Szentek és bolondok

A budapesti újságírók Almanachjában olykor mintha esendőbb önmagukat formálták volna meg, saját írói, emberi, közéleti konfliktusaikat „hírlapírói” történetek allegóriáiban „idegenítették el”.

Ki tudja már hányadszor az életemben, megint elcsábított egy könyv. Pedig semmi szükségem nem volt rá, és az ára is elég borsosnak tűnt. Impozáns volt a külleme, robusztus a megjelenése, azon a határon, amely még kézben tartható. Egy régen elfelejtett sorozat egyik darabja, a társát évek óta elégedetten szemlélem a polcomon. Letehetetlenül érdekes – mintha csápok nyúlnának ki belőle a legkülönbözőbb tájak felé: a hajdani mindennapi élet viszonyaihoz, a politika belvilágának irányába, a legmagasabb irodalom felé és a legalja kocsmákba, az utcaképekhez, a kávéházak, az albérletek, a nyomdák és a redakciók falai közé, az egyik pillanatképet a derű színezi át, a másikon átszivárog némi tagadhatatlan és vállalt és polgárpukkasztónak szánt frivolitás, cserélődik a talmiság és a pátosz, a linkség és a kisszerű hősiesség…

Noha nem annak készült, hanem valami megbocsátható önreprezentációnak, mára egyértelmű, hogy ez a kötet történelmi pillanatkép a fia­tal nagyváros egyik jellegzetes szereplőjéről. Aki egy évszázad után napjainkra már – persze túlzó sarkítással fogalmazva – ama nagy panoptikum egyik figurájának látszik, aki mellett – tisztesség ne essék szólván – ott a verklis, a dárdás bakter, a rikkancs, a sorsjegyárus, a köszörűs, meg a kor többi jelképes alakja, ikonja-idolja, a lámpagyújtogató, a drótostót, a jeges, a „pincnök”, a cipőtisztító, a milimári, az olajkáros, a virágárus lány, meg a „tonavószt” kiáltozó puttonyos-szamaras ember. A hírlapíró ő. Századforduló, Budapest, Osztrák–Magyar Monarchia. Ez az alak már nem a XIX. század közepének naivan sürgő-forgó, pirosló fülű újdondásza, akinek csizmatalpa alatt a fővárosban is több még a por meg a sár, mint a flaszter vagy az ápolt gyep, és még nem a XX. század végének intézményes rendbe szorított, a gazdasági hatalmaknak, a napi politikának és az új technikáknak kiszolgáltatott újságírója, hanem valahol a kettő között. Egy olyan újszerű tevékenység művelője, amely egyszerre szakma és életforma, sőt létmód. A félezer oldalas könyv meg: A magyar bohémvilág – A budapesti újságírók Almanachja 1908-ra (Az Országos Széchényi Könyvtár és az Argumentum Kiadó hasonmás kiadványa).

Mielőtt nyilvánosan belelapozgatnék a könyvbe, vagy legalább javaslatot tennék erre, hadd valljam be: nem vagyok se „ártatlan”, se elfogulatlan ebben a „témában”. Egyfelől azért nem, mert pályám elején volt egy időszak, a hetvenes évek közepén jártunk, amikor egy országos hatókörű és a Nagy – akkor konkrétan Lenin vezetéknevű – körúton szerkesztett napilap munkatársa voltam, és bepillanthattam a „szakmának” azokba a mélységeibe, ahol még mintha virulens lett volna a klasszikus polgári újságírás, ha másként nem mint legendárium. Persze elsősorban a kiöregedett és a perifériára csúszott kollégák elbeszéléséből rajzolódtak ki ezek a kocsmaasztal mellett lengedező emlékek. A kulisszák sem sokat változtak a háború előtti évtizedekhez képest: ugyanott fröccsözhettem, ahol Ady és Krúdy meredt a poharába, ugyanazokon a lépcsőkön baktattam, ahol Karinthy zargatta a hordárt, hogy rohanjon a kutyanyelvvel, de rögvest vissza az előleggel. Erre a múltra telepedett rá az úgynevezett „szocialista újságírás” MUOSZ-szal és „Tájhivval”, írástudatlan karrieristáival, xeroxkezelő lotyóival, az araboknak drukkoló zsidóival, feljelentőivel, komcsinak álcázott libsijeivel és penetráns ávósaival.

A másik ok: irodalomtörténeti. A kiegyezés utáni irodalmi élet egyik legszembetűnőbb fejleménye volt az, hogy a belletrisztika meg a hírlapírás művelői és termékei mind szorosabb közelségbe kerültek egymással. A nyilvánosságot mint „felületet” egymáshoz hasonló ambícióval próbálták meghódítani. Gyakran ugyanaz a szerző hol íróként, hol „ceitungsreiberként”. A Magyar Hírlapírók Egyesületének első elnöke Jókai Mór lett 1881-ben, a budapestieké meg Mikszáth Kálmán 1896-ban. Az 1908-as Almanachban is vegyesen szerepelnek az írók és a hírlapírók. A dolog természetéből következik, hogy a kötetekben is publikáló szépírók emlékezete (még a másod- és harmadvonalé is) nyomósabb, mint azoké, akiknek csak a rotációs papír egynapos halhatatlansága jutott. Persze a nyilvános mondatok minőségének is szerepe van ebben. Meg persze a műfajoknak: egy hírt vagy tudósítást nem lehet összemérni, netán egy napon emlegetni a riporttal vagy a publicisztikával, pláne nem egy szép tárcanovellával. Szabadjon bevallanom, hogy annak a fajta újságírásnak, amelyet – és ezt nagyon hangsúlyoznám: „békeidőben” – a magam számára mindig is követendő, de legfeljebb megközelíthető példának tartok, amelyben mindig valami aktualitásból, személyes élményből bomlik ki – divatszóval –

az „üzenet”, „azon belül” igen-igen gyakran valami, ami „nemzeti kódnak” tartható, a századfordulós Tóth Béla tárcaírása volt a legcsillogóbb megvalósulása (100 esti levél, 1904). Ha el is felejtődött. És egy mellékszál, kitérő. Ma már megbocsátható derűvel és mélabúval emlékezhetünk arra, ó, a mindenfelé és mindenkor széthúzó „nemzeti oldal”, hogy Ady egy Párizsból postázott cikkében (körülbelül Almanachunk megjelenésével egy időben) „sohase olvasónak” bélyegzi a hatkötetes Magyar anekdotakincs íróját, s emellett „beteg hörcsögnek”, nem bírván eltekinteni attól, ami a napi politikában elválasztja őket.

Bele-beleolvasok az Almanachba, és ugrálok föl a helyemből, hogy aztán a könyvespolc előtt izegjek-mozogjak, keresgélve, lapozgatva és azoknak a mondataiba felejtkezve, akik novelláikkal – mondhatni – megteremtették a „hírlapírót”. Azt a figurát, akivel szépíróként az utcán, a kávéházban vagy a redakcióban gyakran nagyon is különös lelki kapcsolatban voltak. Olykor mintha esendőbb önmagukat formálták volna meg benne, saját írói, emberi, közéleti konfliktusaikat „hírlapírói” történetek allegóriáiban „idegenítették el”.

Nem kell sokáig keresnünk, ha meg akarjuk jelölni azt a művet, amely a hírlapíró-társadalom századfordulós létmódját a legplasztikusabban ábrázolja. Paradoxon, hogy az egyik legnagyobb magyar elbeszélő, a széppróza klasszikus művelője a szerzője, egy olyan műnek, amely jellegzetes hírlapírói „termék” – azaz egy riportnak, ha az a visszanéző, emlékörökítő fajtából való is. Krúdy Gyula cikksorozata ez, az Ady Endre éjszakái. 1925-ben kezdi írni, tehát a századfordulós szép, dekadens, de minden újra fogékony idők végleges letűnte után, amikor a szereplők zömét is elvitte már a történelem, legyen az egy muszka golyó, a rák vagy az alkoholba fúló kilátástalanság. „Szentek és bolondok” ez a visszatérő minősítésük ezeknek a ködlovagoknak, akiket írás vagy „anyaggyűjtés” közben soha, hanem többnyire – ha nem egy albérleti lyukban – éjszaka látunk a Király utcai zengerájok, a Nagymező utcai csillogás és az Ó utca környéki bordélyok topográfiai terében. Reménytelen, de elnémíthatatlanul optimisták, a legmélyebb kilátástalanságban is örök életigenlők, kirekesztve is mindig jól értesültek ezek a „reporter urak…”. Írók vagy hírlapírók?

Minek tekintsük például Cholnoky Viktort, aki az éjszaka közepéig korrigálja az Andrássy úton egy sötét odúban mások cikkeit, hogy aztán hazainduljon a Ferencváros felé, minden pálinkamérőbe betérve? Fejében Trivulzióval, a Néhusztán meséivel és Tartini ördögével. Amikről persze a többi „sajtó” nem látszik tudomásul venni, elég, ha tudják, milyen arányban keveri ez a félig vak látnok a jerzsabinkát a borovicskával és a tömény alkohollal… És itt van maga Ady, ez a „vidékies úrfi”, a „legdíszesebb karácsonyfa a magyar irodalom ligetében”, akit K. Gy. úr éppen felsegít az Opera előtt, mert – „én Mámor-fejedelem” – levetette hátáról a kőkeblű szfinx. De a mai cikket már nyomják a nyomdagép irdatlan hengerei. Vagy tán éppen ezt a verset: „Boros nagy dicsőségem / Villámlik, szinte vakít.”

Az Almanachról pedig majd a legközelebb.