Szingalézek Szegeden

A „magyar globus” fogalma alatt nálunk azt értik, hogy a magyar ember számára a Mindenható egy külön világot, glóbust teremtett. Ez a gyakorlatban úgy értelmeződött, hogy a magyar a múltban jóformán teljes aktivitását hazája határain belül élte ki – amire egyébként az osztrák-magyar monarchiában gondosan ügyeltek –, a külfölddel vagy egyenesen a külföld tájékoztatásával egészen az első világháború befejezéséig alig törődött. Ott állt még a múlt a századbeli, különösen a vidéki magyar a magyar globuson, az ő saját bevehetetlen elefántcsonttornyában és annyira befelé nézett, hogy amikor életének egy-egy megnyert ütközetét – rendesen valamilyen belpolitikai győzelmet – fehér asztalnál, a híres jó magyar ételek és még híresebb magyar italok mellett, baráti társaságban ünnepelte, félig tréfásan, de félig meggyőződésből kiáltott fel: „Extra Hungáriám non est vita, et si est vita, non est ita!”

A magyar glóbuson kifejlődött magyar öntudatra kitűnően világít rá ez a kedves kis anekdota: Még a jó békevilágban vásár van Szegeden a tiszaparti magyar metropolisban. A vásáron cirkusz ütötte fel sátorfáját s abban hirdetnek rettenetesen valami szingaléz légtornászokat, akik barna bőrű félmeztelenségükben és egzotikus köntösükben a vásárra tartó tanyai gyerekhad fantáziáját a végletekig felcsigázzák. Ott áll a tanyai magyar a szekere mellett, mialatt süldő fiacskája nem győzi tele szájjal kérdezni, „édesapám-édesapám, itt vannak ám a cirkuszosok a szingalézekkel, azután hát kik is azok a szingalézek?”

Magyarunk hallgat egy darabig isteni nyugalommal, azután szív egyet a pipáján és odaszól a fiának: „Tudod fiam, az úgy van, hogy akár a ló, az emberfia sem egyforma. Mert ahogyan lóban van szürke, meg sárga, kese, meg hóka, úgy van az emberben francia, görög, szerecsen, no meg látod, még szingaléz is, mert a fene ott egye meg, nem lehet mindenki magyar!”

Ha már az adomázásnál vagyunk, még egyet hamar el kell mondanom, ami meg a magyar paraszt primitív tapintatosságára olyan nagyon jellemző: Az első világháború után két szegény magyar igyekszik egy távoli falu felé. Az egyik hadirokkant, falába kopog az országúton. Megszólal az ép lábú: „mitül kopog a lába, komám?” – „Mert ellőtték és most fábul van, komám”, feleli a rokkant. Mennek, mendegélnek, falu közeledik, falu távolodik. Megszólal újra az ép lábú: „Azután milyen fábul van a lába, komám?” – „Nyírfábul, komám.” Tovább ballagnak, kip-kop, kopog a faláb, tájak jönnek és változnak, míg végre megszólal az éplábú: „Az jó fa, komám, mert az nem zsibbad.” Milyen sokat törte a fejét az a szegény ütött-kopott magyar, hogy olyat mondjon a még nálánál is nyomorultabbnak, amivel úgy vigasztalhatja, hogy abból ne lássék ki a sajnálkozás.

(Paikert Géza: Ahogyan egy magyar a magyart látja, 1942)