Vacsora a porkolábbal

Jókai oly jól érezte magát az új városban jogászi sorba lépve, mint még semmikor és sehol. Hogy Kecskemét volt-e ennek az oka, vagy őbenne magában volt az ok, nem tudni. De inkább ez az utóbbi a valószínű. Egy tizenkilenc éves ifjú, ha egészséges, talán még a Szaharában is vidám és elégedett, Jókai pedig kezdett egészséges lenni. A homok valóságos gyógypor a gyöngéknek. Homok pedig volt. Mellfájásai megszűntek, étvágya megjavult a jó alföldi levegőn s a testedzéshez is hozzáfogott. Mindjárt eleinte csodálkozva látta, hogy szobatársa, Gyenes Pali, mikor reggel felkel az ágyból, kihúz az ágy alól egy félmázsás lapos követ s elkezdi a feje fölé emelgetni két kézzel egymásután többször, egész kimerülésig.

– Mit csinálsz?

– Edzem magamat.

– És hányszor emeled föl?

– Mindennap eggyel többször: most már százig viszem. Próbáld te is.

Ragadós a példa. Azonképp tett Móric is minden reggel, utána megmosták a testüket hideg vízzel, hamar felöltözködtek kiszaladtak a promenádra a fák alá s hogy meg ne hűljenek, a lemosás után rohamlépésben futkosva vágták be a leckét.

Ezt úgy megszokta, hogy azután örökké járkálva gondolta ki beszédeit és regényeit.

*

[…] egy napon Zichy Nándor gróf kopogtatott be a szerkesztőségbe egy hosszú erős cikkel, melyben ki voltak mutatva az eddig elkövetett politikai botlások, valamint az, hogy Magyarországot és Ausztriát kivált nemzetgazdaságilag teljesen tönkre tenné a Schmerling-rendszer erőszakos keresztül­vitele Magyarországon.

A fiatal, eleven szellemű Zichy Nándor legelőször Kemény Zsigmondot kínálta meg a cikkel, de a bárónak jó szimatja volt, azt mondta, hogy neki túlságosan erős és az öreg Napló már különben is más nézeteket hangoztatott, hanem itt van a fiatal »szomszéd«, az majd megörül neki.

Jókai tényleg megörült a cikknek, egy pár kifejezést szelidített benne és közölte, nem félt ő, csak a »Politikai divatok«-tól s valóságos élvezete volt, amint napról napra elcsúszott tárca tárca után a cenzori szemek előtt.

A cikk roppant hatást tett; a Zichy név rosszul hangzott a forradalomból s most egy ilyen cikk alatt a Zichy név! De bizony mégis lesz ebből az országból valami!

Sőt a cikk jobban hatott, mint kellene, mert hatott Pálffy Móricz grófra is, aki ballábbal kelvén fel aznap, haditörvényszék elé rendelte állíttatni mind a szerzőt, mind a szerkesztőt s három havi börtönre kérte elítéltetni a két »csendháborítót«. Mert csak egyszerű csendháborítás címén lettek bepörölve. Pálffy abban volt eredeti szellem és reformátor a büntetőjogban, hogy leszállította a bűntények minősítését, de a büntetést emelte.

Jókai megjelent a katonai törvényszék előtt, mely egy ezredesből, egy őrnagyból, egy századosból, egy főhadnagyból, alhadnagyból, őrmesterből, káplárból, egy frajterből és köz­bakák­ból állott s egy szép német beszéddel védelmezte magát és a Zichy-cikket. Ekkor tartott életében először német beszédet.

Nagy volt a meglepetése, mikor az auditor kihirdette az egyhangúlag hozott ítéletet: »Ezer forint bírság, egy évi tömlöc nehéz vasban.«

– De hisz a helytartó csak három hónapi fogságot kért reánk kiméretni? – méltatlankodott Jókai.

– Das Übrige ist für die schöne Verteidigung, (a többi a szép védbeszédért van) – felelte az auditor-major nevetve.

Csakhogy már akkor nem volt olyan fekete az ördög, amilyennek festik, sőt már ördög se volt, hanem csak szilva-krampusz. Bizonyos humorral kezelték az ilyen zsarnoki kegyetlenségeket. Azért hát hiába várnátok Jókaitól valami olyan elmélkedéseket a fogsága óráiról, aminők a Pellico Silvioé. Dehogyis tettek a Jókai lábára vasat a börtönben, tettek bizony alájok zsámolyt, ha kívánta. Maga írja: »Pompásan éltünk, soha életemben több szabadságom nem volt, mint fogságomban, egész nap látogatókat fogadtam, este kimentem vacsorálni a Svábhegyre, a porkolábot is elvittem magammal. Térparancsnokunk a jó Haymerle, kívül-belül mintaképe egy magyar vicispánnak.«

*

Jókait Karcagon léptette fel a párt Madarász Imre ellen. Nomen et omen, mindenütt ott a Madarász név, ahol valami baj éri. Karcag pedig olyan a szabadelvűpárt végrehajtó-bizottsá­gának fiókjában, mint a selyemzsinór. Aki Karcagot kapja, annak harangoztak, az elvégezte politikai pályáját.

A nagy költő maga is megdöbbent, hogy ővele mi történt. Csak az tudja, aki harminc évig képviselő volt, mit tesz az, mandátum nélkül maradni. És csak most érzi, mi volt neki az immunitás. Milyen nyomorúságos parány az ember e képzeletbeli palást nélkül.

Meg volt semmisülve, összetört, egy tengernyi keserűség hullámzott benne s még csak mutatni se lehet, mert komikussá lesz az ember. Föl se kell venni, mintha semmi se történt volna, sőt humorizálni kell fölötte, hiszen emberi dolog a bukás.

Ami a humort illeti, hát azzal váltig győzte, sőt ezzel fizette a számláit is, ezeket írva a bukás után Almásy Géza, akkori Szolnok megyei főispánnak:

Méltóságos uram, kedves barátom! Itt küldöm neked ezt a partecédulát. Sokszor meghaltam már a hazáért, de a temetési költséget sohasem követelték rajtam. Kérlek, igazítsd el ezt a dolgot az illető faktorokkal. »Circumdederunt te.« Egyebekre nézve legszívesebb üdvözlettel vagyok igaz barátod, Néhai Jókai Mór. Budapest, 1896. november 6.

(Részletek Mikszáth Kálmán Jókai Mór élete és kora című művéből, 1907. Minden évben február 18-án, Jókai Mór születésének napján ünnepeljük a magyar széppróza napját.)