Sötét káprázat

2019. 12. 19. 14:04
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Atyaég, mennyire hervasztó volt az élet a hatvanas-hetvenes években, talán még a nap sem sütött ki akkoriban! – fogalmazódott szavakká bennem az érzés, miután először lapoztam végig Szalay Zoltán Azok a hatvanas, hetvenes évek című fotóalbumát, amely a sajtófotózás doyenjének halála után két évvel jelent meg.

Bevallom, a borítókép balatoni idilljében szüleim ifjúságát láttam viszont, korosztályilag akár ők is lehetnének ott, ha apám tudna gitározni. Ameddig nem mélyültem el alaposan az album tanulmányozásában, nem hagyott nyugodni a kérdés: vajon lehetett-e akkoriban egyáltalán boldognak lenni?

Úgy emlékszem, anyámék boldog fiatal szülők voltak akkor, amikor én meg boldog-magányos egyke az ötszázas Kisfityó hátsó ülésén. Persze nem igazán értettem, miket mond, miért szomorú és dühös olykor drága nagyapám. Azt se tudtam még, mit jelent az, hogy „osztályidegen”, hogy „internált”, meg egyáltalán, kik azok a kommunisták. Azt csak a felnőttek tudták. Természetes, hogy a hetvenes évekből való gyermeki emléktöredékeim nincsenek szinkronban a Szalay Zoltántól e kötetben megjelenített, rezignált világgal. Nyilván nem a fénykép csal – persze tud, ha akar –, és bizonyosan nem a fotós művészi látásmódja árnyalja alaptalanul sötétre az amúgy „káprázatos” szocialista rögvalóságot. Arról lehet inkább szó, hogy az élet gyerekként sokkal szebb, mint érett ember szemével.

Szalay fotóhagyatéka viszont időkapszula. Szociografikus képei a kor áporodott, cigarettafüst-szagú nyomorúságáról, a kisember reménytelen életét elviselhetővé tevő élvezetpercekről szólnak. Olyan világról, amelyben még a derűs pillanatok mögött is ott lappang valami keserű, letargikus elem, ha más okból nem, hát a szépség és minőség iránt érzéketlen „proletkult” környezet miatt. Pedig a szép lány az szép lány, a szerelem pedig szerelem volt akkoriban is. De meddig ért a boldogság horizontja? Mit gondoljunk arról a megörökített orwelli abszurdról, hogy a termelőszövetkezet adja egy csoportos „hetes esküvő” keretét? Hogy a rendszer nemcsak a földet és a jószágot kommunizálhatja el, de még a magánélet inti­mitását is, nevezetesen amikor az élet legfontosabb döntése is kollektív?

Szalay pillanatfelvételei – ahogy oktatta is – mindig történetet mesélnek, amelyet a nézőnek kell a maga számára meg- és továbbírnia. Minden pillanatnak van előzménye és folytatása, miként minden megmutatott ráncnak, tekintetnek, gesztusnak, történésnek van oka. Az alkotó ember „agyában ülő kopasz cenzornak” pedig résen kell lennie.

Az is nagy szó tehát, hogy a sajtómunkás ­Szalay legerősebb képei egyáltalán megszülettek – bár az aktuális irányelvektől való különbözésük okán sokuk ez idáig a fiók számára. Az album fotói mellé Parti Nagy Lajos költő versel találóan szellemes kommentárokat. Az ő olvasata is egyfajta továbbmesélés, saját élménycsomagból elővett oral history. Sokáig meggyőződéssel hittem, hogy a történelem alulról nézve hiteles igazán, mert a kortanúk szubjektív igaz­ságaiból rajzolódhat ki az objektív valóság univerzális képe. Ma már tudom, a történelemben nincs objektív igazság. Csak a minél teljesebb megismerés lehet cél, ebben segít a jó fotográfus objektívjének különös objektivitása.

(Azok a hatvanas, hetvenes évek – Szalay Zoltán fotóalbuma Parti Nagy Lajos képmelléírásaival. Kossuth Kiadó, Budapest, 2019, 144 oldal. Ára: 4990 forint)

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.