Vihar

Apai nagyapám egyszer megkérdezte: „Tudod, mivel kínozza az ördög a pokolban a lelkeket? – Tűzzel? – Rosszabb. – Vasvillával? – Rosszabb. Az idővel. Várakoztatja őket.”

Száraz Miklós György
2019. 07. 31. 12:09
null
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A fullasztóan meleg nap után, mielőtt lefeküdtem, felhúztam a redőnyöket, éjszakára kitártam a ház összes ablakát és a teraszra szolgáló kétszárnyú ajtót is. Hajnali kettő körül arra riadtam, hogy összedűl a ház. Az égzengés olyan lassú és feltartóztathatatlan méltósággal gördült végig a szobákon, hogy azt hittem, a föld morajlik. Ijedten felkönyököltem, vártam az első földlökéseket, aztán felültem az ágyban, és dermedten hallgattam a véget nem érő égi kőomlást. Gyerekkorom óta megmagyarázhatatlan lelkesedést érzek, ha a fejem fölött megzendül és recsegve-ropogva hasadozik az ég, most mégis a félelem nyűgözött le. De mert az égi zenebona nem maradt abba, újabb és újabb hullámokban hömpölygött befelé a házba, kipattantam az ágyból, és ahogy voltam, anyaszült meztelenül kirohantam a teraszra, ahol földbe gyökerezett lábbal, tátott szájjal bámultam a mennyei színjátékot.

Körös-körül sárgán villódzott az ég alja, és az egymás hegyén-hátán tornyosuló ezüst fellegek közt, mint egy égi növény gyökérzete, amerre csak fordítottam a tekintetem, mindenütt hosszú villámok sercegtek és sziporkáztak, mint valami gigantikus zárlat, pokoli műszaki hiba, mennyei kisülés. Egyik villám a másikat követte, és nem hunytak ki azonnal, másodpercekig reszkettek a cafatos, tépett felhők alatt, az egyik vízszintesen húzódott a háztetők fölött, és mire elhalványult, addigra kigyúlt a másik, miközben ferdén, függőlegesen, jobbra és balra újabb sárgásvörös gyökérbozontok izzottak fel a magasban. Az ég szünet nélkül zengett, csattogott, robajlott, morajlott, aztán elkezdett szakadni a jég. Cseresznye nagyságú jégdarabok ropogtak a házfödeleken, csapkodták a fák levelét, én pedig hetek óta, talán hónapok óta először lélegeztem szabadon, végre olyan paránynak éreztem magam, amilyen valójában vagyok, minden gondom olyan lényegtelennek tűnt, hogy hirtelenjében egyet sem tudtam volna említeni azok közül, amik este még nyomasztottak.

Tíz percig, fél óráig álltam megbűvölten a teraszon, aztán bementem a lakásba, megtörülköztem, visszafeküdtem az ágyba, de nem tudtam elaludni. Van, hogy fut a szekér, gondoltam, és van, hogy nem fut. A fontos dolgok olyankor születnek, amikor éppen nem fut, amikor látszólag kátyúba ragadt. A legjobb sorok akkor születnek, amikor mélyen vagyunk, odalent kotorászunk a sötétben. Akkor találjuk meg a legtisztább dolgokat. Ha ilyenkor önmagunkat gyilkoljuk, az sehová sem vezet, azzal semmire sem jutunk. Kiborulunk, összeroppanunk, magunkat kínozzuk – és másokat. De ha elfogadjuk, hogy ennek így kell lennie, nem lehet másként, kiderül, hogy ezek a legfontosabb időszakok.

Ilyesmik jártak a fejemben. Egy halott barátom, aki réges-régen, egy ugyanilyen viharos, villámfénnyel és robajlással teli éjszakán ordítva követelte Istentől, hogy ölje meg, vagy ha nem, akkor ölje meg magát. „Ha létezel, ha tényleg mindenható vagy, akkor megteheted! Mert a semmi is te vagy! Mert a semmi és a minden ugyanaz! De embernek élni így nem lehet!” Nem is lehetett. Bele is döglött. Abba, amit csinált. Vagy abba, amit nem.

Gyerekkoromban sokszor megpróbáltam elképzelni, hogyan éltek a múltban. Nem csak a látvány érdekelt. A hangokat, a szagokat is „tudni” szerettem volna. Hamu, korom, verejték szaga. Az eső áztatta fekete földé. Bőrök és zsírok, faggyúk, utcán csorgó trágyalé. Fáklyák szurka, mécsesek égett olaja, gyertya viasza. Sebek, tályogok, kelések rothasztó mételye, perzselt gyapjú, égett szaru és pörkölt csont, rothadó toll orrfacsaró bűze. Penészes falak és üszöggomba. És persze a jó illatok: virágoké, szárított füveké, gyógynövényeké és aszalt gyümölcsöké. Aztán a hangok is. Az ismeretlen zörejek. Szekérkerekek döngése, kordék kenetlen nyikorgása. Lovak éjjeli patadübögése, patkók száraz csattogása. Szamárordítás, kutyavonítás, nyerítés. Sár szörcsögése, vizek csobogása, tyúkok káricálása, fújtatás, harangok zúgása, kolompok repedtfazék-hangja, kereplők pergése, láncok csörgése, kondás tülke, kobzok pengése, sípok rivalgása, cselédek és papok éneke, koldusok hadovája, gólyák kelepelése, mozsarak és üllők csengése, fejszék csattogása, darálómalmok monoton moraja, kanócok éji sercegése, kasza fenése, kard élezése, bagoly huhogása, róka surranása, összeomló parázs halk moraja. És a legnehezebb még nem is ez. Hanem ami nem látható, nem tapintható, nem szagolható, nem hallható. Ami a fejekben létezett.

Apai nagyapám egyszer megkérdezte: „Tudod, mivel kínozza az ördög a pokolban a lelkeket? – Tűzzel? – Rosszabb. – Vasvillával? – Rosszabb. Az idővel. Várakoztatja őket.”

Vannak helyek, amelyek várnak rám, ahol sosem jártam, talán nem is fogok, valamiért mégis jelentőséggel bírnak számomra. Nem azért, mintha bármit csinálnom kellene ezeken a helyeken, hanem csak úgy. Valami megmagyarázhatatlan ragaszkodást érzek ezek iránt a sosem látott helyek iránt. Ismerősnek, otthonosnak érzem őket.

Ezek jelentek meg akkor, éppen úgy, mintha álmodtam volna. Talán álmodtam is. Az ég nem mordult többet, az eső elállt. Felkeltem, magamra kaptam valamit, szandálba bújtam, lementem az utcára. Csönd volt. Meghitt, éjjeli csönd, amilyen a sűrűn lakott, öreg városoké. Barlangok időtlenségét idéző monoton zajok vettek körül: állati neszek, percegő esőcsatornák, klutyogó lefolyók, szivárgó ereszek. Vajon ha Prága, Granada vagy Bokhara volna a szülővárosom, egy hasonló éjjel éppen ide álmodnám magam? A kandeláberek elszórt gyertyaként világoltak. Nem volt kedvem felébredni. Lesétáltam a néptelen, nagy tér aljáig, és a törökverő ércszobránál megfordultam. A mecset kupolája fölött hidegen perzselt a hold, úgy fénylett, mintha zsírpapír borítaná az eget. A medencékben csöndesen, észrevehetetlenül csordogált a víz.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.