Zendülés a Lenin Hajógyárban

A diktatúra elfogadta egy tőle független szabad közösség létezését, igazi történelmi pillanat volt.

GDANSK, POLAND - DECEMBER 16: Solidarnosc leader Lech Walesa playing with toy gun with children in living room with portrait of Pope John Paul II, on December 16, 1980 in Gdansk, Poland. (Photo by Daniel SIMON/Arnaud de WILDENBERG/Gamma-Rapho via Getty Images) Fotó: Pool SIMON/WILDENBERG

Mottó:

Annyiszor akartuk megkísérteni a lehetetlent.

Ez különböztet meg bennünket Európától.

(Zbigniew Herbert 1979-es budapesti interjújából)

Kilencszáznyolcvan júliusa lehetett: Lukács Jánost (alias John Lukacsot) hallgattuk egy baráti társaságban. Lengyelországból jőve mesélte: egyre-másra szaporodnak a sztrájkok. 1978 októberétől több forrásból is követtem, mi történik a Kárpátok túloldalán. Nekem egyértelmű volt, nem lehet közömbös Magyarországon, merre fordulnak ott a dolgok. Személyes tapasztalatból is tudtam, hogy fokozatosan életre kelt a másik Lengyelország, főként II. János Pál 1979-es szülőföldi útját követően. A történelmi hagyományokat követve szerveződött a szellemi ellenállás, független csoportok alakultak a gyárakban, kivirágzott a lengyelek által egyszerűen csak függetlennek vagy cenzúramentesnek nevezett illegális sajtó és könyvkiadás. A lengyel sors, úgy éreztem, ismét üzen nekünk, hisz ami ott történik – ahogy kétszáz éve Kazinczy vagy százötven éve Kossuth gondolta –, meghatározó jelentőségű számunkra.

Szívesen hasonlították egymáshoz a kommunista korszakban a két országot, ám az alapvető különbségekről gyakran megfeledkeztek. 1945-öt követően évekig már-már polgárháború méretű volt a fegyveres ellenállás Lengyelországban az új rendszerrel szemben. 1956 ősze után jelentős mértékben elkanyarodott egymástól Lengyelország és Magyarország története. Nálunk a november 4-i szovjet agressziót kemény terror és kegyetlen bosszú követte. Sajátos kompromisszumot kötöttek viszont akkor a lengyelek Wyszyński bíboros és Gomułka pártfőtitkár közreműködésével. Az októberi hetekben a társadalmi ellenállás emelkedő nagy hullámát – a magyar tragédia tanulságaképpen is – sikerült lecsillapítaniuk, így nem omlott össze kártyavárként, mint nálunk, a kommunista rendszer. Ellentételként garantálták a paraszti magántulajdont, a katolikus egyház visszanyerte autonómiáját, a szellemi életnek, sőt a sajtónak is engedélyeztek bizonyos szabadságot, s mindezt kénytelen-kelletlen Moszkva is elfogadta. Amikor pedig a hatalom visszavenni próbált az engedményekből, sorra tiltakozások kezdődtek: 1964-ben, 1968-ban, 1970-ben és 1976-ban.

Újabb szakítópróba 1980 nyarán következett, amikor a mindennapi életkörülmények is egyre nehezebbé váltak. Nem volt véletlen, hogy a gdański Lenin Hajógyár lett az új mozgalom központja, 1970 decemberében a rendőrség ott sortűzzel tudta csak fölszámolni a tiltakozást. Tíz évvel később a szikrát egy darukezelő hölgy, Anna Walentynowicz elbocsátása jelentette.

A sztrájk augusztus 14-én kezdődött, beszüntette a munkát szinte az egész tengermellék. Üzemközi sztrájkbizottság alakult, s megfogalmazták a követelések 21 pontját. A legfontosabb pedig az volt, hogy a párttól és a munkaadótól (vagyis az államtól) független szakszervezetet akartak. Az egész régiót megpróbálta elszigetelni a hatalom, ám egyre nőtt a feszültség, nem lehetett eltitkolni, mi történik. Végül a kapcsolatfölvétel mellett döntöttek, augusztus 23-án a kormány küldöttségét az üzemközi bizottság nevében egy villanyszerelő, Lech Wałęsa fogadta. Majd Varsó engedélyezte, hogy független katolikus értelmiségiek segítsék tanácsaikkal a sztrájkbizottságot. Folytatódtak a kemény tárgyalások. A szabad szakszervezetek kérdése a legkeményebb dió a kormányoldal számára. Végül augusztus 30-án a párt központi bizottsága elfogadta ezt a követelést is, a következő napon pedig aláírták a megállapodást. Történelmi pillanat: a diktatúra elfogadta egy tőle független szabad közösség létezését.

Wałęsa, a Szolidaritás vezére otthonában II. János Pál portréja alatt, 1980
Fotó: Getty Images

Nem úgynevezett disszidensek (ez volt a másként gondolkodók neve a nagyvilágban) kis ellenzéki csoportja állt ennek a mozgalomnak az élén. A Szolidaritás munkások között jött létre, alulról szervezett hálózatként. Nyugaton gyakran az orosz cári birodalom összeesküvőire emlékeztetően képzelték el az ellenzéki mozgalmakat az úgynevezett szocialista országokban, akik szűk értelmiségi körben az elhivatottság meggyőződésével hirdették, hogy ők a jövő mérnökei. A független lengyel szakszervezet nem felelt meg ennek az elképzelésnek, inkább a mi gyorsan fölszámolt 56-os munkástanácsainkkal lehetne összehasonlítani azt. Közösségi hátterét tekintve pedig nem lehet megfeledkezni a lengyel nemzeti identitás alapját meghatározó katolikus egyházról. Negyven éve olyan mozgalom született Gdańskban, amely a munkavállalói jogok mellett az emberi méltóság képviseletére is vállalkozott. Ahogy a helyszínen szerzett élményei alapján készült emlékezetes tudósításában írta szep­tember 14-én Ryszard­ Kapuściński világhírű lengyel író-riporter: „Mert az augusztusi sztrájk drámai küzdelem volt, de ünnep is. A jogokért folytatott küzdelem a Kiegyenesített Gerincek, az Emelt Fők ünnepe. […] 1980 nyara után már egy másik Lengyelországban élünk.” Hozzátéve, hogy mekkora telitalálat volt a mozgalom neve és az összekapaszkodó vörös betűkből formált Solidarność-jelkép az n-hez tűzött kis nemzeti zászlóval.

A független szakszervezet elismerése felszabadító élményt jelentett Lengyelországban. A nyilvánosság előtt más nyelven lehetett beszélni, jelentős mértékben visszaszorult a cenzúra (állami hivatal őrködött fölötte), és szerveződni kezdett a társadalom, a munkavállalók társadalma – olyan országban, ahol lényegében egy munkaadó volt, maga az állam. Sőt még az egyéni parasztok is létrehozták saját érdekvédő szervezetüket. Átszőtte a Szolidaritás hálózata az egész lengyel társadalmat. Hetek alatt tíz- és százezrek csatlakoztak a mozgalomhoz, hamarosan elérte, majd túl is haladta a független szakszervezet taglétszáma a hárommilliót (ennyi volt a párttagok száma). Hónapok múltával pedig az akkor 36 milliós országban tízmillió tagja lett a független szakszervezetnek. A munkások jogai­ért indított mozgalomnak – olyan országban, amely hivatalos ideológiája szerint a dolgozók, a munkások és a parasztok állama volt.

Valójában nemzeti szabadságmozgalom bontakozott ki szakszervezeti formájában. Ugyanakkor gondosan betartották az önkorlátozás szabályait, a harmincas éveit taposó vezető réteg pontosan tudta, hogy milyen geopolitikai viszonyok között él hazájuk. A provokációk kisebb-nagyobb szünetekkel a hatalom oldaláról érkeztek, a fenyegetések Moszkvából, de ott tudták, hogy az afganisztáni invázió miatt kötve van a kezük. Ma már tudjuk, hogy a Szovjetunió nem készült Varsóba katonai erővel bevonulni. Így a lengyel kommunistákra maradt 1981. december 13-án a hadiállapot bevezetése. Halálos áldozatokkal, internálótáborokkal, kijárási tilalommal. De Lengyelország már nem lehetett olyan, mint amilyen 1980 augusztusa előtt volt. És a kommunista országokban egyedülálló módon náluk számottevő földalatti ellenzék működött végig a nyolcvanas években. Annak a 16 hónapnak kitörölhetetlen nyoma maradt a lengyelek tudatában. Virágzott a Szolidaritás folklórja, hihetetlen találékonysággal figurázták ki a visszatért önkényuralom képviselőit, bojkottálták a kollaboránsokat, legyenek azok írók vagy színészek.

Magyarországon a kritikus értelmiség vigyázó szemét Lengyelországra vetette. Kapuściński említett cikkét néhány hét múlva olvashattam magyarul a szegedi bölcsészkar hirdetőtábláján. Pákh Tibor, nemzeti ellenállásunk hőse Lengyelországba utazott, s részt vett az egyik tiltakozó éhségsztrájkban. Aki kitűzte nálunk a Szolidaritás-jelvényt, azzal levetették a rendőrök, számos magyartól bevonták ekkor a szocialista országba érvényes útlevelet, s behívták rendőrségi beszélgetésre azokat a fiatalokat, akik gyakran jártak Lengyelországba. Nem tudom, kért-e tőlük valaki bocsánatot. A másik oldalon ott van a korabeli magyar tömegtájékoztatás szégyene: hónapokon keresztül lejárató kampányt folytattak a „nem dolgozó” lengyelekről. Ezeknek az újságíróknak a nevét (többen közülük ma is jelen vannak a sajtóban) nem kívánom itt említeni. Emlékezetem szerint előítéletekkel teli szövegeikért senki sem követte meg közülük a lengyel népet.