók voltunk, és tudtuk, bármikor eláruljuk egymást, eladjuk magunkat is, amíg le nem megy a nap. Vártunk – lement a nap. Vártunk, és még nem mertük egymást keresni, a kétféle idő összehajlásában vártunk harmadnapra. Az áldozat teste nyomtalanul felszívódott a legelső áldozatban. Abban az elsőben megsemmisült a személyiség, az öncélú, az esetleges. Beléptünk az ünnepbe. Holnap is eljön.

Pilinszky János a Nagyhéten című jegyzetében említi, hogy gyerekkorában egyszer megvárta a napfelkeltét. Nyár volt, mozdulatlan, meleg éjszaka. „Mintha valaki láthatatlan húrt pengetett volna, minden pendüléssel fokozatosan világosabb és világosabb lett. Később, felnőtt fejjel, az Alföldön utazva néztem végig egy teljes napfölkeltét, az álmos, hűvös vonatablakból. Ez a virradat talán még az előbbinél is szebb volt. Feketéből az éjszaka nem vált előbb tintakékre, hanem fekete maradt, úgy hullott szét porló, nagydarab gyöngyökre, a hajnali nap haragosvörös közeledtére. Lenyűgöző erejű kép volt. Csodálatos erejű kép.”