Útban Eger felé

A nyugati civilizáció megfeneklett hajójából közben folyamatosan ömlik a szenny, mint sérült tankerből a kőolaj. S ma már mindenütt ott van. Csócsálja a családot, a házasságot, a józan eszedet.

Lakatos Mihály
2020. 09. 01. 17:30
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Bár a két kisebbik fiú is jócskán tíz év fölé tornázta magát, az esti apai felolvasás szokása valahogy megragadt a napirendben. Nyilván a fiúk éltetik, azaz követelik ki maguknak, Ábel pedig örömmel enged az erőszaknak. Pár hete a legkisebb, az ötödikes kedvéért immár harmadszor is napirendre került Gárdonyi Egri csillagok című nagyszabású eposza. A negyedik fejezet elején tartottak, annál a résznél, amikor az egri várba igyekvő Bornemissza Gergely az Egert éppen elhagyó kassaiak kétszáz fős csapatával találkozik az úton. Menekülnek, merthogy túl sok a vár alá ígérkezett török. Meg hogy bolond kecske az, amelyik nekiugrik a késnek. Inkább megoldják „okosba’”. Gergely nemes dühében belegázol emberi jogaikba, azaz lepatkányozza s kis híján le is vágja őket. Ahogy kell – bólogat magában elégedetten Ábel. „Na, innen folytatjuk” – mondja ki a minden esti záróformulát, amit általában felhördülés követ (na ne!), de ma fáradtak ők is. És mialatt a könyvet visszaviszi a polchoz, a kisebbik halkan megszólal az ágyban: – Apa, ha én akkor éltem volna, én is a kassaiak közt lettem volna… A könyvvisszahelyező mozdulat elakad, Ábel nem hisz a fülének. – De hát miért? – fordul megdöbbenve a fiúcskához. – Mert túl sok a török, annyi ellen nem lehet harcolni… – Lám, a gyermek életösztöne – suhan át Ábel lelkén egy félmosoly, de nem mutatja. És mit lehet mondani erre a teljesen racionális válaszra? A felvetés felkészületlenül érte.

– Akkor is, ha Dobó és a többiek számítanának rád? – próbálkozott erőtlenül. Csend. – Cserben hagynád a barátaidat? A hazádat?! Csend. – És mi lesz a becsülettel? – nyögte ki végül Ábel. A kisfiú felkapta a fejét: – Az mi?

Hát igen. Ez jó kérdés. Mi is a becsület a mai világban? Ábel valamiféle szánalmas magyarázatba kezd, hogy olyasmi, amikor az ember megtartja adott szavát, de érzi, hogy nem volt meggyőző. Hogy ezen az ügyön még dolgozni kell. Persze mondhatta volna, hogy erény, de azzal csak a homályt növeli. És tényleg, erény-e még a becsület? Nem inkább arra kéne nevelnie őket, hogy „szégyen a futás, de hasznos”, meg hogy „szemesnek áll a világ”? Menjen szembe a korszellemmel? S ha szembemegy, vajon nem tesz-e rosszat velük? Ha fiait család- és hazaszeretetre, istenfélelemre és az elődök tiszteletére neveli, hogy becsületes, jó magyarokká váljanak, nem járnak-e úgy, mint Kodolányi Julianus barát című regényében Majs, az öreg táltos, aki idegen testként, magányra kárhoztatva tengette életét az időközben kereszténnyé vált közösségben, a maga furcsa, idejüket múlt praktikáival, tudományával? Csak a felállás most éppen fordított: keresztényként válhatnak „csodabogárrá” egy istentelenné lett, a „tolerancia” őrületig fokozott kultusza ürügyén erkölcsi nihilbe rántott európai közegben! Vajon megéri-e csodabogárrá nevelni őket? Ábelnek valami azt súgja, hogy: igen. Hogy valójában csak ez éri meg. Hogy ha valakik túlélik majd a készülődő kataklizmát, azok éppen az efféle csodabogarak lesznek. Rájuk vár majdan a feladat, hogy a romokon a régi értékrend fundamentumán egy új világot építsenek.

De ne ugorjunk ilyen nagyot, Ábel korosztályának a feladata amúgy sem az új világ építése lesz, hanem a rogyadozó, régi tákolása, az őrültek féken tartása, a még romlatlan ifjak istápolása, hogy – ha lehet – hírmondó azért maradjon belőlük. Ma már látszik, hogy ezt a feladatot kegyetlen ellenszélben kell majd végrehajtani, olyanban, mint amilyent csak a tömeges méreteket öltött romlottság és erkölcsi züllés képes gerjeszteni. Mintha az amerikaiak elhíresült „atomtáskája” az Antikrisztus kezébe került volna, aki már szorgalmasan és vihogva nyomogatja a gombokat. A leghevesebb támadások a családra és a mindenfajta identitásra, ezen belül is főként a nemi és nemzeti identitásra zúdulnak, nem véletlenül.

Szóba kerül ez társaságokban is, s hát őszintén szólva nagy a tanácstalanság. A többség még próbál ellenállni a sodrásnak, de van olyan is, aki már sodródik, hagyja magát sodortatni. „Minek ágálni ellene? Miért ez az indulat?” – kérdezi egyik kollégája. „Mert normális szeretnék maradni!” – fakad ki Ábel, mire a kolléga kivágja az aduászt: „Olyan nincs, hogy normális! Az mindig kontextusfüggő!” Ábel rámered. Ez az a pillanat, amikor a veszély, mint egy szatír, szétrántja előtte ballonkabátja szárnyait, s a maga undorító teljességében megmutatkozik. A hitetlen ember értékrelativizmusa. A hitetlen ember élete, mint horgony és iránytű nélkül sodródó, ismeretlen áramlatoknak kiszolgáltatott hajó. Sorsában az egyetlen biztos pont: a zátony. Ábel egyfajta mentő gesztusként idézi számára egy teológus figyelmeztetését: ha valaki nem hisz a pokolban, nem jelenti azt, hogy az nincs, és hogy az illető nem juthat oda.

A nyugati civilizáció megfeneklett hajójából közben folyamatosan ömlik a szenny, mint sérült tankerből a kőolaj. S ma már mindenütt ott van. Csócsálja a családot, a házasságot, a józan eszedet. Egy évvel ezelőtt Ábel jegyet akart vásárolni az UEFA honlapján. A regisztráció során a honlap nemi identitást firtató rovatában ez állt: férfi, nő, egyéb. Miután elült az agyát elborító vérhullám, Ábel levélben jelezte a szövetségnek, hogy ismeretei szerint Magyarországon csak férfiak és nők élnek. Itt az „egyéb” olyasvalamit jelent, hogy „kredenc”, „teknősbéka”, „búgócsiga” stb. De ők nem járnak meccsre. Persze válasz nem érkezett. Igaz, jegy sem.

Amióta a homoszexualitás normális életformaként való bemutatása, propagálása és dicsőítése „valamiért” a filmek kötelező elemévé lett, komoly gondot jelentenek a családi filmnézések is. Mert hát az ilyenek automatikusan kipotyognak Ábel rostáján. A mozizás, mint a fiai által a leginkább kedvelt családi program, egyre több keserű élményt tartogat számukra. Szenteste délutánján csak egy olyan filmet – egy gyurmafilmet! – talált, amely nem próbált a „másság” iránti toleranciára érzékenyíteni. Lám, Krisztus születése napján a nyugati civilizációban tort ül az Antikrisztus! De igazságtalan lenne csak a Nyugatot kárhoztatni ezért, hiszen mostanság már magyar filmesek is egyre gyakrabban érzik szükségét azt hazudni nézőiknek, hogy a ferde hajlamoknak való behódolás természetes és jó dolog, igaz élethez vezet. Hogy Istennek tetsző, csak azért nem mondják, mert őbenne meg nem hisznek. Lelkiismeretlen politikusok és újságírók szajkózzák naponta, hogy az aberráció nem betegség, hanem megbecsülendő érték.

Ábel azonban nem alkuszik, megy tovább Eger felé. Hogy mennyien lesznek ott, nem tudni. És istenem, megint oly sok a török…

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.