Tóth Árpád, a szardínia

Hogyan éltek a költők, írók az 1918–19-es világméretű influenzajárvány, a spanyolnátha idején? Milyen tartalékai és túlélési esélyei voltak Babits Mihálynak, Kaffka Margitnak? A levelekből és jegyzetekből az is kiderül, hogyan fonódik össze a történelem a személyes élethelyzettel.

2020. 04. 15. 14:14
Babits Mihály; Osváth Ernő; Gellért Oszkár; Tóth Árpád; Beck Ödön Fülöp; Kosztolányi Dezső
Babits Mihály, Osvát Ernő, Gellért Oszkár (balról jobbra az alsó sorban), valamint Tóth Árpád, Beck Ödön Fülöp, Kosztolányi Dezső az 1920-as években Fotó: MTI/reprodukció
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Háborús helyzet van háború nélkül. A kijárási korlátozás, az általános mozgósítás, a boltok üres polcai előhozzák a régi reflexeket. Az idős korosztálynak történetei is vannak különleges élethelyzetekről, mert a második világháborúban és az ötvenes években megéltek már hasonlóan nehéz időszakokat. Irodalmi források megidézik a vásárlók első rohamát: „A háború még ki sem tört, arcát már megmutatta. Néhány vak hírre pánik támadt és mindenki a boltba rohant. Voltak, akik négy mázsa cukrot vettek, mások inkább lisztet vagy teát, rizst vagy kávét, zsírt, törött borsot és szappant – írja Hamvas Béla.

– Mindenki azt hitte, hogy e roham, ha nem is éppen morális, de legalább józan. A helyzet érettnek látszott arra, hogy az éléskamrát színültig töltsék. Arra senki sem gondolt, hogy huszonöt kiló fahéj birtokában is éhen lehet halni. […] A nagyarányú biztosító bevásárlásnak praktikusan semmi értelme sem volt. De a biztosítást nem is a józanság parancsolta. Nem ösztön volt ez, nem érdek, nem számítás, nem szenvedély. Haszontalan volt, vak, ostoba és nevetséges. De a hisztériában feltűnt a háború arca: a rettegés” – Hamvas ennek a rettegésnek a gyökereit kutatja A háború nagysága és az ember kicsinysége című feljegyzésében. Úgy véli, aki felhalmoz, nem az életét félti. Sokkal inkább fél az élettől. Nem a halál, hanem a valóság ellen biztosítja magát, „ahol majd számolnia kell az élet egész nehézségével, a szükséggel, a hiányokkal, a lemondással. Megriad az élettől, amely valóban élet, nem pedig a fotőjben csücsülni, zsebében a kamrakulccsal és arra gondolni, hogy van háromszáznegyvennégy doboz szardíniája. […] A pánik sötét démonikus állapotában nem a halál arca tűnt elő, hanem a gyenge, hitvány és gyáva emberé, akiből hiányzik a hit, a bátorság és a nyugalom, hogy átküzdi magát, bármi lesz is: megyek, és majd meglátjuk, mi lesz. A pánik embere nem bízik önmagában, sem embertársában, sem államában, sem a Gondviselésben.”

A mostani világjárvány közepén is feltehetjük a kérdést: miben bízva, kiben bízva akarunk élni? A választ minden bizonnyal nem érinti semmiféle vírus. Bár kikerülhetetlenül életünk része lett a Covid–19, az a lényegi tartalmakon nem változtat. Sipos Lajos irodalomtörténész szerint rendkívüli helyzetben a fő csupán az, hogy túl kell élni a vészt. Ilyenkor egy seregnyi dolog fel sem merül – ez sokat segít a hétköznapokban. Az 1918–19-es influenzajárvány, a spanyolnátha idején Tóth Árpád például nem írt az őt egész életében nyomasztó tüdőgyengeségről. Pénzügyi helyzetéről, a családját sújtó napi nyomorról viszont annál inkább beszámolt leveleiben.

– Legrészletesebben Hatvany Lajosnak, a költőt szerkesztőként alkalmazó Esztendő című lap tulajdonosának fedte fel anyagi ellehetetlenülését – idézi fel Sipos Lajos. – A havi hatszáz koronás fizetése mellé – írta Tóth Árpád 1918. november 15-én – hozzákeres még talán háromszázat, fordít, ír tárcákat és verseket, kényszerűségből akár még kis igényű lapoknak is. Az Esztendő harminc koronát fizet egy-egy versért, azaz egy kiló szalonna árát. (Összehasonlításként: egy pár cipő száz–háromszáz korona között volt, de az infláció miatt 1919 márciusában már egy kiló szalonna került háromszáz koronába.) Feleségével a jövedelmük gyakorlatilag a hónap feléig elegendő, aztán „kezdődik az »írás«, az alkalmi honoráriumok és előlegek hajszolása!”. Az éttermekben két garnírungot rendelnek egy adag húshoz. Egy adag levest két tányérban kérnek – mutat rá az irodalomtörténész, milyen körülmények között zajlott az élet a spanyolnátha idején.

Babits Mihály, Osvát Ernő, Gellért Oszkár (balról jobbra az alsó sorban), valamint Tóth Árpád,
Beck Ödön Fülöp, Kosztolányi Dezső az 1920-as években
Fotó: MTI/reprodukció

Napjairól szarkasztikus hangvételű levélben is beszámol Tóth Árpád. A Pesti Napló és az Esztendő közös levélpapírjára lila tintával írt, hét és fél oldalas levél címzettje Nagy Zoltán debreceni költő. A szöveget Kabdebó Lóránt irodalomtörténész tette közzé: „Kedves jó Uram – sok víz lefolyt azóta a Dunán, sőt újabban már jégtáblák is »folynak« –, mióta utoljára vette b. soraimat. Nyilván neheztel is, és méltán. Elismerem, hogy én vagyok a világ leglustább és legkárhoztatandóbb levélírója. S ezen a karakter(?) mélyén(?) szunnyadó, ősi tulajdonságomon kívül, mely abban lelheti tudományos magyarázatát, hogy valamely gorilla déd-ük-urgrószfáterem egy molett lajhárral léphetett frigyre a paradicsomi ősdzsungelekben, – mondom, ezen az ősi tulajdonságomon kivűl levélírásomat más okok is gátolták. Külső életem ez idő szerint igen zilált és bajos, nincs takarítónőnk és nem is tudunk kapni, ennélfogva az összes házi piszmogásokat, takarítást, lámpatöltést, petróleum-, szesz-, tej-hordást, tűzrakást, szénhordást stb. stb. – magunknak kell végeznünk. Mindez oly hallatlanul sok időt vesz el s annyira »széttördeli« az életünk »ívét«, hogy toll csak olyankor kerül a kezem közé, mikor »törülgetés« közben az íróasztal tárgyaira is rákerül a sor. Vesse hozzá még azt is, hogy lakásunk többnyire hideg, mert őrülten spórolni kell a fűtenivalóval, másrészt hogy világítani sem igen lehet – petróleumspórolás okából –, s mentséget fog ön találni barátja levélírói késlekedésére. Lehetőleg későn kelünk – a paplan melegével is spórolni kell! – s már korán lefekszünk. Mikor az Éj tengere elönti a világot s e jeles tenger derék harcsái és cápái, a dicső bolseviki halak fürgén sürögnek a fekete és hideg hullámok mélyén, a mi kis hálószobánk, – hogy »képben maradjak« – egy savanyú kis szardíniás dobozhoz hasonlít, melynek olajos ölén (vastag petróleumszag és snellszíder-illat olajára méltóztassék gondolni) soványan és keszegen nyúlik el az ön kedves barátja, a jobbsorsra méltó szardínia, az istenek asztalának eme csemegéje, a költő, s a hozzáláncolt kedves, kis fehér potyka, b. nejem.”

Más szerzőknél, Kaffka Margit vagy Babits levelezésében szintén összefonódik a történelem a személyes élethelyzettel. Kaffka sokfelé írt ez idő tájt. Írt édesanyjának, második férjének, Bauer Ervinnek, testvérének és fiának, Lacinak is egy dévai intézetbe. Október 12-i leveléből idézünk részleteket: „Drága fiacskám! […] A kis pénzedből, fiam, ne vegyél most könyveket, […] a pénzt most csak uzsonna pótléknak küldöm […]. A béke csakugyan közel van; elég szomorú béke. A háborút elvesztettük, ahogy azt sokszor jósoltam; sajnos nekem volt igazam. […] Magyarország területe sem maradhat a régi épségben, de ezen ma már késő sopánkodni, inkább azon legyünk, hogy a megmaradt kis magyar szigeten igazi rend, becsületes munka, népuralom (demokrácia) legyen […].” Tizenkét nappal korábban az orvos-biológus ­Bauer Ervin arra figyelmezteti feleségét „most csak nagyon vigyázz, hogy spanyolt ne kapjál, sehová ne menj, ahol sok az ember, és mihelyt a legkisebb lázad volna, rögtön lefeküdni, mert ez a legjobb biztosíték az ellen, hogy súlyosabb ne legyen [a] baj”. Hiába azonban Bauer Ervin szakszerű és tárgyilagos tanácsa, az aggodalommal és szerelemmel teli „Édes egyetlen drága Margitkám, Mindenségem!” megszólítás, mert néhány hétre rá Kaffka Margit és fia bent fekszik a budapesti I. számú Belklinikán. December 1-jén az írónő a spanyolnátha áldozata lett, fia december 2-án követte az édesanyját.

Babits Mihály személyes sorsa és a történelem különös módon keveredett 1918 őszén. Mivel barátai segítségével a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium ekkor helyezte őt nyugdíjba, Babits azt remélte, hogy minden erejét az irodalomnak szentelheti ezután. Folytathatja az Isteni színjáték fordítását, átültethet angol, német, francia verseket, szerkesztheti a Nyugatot, összeállíthatja első novelláskötetét, és eleget tehet a különféle meghívásoknak.

– Ugyanekkor tüdőgyulladással is küszködött Babits. Félt a „spanyol”-tól. A mindennapi élettel azonban nem küszködött. Jászi Oszkárék küldtek neki rendszeresen kecsketejet. Lengyel Menyhérték sonkát, húst és tojást. Szekszárdról is folyamatosan kapott csomagot, 1919. július 26-án például 12 kg kenyérlisztet, 3 kg finomlisztet, 5 kg szárazbabot, 5 kg zsírt, 30 tojást, hagymát, dunsztosüveg szilvalekvárt és három liter vörösbort küldtek neki – sorolja Sipos Lajos. – Ezen az őszön 48 verse, fordítása, prózai munkája, esszéje, tanulmánya jelent meg. Az ezekért kapott honorárium egyfajta külső biztonságot adott a költőnek.

A spanyolnátha világszerte mintegy 25–50 millió áldozatot követelt az 1918–19-es esztendőben. A pontos adatok nem ismertek, mert sok ország nem szolgáltatott részletes statisz­tikát, de Európában több mint kétmillióan haltak bele a pandémiába. Akkoriban

– és később, az 1930-as évekbeli kolerajárványnál – nem állt a rendelkezésre annyi információ, mint most, amikor pontosan lehet tudni, hol vannak a gócpontok, és a kutatóknak sikerült meghatározni a koronavírus genetikai kódját is. A szakemberek szerint ez a mostani rendkívüli helyzet annyiban más, hogy be vagyunk zárva, de az információtól nem vagyunk elzárva. Testi és lelki biztonságunk érdekében sokat tehetünk magunkért és egymásért. A túlélés olyan elementáris belső parancs, amely – jó esetben – önfegyelemre tanít, segít értéksorrendet felállítani, rátalálni a legegyszerűbb lehetőségekre, a belső hangra, amely tudja, mi az igazán fontos.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.