Suttogó bariton

A Kossuth-díjas Hot Jazz Band a háború előtti magyar slágereket és az 1920-as, 30-as, 40-es évek amerikai számait játssza. A jazz a könnyűzene ükapja, mondja a zenekar trombitása és vezetője, Bényei Tamás. Ő alapította Európa egyetlen bendzsózenekarát, a Hungarian Banjo Kingset, illetve a Bényei Tamás és a Gramophonia Hot Jazz Orchestrát is. Mindig mindenhol sikerrel lépnek fel. Ez a zene örök érvényű, állítja.

Fotó: Bach Máté

– Elvégezte a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolát, majd 1989-ben a Képzőművészeti Főiskolán átvette a diplomáját. Miért döntött úgy, hogy nem grafikus, hanem jazz-zenész lesz?

– Hagytam magam sodortatni az eseményekkel. Abban az időben profi jazz-zenész nem létezett Magyarországon. Egy-két ember vendéglátózott, és tanított a jazzkonzin, de ilyen státusról a kádári időkben álmodni se lehetett. Persze a szüleim is azt szerették volna, hogy rendes, tisztességes szakmát tanuljak. Anyukámék mesélik, hogy még alig tudtam beszélni, amikor egy lagziban megálltam a harmonikás előtt, és tátott szájjal hallgattam. Nagyon tetszett. Már mentek volna haza, de nem tudtak elcibálni a harmonika elől. Én még nézem a „zsongoráshegedűt” – mondtam. Gyerekkoromban Siómaroson, Siófoktól néhány kilométerre laktunk. A zeneiskolában tízévesen kezdtem el trombitálni. A tanárom, Apáti János – isten éltesse sokáig, most múlt nyolcvanéves – a nagy rezesbanda mellett kis dixielandzenekart is szervezett a diákokból, ami a hetvenes évek elején különlegesnek számított. Akkor hallottam életemben először dixielandmuzsikát, s rögtön a hatalmába kerített. Tizenegy éves voltam, amikor Apáti tanár úr hozott egy bendzsót, odaadta a gyerekeknek, mondván, ha valaki megtanul rajta játszani, beveszi a dixie-zenekarba. A bátyámhoz került a hangszer, de elcsentem tőle, és magamtól megtanultam játszani. Azóta űzöm az ipart – ha fogalmazhatok így. Mielőtt felvettek a Képzőművészeti Főiskolára, egy évre besoroztak. A katonaságnál 1985-ben alapítottuk meg a zenekart Jazztramps néven, de három évvel később, amikor az első fórumon felléptünk, már Hot Jazz Band volt a nevünk. Kezdetben az utcán zenéltünk, a diktatúrában ezt ’85-ben engedélyezték először.

Meghívás a Negresco Hotelbe

– A magyar rendőröknek is volt fülük erre a zenére?

– Akkoriban, ha öt embernél több összegyűlt az utcán, megjelent a rendőr, és mindenkit igazoltatott. Nem lehetett gyülekezni. Aztán 1986-ban megkaptuk a világútlevelet, és életünkben először Nyugatra mentünk. Franciaországba, a szabadság és az emberi jogok hazájába utaztunk. Párizsban a Pompidou előtti téren kezdtünk el játszani, ahonnan öt perc múlva elzavart a rendőr.

– Milyen körülmények között éltek Franciaországban?

– Párizsban diákszállón laktunk, a Côte d'Azure-ön kempingben. Nizzában utcazenéltünk, amikor egy menetzenekar jelent meg, a Nizzai Jazzfesztivált reklámozták. Dixielandet játszott, egy kicsit örömzenéltünk is együtt az utcán. Ők mondták, hogy este menjünk el a Negresco Hotelbe, jam session lesz, mi is beszállhatunk. Visszarohantunk a kempingbe, megvacsoráztunk és átöltöztünk. A bárban George Benson gitározott, az amerikai Frank Foster szaxofonozott, és a híres francia gitáros, Biréli Lagrène is játszott. Óriási zenészek! Teljesen ledermedtünk. Én nem mertem beszállni, de akkori harsonásunk, Szalóky Béla igen, és nem maradt szégyenben! Ő már huszonévesen világszínvonalon zenélt, mi ma is csak tipegünk a nyomában. Örök emlék az az este, sajnos nem volt nálunk fényképezőgép. Többször elmentünk a Juan-les-Pins nevű tengerparti városkába, ahol éjszaka is lehet játszani. Hajnali kettőkor ott fújtuk a turistáknak, imádták! A Garden Beach szálloda előtt játszottunk, mikor kijött a bárzongorista, Pierre Cammas, hogy menjünk be vele játszani. Kitűnő jazz-zenész. A következő évben is kijött értünk a hotel elé: „Gyertek be, éppen jazzfesztivál van.” Stéphane Grappelli volt ott – Django Reinhardt zenésztársa –, és sok más nagyon híres francia zenész, akikkel összebarátkoztunk. Franciaországba 1986-tól nyolc évig jártunk rendszeresen. Akkoriban szabadúszó grafikusként is dolgoztam, de nem sokkal később már minden bevételünk a zenéből származott.

– A kezdetektől énekelt?

– Nem. Egyszer utcazenélés közben leültünk pihenni két bácsika mellé, akik nem vették észre, hogy az előbb még ott álltunk előttük. Azt mondja az egyik: „Jó ez a zene, csak az a baj, hogy nincs benne ének.” Igen? Hát legyen! Előtte már énekelgettem Kukta Béla barátommal, akivel a középiskolában gitározgattunk, dalokat írtunk, és elő is adtuk őket.

– Nagyon különbözik a beszéd- és az énekhangja. Hogyan képzi a hangját, ez egyfajta énekmodor?

– Igen, manír. Háromféleképpen énekelek. Először is naturálisan, normál ének- és beszédhangon, aztán a húszas évek stílusában zárt magánhangzókkal, tölcsérszerű alakzatot képezve a nyelvvel, így: Május éjszákán mit is kévánok. A harmadik variáció, a suttogó bariton a negyvenes években alakult ki. Akkor már klassz mikrofonok voltak – nem szénporosak, hanem membránosak –, tehát nem kellett ordibálni, elég volt suttogni, így: Hamvadó cigarettavég. Más korszak, más hang.

– Azonkívül, hogy a régi filmekben látta, hogy az előadók mit és hogyan énekelnek, hol gyűjtötte a dalokat?

– A jazz a századelőn New Orleansban született, a húszas évek végére rengeteg nagyzenekar alakult. A harmincas évek elején kezdetét vette a szvingkorszak, mindenki ezt a zenét hallgatta, erre táncolt, minden szerző ilyen stílusban munkálkodott, még Magyarországon is. Kevesen tudják, hogy a Május éjszakán kezdetű szám is jazzdal. A szvingkorszak a negyvenes évek közepéig, a modern jazz megjelenéséig tartott. Én már gyerekként megismertem ezt a világot, mert a dédszüleim Amerikából egy máig működő gramofonnal tértek haza. Azon hallottam először a Tommy Dorsey-zenekart, Karády Katalint, Kalmár Pált és Sebő Miklós előadásában a Hétre ma várom a Nemzetinél kezdetű slágert. Leírhatatlan hatással volt rám a zene. Később a tévékben is elővették a régi magyar filmeket. Vadásztunk rájuk, a szüleim is segítettek, VHS-re vették fel őket. A régi dalok megjelentek kalózkazettákon, lemezekért és kottákért könyvtárakba, antikváriumokba jártam.

Nehéz, mint egy cementeszsák

– A 34 éves Hot Jazz Banddel bejárták a világot, Kaliforniában, Sacramentóban hatszor játszottak. Külföldön előbb lettek ismertek, mint itthon?

– Igen, volt egy kis fáziskésés. Itthon kézről kézre adtak minket, egyik házibuliból a másikba mentünk. Magyarországon 1995 után lettünk ismertek, de addigra külföldön már több versenyt megnyertünk. Egyszer egy lány odajött hozzám, és a kezembe nyomott egy papírt: Le Havre-ban jazzverseny lesz, nevezzünk. Kiküldtem egy tízperces kazettát az 1994-es Louis Armstrong Nemzetközi Jazzversenyre, amelyet a legnagyobb meglepetésünkre megnyertünk. Egy évvel később St. Raphaëlben is győztünk. Azon a versenyen 53 európai és egy ausztrál zenekar indult.

Fotó: Bach Máté

– Kívülről egyszerűnek, könnyednek tűnik a trombitálás. Milyen fizikai megterhelés fúvós hangszeren játszani?

– Elég nagy. Tomsits Rudolf mesélte, hogy a kardiológián trombitálás közben EKG-gépen figyelték. Kiderült, hogy nagyon megerőltető a szervezetre. A trombitáláshoz nem tüdő kell, hanem hasizom. Olyan terhelés, mintha cementeszsákokat pakolnánk, ami néha az arcon is látszik.

A trombitának nagyon pici fúvókája van, kicsi lyukon kell átpréselni a rengeteg levegőt. Óriási feszültség keletkezik a véredényekben és oxigénhiányos állapot az agyban. Mi nem akkor veszünk levegőt, amikor jólesik, hanem amikor tudunk.

– Milyen különleges eseményen és helyeken léptek fel?

– Gyönyörű helyekre jutottunk el. A Lake Tahoe egy 300 méter mély, azúrkék tó Sierra Nevadában. Mellette a kaszinóban azon a színpadon játszottunk, ahol Benny Goodman lépett fel rendszeresen. Sanghajt azért említem meg szívesen, mert a város 37 épületét a Besztercebányán született Hugyecz László tervezte. Többek között a 22 emeletes Park Hotelt is, ahol játszottunk, mely az 1980-as évekig a város legmagasabb épülete volt. Joe Muranyival, a magyar származású amerikai zenésszel, Louis Armstrong utolsó klarinétosával 1993-ban Veszprémben léptünk fel először. Nagyon jó barátok lettünk. Én bendzsón, trombitán, gitáron és szájharmonikán játszom. Nagyon büszke vagyok, mert Joe-tól kaptam egy trombitát ajándékba. A mai napig azon játszom. Roger Moore-nak akkor zenéltünk, amikor az UNICEF nagyköveteként járt nálunk.

– Hogyan fogadták a dixielandet Kínában?

– Az ottani konzulátus hívott meg bennünket. Kezdetben kicsit ők is aggódtak, éppen ezért az első koncertünket egy fogadáson adtuk, ahová az előkelőségeket hívták meg. A másodikat Ningbóban tartottuk, ott a közönség velünk énekelte a számokat, például a What a Wonderful

Worldot. Tavaly a Művészetek Palotájában Josephine Baker emlékére adtunk koncertet, aki kilencven éve járt Budapesten. Igazi időutazás volt. Baker ittlétekor kilátogatott az állatkertbe, ahol egy zenekar játszott. Idősebb kollégáktól tudom, hogy régen rendszeresen tartottak promenádkoncerteket. Tizenhat évvel ezelőtt ezt a hagyományt élesztette újra az állatkert, ahová a kezdetektől minket is meghívtak. Július 31-én este a Miért vidám a kenguru? című műsorunkkal várunk mindenkit a nagyzenekarunkkal, a Bényei Tamás és a Gramophonia Hot Jazz Orchestrával.

A koncert előtt lehet egy kicsit sétálni, vagy Hanga Zoltánra figyelni, aki állatbemutatót tart. Mindig családias a hangulat, nemcsak a közönség, mi is imádjuk a helyet.

– A gyerekekre hogyan hat a zenéjük?

– Az utcazenélésnél vettük észre, hogy a részeg, a bolond és a gyerek rögtön körénk gyűlik, talán, mert mi is egy kicsit részegek, bolondok és gyerekek vagyunk a zenétől. Eksztatikus állapotot vált ki belőlük a zene, a kisgyerekek imádják, szaladgálnak, táncolnak, ugrabugrálnak. Egyszer egy anyuka megmutatta a telefonján, hogy a nyolc hónapos kisbaba az Oly jól csúszik ez a banánhéjra bólogat és táncol. A gyerekek számára is készítünk egy lemezt, a borítót grafikusként én szeretném elkészíteni. Most nyáron sokat dolgozunk, de őszre befejezem, és a dalokat koncerten is eljátsszuk a gyerekeknek.

A pingpongozás vágya

– A Hot Jazz Band az első jazz-zenekar, melynek tagjai – Bényei Tamás, Kovács Tamás, Fodor László, Galbács István, Juhász Zoltán és Szabó Lóránt – Kossuth-díjat kaptak. Mennyit lendített a karrierjükön ez az elismerés?

– Egyet feljebb léptünk a létrán. Megváltozott a megítélésünk a közönség és a szervezők körében is.

– Meglepődtek?

– Én nagyon. Egy orvos barátom kezdeményezte a felterjesztésünket. Mondtam neki, hogy ne is álmodjunk róla, mert a díjat nagyon ismert és népszerű művészek kapják meg. Engem ha tízből öten megismernek, az már jó arány. Bodrogi Gyulát tízből tizenöten. Nem tudok elég hálás lenni a díjért, a megbecsülésért. Nagy segítség, hihetetlen öröm és persze felelősség is. Missziómnak tekintem, hogy megmutassam a magyar embereknek, hogy micsoda zenei gazdagság birtokosai vagyunk: Fényes Szabolcs, Ábrahám Pál, Márkus Alfréd, Eisemann Mihály jobbnál jobb számokat írtak. A Kádár-rendszer idején ezeket a nótákat betiltották, elhallgatták. Karády filmjeit is csak a hetvenes években kezdték el vetíteni a mozikban.

– Évtizedek óta folyamatosan koncertezik. Mit csinál majd, ha szabadidőhöz jut?

– Ha egyszer végre sikerül házba költöznöm, akkor pingpongozni fogok. Nagyon sokat. Nemrég a kétszeres világbajnok Klampár Tibortól kaptam egy dedikált ütőt. Aztán elmegyek bicajozni és horgászni. Utána megint pingpongozom. S ha időm engedi, egy-két új hangszeren is szívesen megtanulok játszani.