Szülőgépek

A szolgálólány meséjének első évada óriási kritikai és közönségsiker lett, uralta a közbeszédet, noha több mint harmincéves regény alapján készült. A Margaret Atwood írónő által megfogalmazott disztópikus világot az Egyesült Államokban elsősorban Donald Trump elnöksége, az egyre szaporodó abortusztörvény és a klímakatasztrófától való félelem is aktuálissá tette. Hiába ért véget azonban az Atwood által írt történet, a gyártó Hulu a nagy felhajtás és díjeső hatására úgy döntött, hogy folytatja a sorozatot – akár tíz évadon keresztül.

A néhai Egyesült Államok területén járunk, egy Gileád Köztársaság nevű totalitárius államban, ahol sorozatos környezeti katasztrófák miatt az ország területének nagy része súlyosan szennyezett, itt végeznek kényszermunkát az állam ellenségei, ami egyenlő a halálos ítélettel. A társadalom zárt kasztrendszerben tengeti napjait a nem fertőzött területeken, a férfiak uralkodnak, a nőknek nincsenek jogaik, és nem végezhetnek fizetett munkát. Mivel a szennyezés miatt a többségük meddő, a kevés termékeny nőt, a szolgálólányokat kiutalják, és beidomítják az állam vezetőinek, hogy nekik szüljenek gyerekeket.

Főhősünk, June (Elisabeth Moss) is ilyen szülőgép. A második évad ott ért véget, hogy June Kanadába menekíti újszülött lányát, ő maga azonban úgy dönt, hogy visszamegy Gileádba a nagyobbik lányáért. Már az eléggé bűzlik, hogy amíg Gileádban másoknak sokkal kisebb bűnökért is csonkítás, örök némaság vagy kegyetlen halál jár, June mindent megúszhat, ezáltal pedig egyre vakmerőbbé válik. A gyerekrablást kimagyarázva a harmadik szezonban új házba, új parancsnok (Bradley Whitford) szolgálatába kerül. Tervet sző: gyerekeket akar kicsempészni Gileádból az ellenállás segítségével.

A sorozat erőssége a maga szörnyűségében is megkapó vizualitása. Gileád steril, katonás rendjének elborzasztó valósága, élénk színei-kontrasztjai a kasztok szerinti egyenruhákkal, a kifényesített cipőkkel és gépfegyverekkel elborzasztja a nézőt, mégis tovább akarja nézni, hogy mi sülhet ki ebből. Még a szülésnek és a szexnek is bizarr koreográfiája van. A szereplők visszaemlékezéseiből ezzel párhuzamosan megismerjük a múltat és a torokszorító folyamatot, amely a demokráciát és a régi világot lépésről lépésre felszámolta, és a jelenlegi őrületig vezetett.

A Margaret Atwood regénye után írt cselekmény viszont sajnos nem tudott érdemben hozzátenni sem a történethez, sem a karakterekhez, sem Gileád világához vagy akár a további értelmezés lehetőségeihez. Amíg az első évad minden egyes epizódja arcon csapta a nézőt, azóta csupán variációkat láthatunk ugyanarra a témára, de az egész jelentősége részről részre csak kopik, az elszaporodott lassított felvételek pedig tovább borzolják a néző idegrendszerét.

A szolgálólány meséjében a hatalmon lévők is szenvedtek a saját maguk által létrehozott világ korlátai között, a sorozatírók által tovább álmodott folytatásban viszont az elnyomók és elnyomottak közötti kontrasztot felváltja a nők kontra férfiak narráció. A harmadik évadban szinte minden férfi utolsó szemétláda: June Kanadába menekült férje csak iszik, és sajnálja magát, szeretőjéről kiderül, hogy háborús bűnös, korábbi parancsnoka továbbra is gyenge pojáca, jelenlegi gazdája pedig kiismerhetetlen pszichopata. Velük szemben a nők többnyire áldozatkész hősök, elnyomott túlélők és ádáz harcosok, akik bármit megtennének az ártatlan gyerekek szabadságáért.

A szolgálólány meséjét egyszerűen nem lett volna szabad folytatni, ugyanis pontosan ezzel fosztották meg lényegétől. Az erős, szimbolikus alapanyagból súlytalan, izzadságszagú fordulatokat kisajtoló folytatás a sorozatkészítés állatorvosi lova: amikor csupán anyagi érdekből húznak el valamit hosszú évadokon keresztül, hátha valaki még kíváncsi lesz a végére.

(A szolgálólány meséje. Amerikai sorozat, forgalmazza: Hulu/HBO)