Végső visszaszámlálás?

A Deep Purple­ huszonegyedik stúdiólemeze profizmusról, kiváló hangszerkezelésről és változatosságról.

2020. 10. 15. 15:39
null
Deep Purple - Woosh! Forrás: Discogs
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Ha a hetvenes években virágkorát élő rock műfajról esik szó, az átlagos zenerajongónak azonnal a brit nemzetiségű Deep Purple ugrik be. Az epikus bluesrockot játszó Led Zeppelin és az elementáris erejű, nyers metalelőfutár Black Sabbath mellett a Deep Purple-ről nyugodt szívvel kijelenthető, hogy ők a betonkemény alapokon nyugvó, gazdag dallamvilágú klasszikus rock megteremtői és művelői. Mindez köszönhető az Ian Paice dobos, valamint Roger Glover basszusgitáros alkotta ritmusszekciónak, Ritchie Blackmore gitáros virtuozitásának, szerzői vénájának, de Jon Lord invenciózus, kifinomult, ugyanakkor markáns Hammond orgona játékának is. És persze Ian Gillan magasabb régiókat ostromló, egyedi énekhangjának, tüdőszaggató sikolyainak. Összességében elmondható, hogy az öt virtuóz muzsikus sorsszerű találkozásával kialakult a Deep Purple semmivel össze nem téveszthető hangzásvilága.

Az útkeresésnek is felfogható hatvanas évek végi első három nagylemez és a szükséges tagcserék után a fenti összeállításban sikert sikerre halmozó csapatnak három korszakalkotó albuma született (In Rock, Fireball, Machine Head)

olyan maradandó opuszokat felvonultatva, mint a több mint tízperces(!), lírai rock jegyében fogant Child in Time, a tempós Demon’s Eye, a földbe döngölős Into the Fire, a kiválóan felépített Highway Star, vagy épp a megasláger, a Smoke on the Water.

Az 1972-es oszakai, illetve tokiói fergeteges koncertturnéjuk anyagát a többször is kiadott, bővített Made in Japan című albumon rögzítették, amely a mai napig igazodási pont a hard rockot zászlajukra tűző utódzenekaroknak.

Eközben Gillan és Blackmore között egyre jobban fölerősödtek az ellentétek, amely a fizikai tettlegességen túl odáig fajult, hogy az énekes helyére az akkor még jórészt ismeretlen, vidéki David Coverdale érkezett. Ezzel egy időben a basszus poszton is változás történt, Glovert a később világhírnévre szert tevő Glenn Hughes váltotta. A tagcserékkel a stílus is változott némileg, a hard rock mellett egyre inkább teret nyert a blues és a funky. Mindennek dacára a Burn, a Mistreated vagy a Soldier of Fortune nóták megint csak klasszikussá értek, ám az új felállású csapat sem állta ki az idők próbáját; a 74-es California Jam fesztiválon a nehéz természetű Blackmore gitárjával szétvert egy hozzá túlságosan közel merészkedő tévékamerát, majd az összetört hangszert felgyújtva a közönség közé hajította. Még két évig húzták (közben a hajtómotor Blackmore helyére Tommy Bolin érkezett), ám ez csak a leszálló ágba került együttes agóniájának meghosszabbítására volt elegendő. 1976-ban szakmai botrányoktól övezve lezárult a Deep Purple első korszaka.

Deep Purple – Woosh!
Fotó: Discogs

Miután a tagok egy része saját új formációja élén kipróbálhatta magát, 1984 áprilisában a szél összefújta a legendás 2. számú felállást. Nyolc esztendővel felbomlásuk és tizeneggyel az – ebben az összeállításban – utolsóként rögzített nagylemezüket követően (Who Do We Think We Are) boltokba került a Perfect Strangers című korong, amely a felfokozott várakozást követően vegyes kritikákat könyvelhetett el.

Akárhogyan vélekedtek is a kritikusok, legalább a címadó dal méltán zárkózott fel a korábbi DP-klasszikusokhoz.

Ugyanez nem mondható el az azt követő albumok tételeiről: a hard rock íratlan szabályaihoz hűen a keményebb, illetve populárisabb szerzemények váltogatták egymást, ám a hetvenes évek sikerszériáját képtelenek voltak megismételni. Hogy az elvárás volt-e nagyobb, vagy a világ trendje változott, esetleg a zenészek kifáradása okozta ezt – netán mind együttvéve –, nem tudni. Mindenesetre a lassan már megszokottá váló tagcserék sem használtak az együttes hírnevének: előbb Gillan szállt ki három évre, és adta át helyét Joe Lynn Turnernek, majd visszatérését követően nem sokkal Blackmore mester hagyta el az anyacsapatot, immár végérvényesen. Helyére előbb ideiglenesen a világhírű gitáros Joe Satriani, majd 1994-től véglegesen az amerikai Steve Morse érkezett. Az utolsó tagcsere 2002-ben történt, amikor Jon Lord Hammond-virtuózt és kiváló szerzőt Don Airey váltotta a billentyűknél.

A banda napjainkig aktív, számos nagyszabású turnét szervez, közte hazánkban is legalább tucatnyi alkalommal lépett színpadra. Eközben változó időközönként, de folyamatosan jelentetik meg újabb stúdióalbumukat.

Legutóbbi produktumuk, a Whoosh! 2020 ­augusztusában látott napvilágot. A Deep Purple­ huszonegyedik stúdiólemeze profizmusról, kiváló hangszerkezelésről, sőt a műfaj keretein belüli változatosságról szól: a klasszikus, esetenként vokálokkal tűzdelt hard rock mellett a progresszívebb szerzemények is helyet kaptak a korongon.

De semmi több. Belekötni nem lehet, és nem is érdemes, mégsem érzünk késztetést arra, hogy a lemezt visszategyük a lejátszóba. Még ­akkor sem – amire az And The Address eredetileg 1968-as tételének újrafeljátszása utalhat –, ha érzésünk szerint a Purple háza táján elkezdődött a végső visszaszámlálás. Mint a Europe The Final Countdown című dalában.

(Deep Purple: Whoosh! CD, Edel Germany GmbH, 2020)

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.