Ugrás a vonatról

A múlt hónapban, 87 éves korában elhunyt Domonkos Béla szobrászművész. A magyar földrajzi felfedezőket megörökítő alkotóra emlékezünk.

Kubassek János
2020. 04. 05. 12:20
Domokos
Domonkos Béla szobrászművész az öntés utáni finomításokat végzi Antall József mellszobrán, 1996. A lenti képeken Vámbéry Ármin, Almásy László és gróf Teleki Sámuel szobra, amelyeket az érdi földrajzi múzeum parkjában állítottak föl Fotó: MTI–Czimbal Gyula
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A múlt hónapban, 87 éves korában elhunyt Domonkos Béla Kispesten született 1934-ben, de a nagy gazdasági világválságot követően a család Érdre költözött. Ugyanis a Károlyi-birtokok gyors felparcellázása egyszerű, szerény jövedelmű emberek ezreiben keltette fel a reményt, hogy az olcsón kimért, közművesítetlen telkeken saját házhoz juthatnak.

A kisfiú a Hamzsabégi erdő mellett, a természet közelségében nőtt fel. Alkotásaiban is visszatükröződnek ezek a gyermekkori élmények: az Állatorvostudományi Egyetemen látható Magyar szürke bika, a Bábolnán felállított Imperiál ló élményvilága ebben a környezetben gyökerezik. A fiú a lakóházuk közelében sokfelé kibukkanó szarmata mészkő puha tufáiból formálta első szobrait, kockákat, később emberfejeket, a rokonok, szomszédok arcmásait.

Számos sorscsapás érte, de ezekből a csapásokból ő mindig megerősödve, megedződve került ki. Cipészmester édesapját 1945 januárjában bombatámadás során veszítette el. A gyerekeket az ismerősök elküldték a Fiumei úti temető halottasházába, s ott azonosították tömegsírból kiásott édesapjukat…

Domonkos Béla szobrászművész az öntés utáni finomításokat végzi Antall József mellszobrán, 1996. A lenti képeken Vámbéry Ármin, AlmásyLászló és gróf Teleki Sámuel szobra, amelyeket az érdi földrajzi múzeum parkjában állítottak föl
Fotó: MTI–Czimbal Gyula

Domonkos Bélának dolgoznia kellett a megélhetésért. Géplakatosként, gépszerelőként kezdte pályáját, de kitanulta a bádogos, a hegesztő, az öntő és az olvasztár szakmákat is, melyek később eredményesen kamatoztak művészi tevékenységében. A nehéz fizikai munka nem sorvasztotta el ambícióit, s nem temette el vágyait. Esti tagozaton, felnőtt fejjel, sok-sok éjszakai tanulással szerezte meg az érettségit, de a Képzőművészeti Főiskola szobrász szakára nem juthatott be. Ötször jelentkezett, ötször utasították el, de nem nyugodott bele a döntésbe. Szobrait egy vesszőkosárba téve felkereste a kor neves szobrászát, Kisfaludi Strobl Zsigmondot, aki lekezelően viselkedett vele, s tudtára adta, hogy ő ilyen korában már országos hírű, befutott művész volt. Az ifjú művészjelölt alkotásaira nem sok figyelmet fordított, ám azt megengedte, hogy ingyen segédkezzen, dolgozzon neki, s így ellesheti nála a mintázás fortélyait – de ha vendégek, megrendelők érkeznek, azonnal el kell hagynia a műtermét.

Szerencsére nem mindenki volt ilyen. Pátzay Pál vette pártfogásába. Napi gyári munka mellett dolgozott, mintázott, formázott. Az otthonteremtés, az alkotóműhely és a műterem, majd a saját bronzöntöde létrehozása temérdek energiáját emésztette fel. A pártállam nem támogatta: a tűrt kategóriába tartozott, aki boldogulhat saját erejéből, ha tud. Nem kapott műteremlakást, ösztöndíjat, külföldi kiküldetést, mindent magának kellett megteremtenie a semmiből.

Felesége, a tanítónőként dolgozó Bajnóci Ilona rendíthetetlenül hitt férje tehetségében, és mindenben segítette hitvesét. Könyvtárakban kutatta a műalkotásokhoz az adatokat. Az állatanatómiai ismeretektől a katonai adatokig, a huszárfelszereléstől a repülős-egyenruháig számos apró részletet gyűjtött ki a forrásokból a szobrok hitelességének érdekében. Rajzokat, régi fényképeket gyűjtött, múzeumi szakemberekkel konzultált, s képes volt egy fél évszázados pilótasapka érdekében hetekig rohangálni, hogy férje hitelesen ábrázolhassa Almásy Lászlót.

Domonkos Béla kisplasztikái, a múltunk jeles személyiségeit, Gárdonyi Gézát, Nagy Lászlót, Nagy Lajost, Goda Gábort, Kodály Zoltánt, József Attilát, Németh Lászlót, Gábor Andort, Szent Istvánt, Árpád fejedelmet, Taksony vezért, Petőfi Sándort, Móricz Zsigmondot, Radnóti Miklóst ábrázoló munkái széles körben váltottak ki megbecsülést. A budapesti Buddhista Misszió felkérésére formázta meg Kőrösi Csoma Sándort, „a magyar bódhiszattvát” megörökítő alkotását.

Egyszer megkísértette a külföldre távozás lehetősége. Az 1956-os forradalom leverése után egyik barátja csábította, menjenek együtt Nyugatra. A Déli pályaudvaron nagy volt a tülekedés. „Szabad földre beszállás! Indul a vonat a szabadság felé!” – kiabálták az emberek, s egymást taszigálva kapaszkodtak fel a vasúti kocsikra. A szobrászművész is közöttük volt, de aztán átgondolta, milyen jövő várhat rá idegenben, és Biatorbágynál – egyedüliként – leugrott az Ausztriába pöfögő, tömött vonatról. Soha nem bánta meg ezt a merész, szerencsés ugrást.

Amikor megismertem 1983-ban, meghívott otthonába, és felajánlotta, hogy szívesen hozzájárulna földrajztudósaink emlékének méltó megörökítéséhez. Éreztem, hogy egyszerű szavai mögött őszinte segítő szándék és igazi, belülről fakadó elhivatottság van. Elmondtam, hogy vannak terveink, Cholnoky Jenő földrajzprofesszor hajdani lakóházát szeretnénk domborműves emléktáblával megjelölni, de pénzünk nincs a megvalósításhoz. A pénzhiány nem szegte kedvét, nem a pillanatnyi egyéni haszon optikáján át nézte a dolgokat. A budapesti Gyulai Pál utcában és Balatonfüreden az ő jóvoltából őrzi élethű dombormű a Balaton-kutatás emblematikus személyiségének arcvonásait.

Érden, a Magyar Földrajzi Múzeum kertjében található magyar felfedezők szoborpan­teonjával művészi hitvallást tett világjáró tudósaink ­páratlan tudományos és emberi teljesítményei mellett. Egyben bizonyította áldozatkészségét, hiszen az Afrika-kutató Teleki Sámuel, az Ázsia-kutató orientalista, Stein Aurél, az indológus Baktay Ervin, a Kaukázus feltárója, Déchy Mór, a földrajztudós Teleki Pál, valamint a múzeumalapító Balázs Dénes szobrát az anyag és az öntés költségének árán, a művészi honoráriumról lemondva készítette el. A szükséges pénzt a Magyar Földrajzi Társaság tagjai, hegymászók, barlangászok, vadászok, természetbarátok, szerény fizetésű tanárok, geográfusok, geológusok, térképészek, muzeológusok, könyvtárosok, iskolatársak, önzetlen érdi lokálpatrióták összefogásával, közadakozásból sikerült előteremteni.

A szoboravatások emlékezetes ünnepeit gyakran közvetítette a média. Az „angol beteg”, Almásy László Szahara-kutató szobráról az osztrák televízió is hírt adott. Prinz Gyula, Almásy László, Reguly Antal, Sáska László és Vámbéry Ármin szobrait már Érd városa finanszírozta, jelezve bizalmát és megbecsülését. Vámbéry arcvonásainak megmintázásánál Domonkos szomorkás mosollyal megjegyezte: „Tudom, hogy ő is félárván nőtt fel, mint én. És sokat nélkülözött az utazásai során.”

Ezek a rokon vonások adtak láthatatlan összekötő kapcsokat. Egy-egy műve a lélek rejteké­ben megbúvó, elfeledettnek hitt eseményeket idézett fel hozzátartozókban, tanítványokban. Amikor 1993-ban elvittem műtermébe az éppen Magyarországon tartózkodó hajdani diplomatát, Újpétery Elemért, aki halála előtt utoljára látta Teleki Pált, a tragikus sorsú miniszterelnököt, s átadta neki a végzetes londoni táviratot, kíváncsian kérdeztem tőle, hasonlít-e a szobor a földrajztudósra. Újpétery Elemér percekig némán nézte a szobrot. Aztán csendesen megszólalt: „Nem hasonlít… nem hasonlít… ez ő maga…”

A rendszerváltás hozta szabadság Domonkos Béla számára is új – korábban soha nem remélt – megbízatásokat hozott. Elkészítette az Ercsiben felállított életnagyságú Petőfi-szobrot, s idős magyar tengerészek áldozatvállalásával Horthy Miklós kenderesi mellszobrát, majd az 1944-ben a deportálások ellen szót emelő Apor Vilmos győri püspök és Mindszenty József hercegprímás, aztán Semmelweis Ignác, Kossuth Lajos, Széchenyi István, Antall József szobrát.

Nem volt számára nyugdíjas időszak. Egyik leghíresebb művét, a Puskás Öcsit ábrázoló szobrát az ausztráliai Melbourne-ben köztéren is felállították. Az 1848-as szabadságharc legendás honvéd tábornoka, az örmény származású Czetz János térképész bronz arcmását Sasi Nagy Istvánné Klarissza önzetlensége révén emlékezetes katonai ünnepség keretében helyezték el Buenos Airesben, az Argentin Katonai Akadémia Földrajzi Intézetének a falán.

A Magyar Örökség Díj átvétele után egy fiatal újságírónő a műtermében, szobrai­nak páratlan tündérbirodalmában kíváncsian faggatta arról, mi a sikere titka.

A művész egyéniségéhez illő szűkszavúsággal csak annyit felelt: „Dolgozni kell!”

A szerző a Magyar Földrajzi Múzeum igazgatója

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.