Vigyáztam, nehogy hátranézzek

Egy maratonfutó naplójából: Jenkei Péter 27 éves hosszútávfutó, a Vasas SC versenyzője meséli el, hogyan készül fel a maratonokra.

A győztes Jenkei Péter a célban az idei SPAR Budapest Maratonon Fotó: MTI–Mohai Balázs

Hamburgban szeretek maratont futni. A hűvös kikötővárosban eddig kétszer sikerült egyéni csúcsot javítanom, idén ráadásul éppen akkor, amikor már kezdtem volna azt hinni, hogy semmi sem sikerül. Furcsa, hogy a legkeményebb alapozás után hozom a leggyengébb formát. Persze a hosszútávfutásban a versenyek kiválasztásának külön tétje van, hiszen maratont nem lehet túl sokszor futni. Hetekig tart rákészülni, utána pedig hetekig kell levezetni.

Tavaly a SPAR Budapest Maratonnal zártam az idényt. Két éve harmadik lettem, tavaly az ezüstérmet akasztották a nyakamba. Novemberben már elkezdtem a téli alapozást, megpróbáltam emelni a szokásos edzésadagot. Ez heti kétszáz kilométer futást jelentett, amelyet 120 kilométeres pihenőhét követett, majd ezt ismételtem még hatszor. Idén márciusban úgy éreztem, tényleg felkészültem.

Az első komoly tavaszi verseny a kecskeméti mezei futóbajnokság. Nagyon gyengén futottam, nem voltam benne az első tízben sem. Próbáltam a szokatlan márciusi meleget okolni, de igazából nem értettem, mi történt. Április elején a Hannover Maraton következett. Rangos verseny harmincezer résztvevővel, a szervezők meghívták a világ futóelitjét, az élmezőnyt alkotó negyven versenyező fele a tengerentúlról érkezett. Meghívott versenyzőként utaztam ki én is, annál nagyobb csalódás volt, amikor 29 kilométer után feladtam a versenyt.

Persze meleg volt. Pénteken tíz fok, szombaton 12, vasárnap, a verseny napján 22, utána hétfőn megint 10. Mintha ellenem dolgozott volna minden. Ráadásul a rajt után egyedül maradtam, magányosan futottam, ami különösen megterhelő. Féltávig 3 perc 20 másodpercen belüli kilométereket fogyasztottam, azután elkezdtem lassulni. Huszonhat kilométernél már 3:40-nél jártam, ami ebben a mezőnyben a kocogással egyenértékű. Kész, kiállok, ennek így nincs értelme. A párom a 29-es kilométernél várt, miatta elfutottam odáig. Ahogy megláttam őt, kiléptem a pályáról, levettem a rajtszámomat, és leültem a járdára.

A 15. helyről adtam fel a versenyt. Nem akartam kiszámolni, hányadik lettem volna, ha végigszenvedem a hátralévő 13 kilométert.

Egy hónappal később, amikor az esküvőnkön köszöntőt mondtam, ezt a pillanatot meséltem el a vendégeknek. Hogy milyen jó volt, ahogy a párom odaült mellém, és megpróbált lelket önteni belém. És azt mondta, három hét múlva lesz a következő maraton. Hamburgban.

Bár előzetesen nem terveztük, április 28-án rajthoz álltam Hamburgban. Hideg volt, a napot eltakarták a felhők. Magamban hálát adtam a körülményekért, de a szervezők valószínű azért izgultak, nehogy esni kezdjen, hiszen százezren jöttek el megnézni a versenyt. A rajt pillanatában arra koncentráltam, hogy találjak valakit, akivel együtt futhatok. Tíz kilométer után összeállt egy boly. Két török, egy kanadai, egy olasz és egy német futó alkotta, és persze én is ott voltam. A kanyarokban, frissítőpontoknál cserélődött a sorrend, de mindenkinek az volt az érdeke, hogy amíg csak lehet, maradjunk együtt. Az egyik török srácnak elveszett a frissítője, az egyik futó odakínálta neki a kulacsát, hogy igyon, maradt még egy korty. Utána a frissítőpontoknál valaki mindig körbekínálta a vizét. Harminc kilométerig tartott a barátság, akkor elkezdték fokozni a tempót.

A 37. kilométernél már csak négyen voltunk, én ott maradtam le. A 31. helyen érkeztem be, viszont három perccel jobbat futottam a korábbi legjobb időmnél.

A győztes Jenkei Péter a célban az idei SPAR Budapest Maratonon
Fotó: MTI–Mohai Balázs

Az új csúcsom 2 óra 17 perc 42 másodperc. Ezzel 2019 leggyorsabb magyar maratonfutója lettem, az idei ranglista élére kerültem. Később egy atlétikai blogon azt olvastam, hogy én vagyok a 71. ember Magyarországon, aki valaha is 2 óra 20 percen belüli időt futott. Egy sportstatisztikustól elkértem ezt a listát, már csak azért is, mert a 12. helyen édesapám neve áll, aki egyben az edzőm is.

A nyár nagyon meleg volt nekem, a pályaversenyeket nem erőltettük sokáig. Augusztusban a kőszegi hegyek között voltunk edzőtáborozni, ahol nem csináltunk mást, csak azt, amit egy profi sportolónak kell: futni, enni, aludni, és ezt naponta kétszer. Utána úgy éreztem, soha nem voltak még ennyire könnyűek a lábaim.

A következő verseny a szeptember 8-i budapesti félmaraton. Féltávig hatan vezettük a mezőnyt. Amikor befordultunk a Margit-szigetre, arra gondoltam, nézzük meg, kinek esik jól a futás. Gyorsítottam, két kilométer után már csak négyen voltunk a bolyban. Még egy kilométer, és hárman maradtunk. Akkor kiértünk a rakpartra, visszaálltam a korábbi tempóra. A 18. kilométernél megint rákapcsoltam, ketten maradtunk a korábbi magyar bajnokkal és olimpikonnal, Csere Gáspárral. Azt gondoltam, eljött az ideje, hogy őt is leszakítsam. Fokoztam a tempót, de tartotta a lépést. Majd három kilométert jöttünk a teljesítőképességem határán úgy, hogy közben arra figyeltem, itt van-e még mögöttem. Ott volt, majd négyszáz méterrel a vége előtt ő is tempót váltott, és előzött. Akkor már nézni tudtam utána. Néztem, ahogy kis különbséggel befut előttem a célba. Nem tudtam igazán örülni az ezüstnek.

Három hét maradt a SPAR Budapest Maratonig. A verseny előtt Facebookon beszélgettem Gáspárral. A félmaraton egyértelművé tette, hogy az idei magyar bajnokság kettőnk között dől el. Megkérdeztem tőle, mit szólna ahhoz, ha megpróbálnánk jó időt menni, és ezért a táv első felét 69 perc körüli idővel futnánk. Visszaírt, hogy 69:00 jó lesz. A többit meglátjuk.

Mindennap megnéztem, milyen idő lesz szeptember 29-én, de persze melegebb volt, mint ahogy az előrejelzések ígérték. Az első feladatom az volt, hogy ne azt nézegessem, hány fokot írnak a belvároshoz. Tudtam, hogy Gáspár a BEAC váltótagjaival készül együtt futni, én arra készültem, hogy egy szombathelyi váltóval megyek, hogy legyen valaki mellettem.

Indulás után egy kis csapattal az élre álltunk. Tizenhat kilométernél meglepődve láttam, hogy Gáspár le-lemaradozik. Azután egyszerre nem zárkózott vissza. A BEAC-os váltófutója vele tartott. Tudtam, hogy a szombathelyi csapatban a harmadik futó kicsit lassabb lesz, féltávtól egyedül maradok a mezőny élén. Meleg is van, egyedül is futok. Nem érdekel, ma akkor is nyerni fogok. Az óra 69 perc 7 másodpercet mutatott, amikor átfutottam a képzeletbeli felezővonalon. Valaki bekiabált, hogy 200 méter az előnyöm. Akkor eldöntöttem, hogy innentől nem fogok hátrafelé nézegetni, és nem engedem magam kizökkenteni.

Harminc kilométer után jött az izomfájdalom, minden mozdulat nehezebb lett. Az első holtponton egy furcsa helyzet segített át. Az Árpád hídra futottam fel a felvezető kocsi mögött, két kerékpáros ellenőr között. A három sávból kettőt lezártak a verseny miatt, az autók egy sávban zsúfolódtak, én meg a nagy tér közepén egyedüli futóként küzdöttem előre magam. Az egyik autó lassított, a vezető a letekert ablakon át rám ordított: „Az anyádba fussál, te hülye…!” Szerencse, hogy éppen nem kaptam rendesen levegőt, különben kirobbant volna belőlem a nevetés. Valamiért hihetetlenül jókedvre hangolt ez az incidens.

Lassan fogytak a kilométerek. Négynél azt mondtam, ennyit szoktam levezetni edzés után. Háromnál azt, ennyit kocogok hazafelé a pályáról. A Szabadság híd után már lejtett a pálya a célegyenesig, ahol 2 óra 23 perc 22 másodperces idővel a korosztályos győzelmek után első alkalommal a felnőtt mezőnyben is magyar bajnok lettem.

Október végén még egy utolsó maratonon indulok, hátha sikerül valami igazán jó idővel zárni ezt az évet. Utána nászútra megyünk, mert az esküvő után nem volt rá idő. A futócipőmet persze viszem, mert háromhetes kihagyás nem fér bele, ha jövőre is futni akarok.

Jenkei Péter 27 éves hosszútávfutó, a Vasas SC versenyzője