Magyar páncélosok a budapesti erődben

A budapesti ostromban a védősereg többi alakulatával együtt az 1. honvéd páncéloshadosztály felmorzsolódott.

Major Valér százados, az 1. harckocsiezred ezred 1. segédtisztjeként esett el a budai kitörés során (Babucs Zoltán gyűjteménye)

A „Festung Budapest” védelmét ellátó honvéd seregtestek egyike volt az esztergom-tábori 1. honvéd páncéloshadosztály – soraiban az esztergomi „József nádor” 1. honvéd harckocsiezred három zászlóaljának (1/I. Párkánynána, 1/II. Jászberény, 1/III. Rétság) harcképes részeivel, három vegyes harckocsi- és egy törzsszázad erőben –, amely 1944. szeptember 13-a óta vett részt a délkelet-alföldi harcokban, így az aradi támadásban, a trianoni határ mentén zajló harcokban, majd 1944. október 6. után a szentes-csongrádi Tisza-hídfő védelmében. A hadosztály szeptember közepén még 63 db 41 M. nehéz, 61 db közepes Turán, 77 db 38 M. Toldi könnyűharckocsival, 42 db 40 M. Nimród páncélvadász és légvédelmi gépágyúval, valamint öt db 39 M. Csaba felderítő páncélgépkocsival rendelkezett, de a rendkívüli intenzitású alföldi harcok során páncélosainak zömét kilőtték vagy azokat műszaki meghibásodás miatt kellett hátrahagyni. Az ötezer fős élelmezési létszámra csökkent seregtest bevethető páncélosai közé 1944. november elején már csak négy-öt 40 M. közepes és 41 M. nehéz Turán harckocsi, pár 38 M. Toldi könnyűharckocsi és tíz 40 M. Nimród páncélvadász tartozott – vagyis leharcolt állapotban került Budapestre.

E seregtest és az 1. harckocsiezred budapesti harctevékenységéről alig maradt fent levéltári forrás. Egyedüli támpontot a tiszti okmánygyűjtők olykor egymásnak is ellentmondó anyagai, illetve a harcokban részt vevő páncélostisztek évtizedekkel később, jelen sorok szerzője által felvett, többé-kevésbé pontos interjúi, és írásbeli visszaemlékezései jelenthetnek.

A honvéd páncélosok kisebb kötelékekben, gyalogos vagy harckocsikkal megerősített harccsoportokként vetették be 1944. november végétől a Csepel-szigeten, később Pécel, Maglód és Vecsés térségében. 1944. december 25-én az Ecser melletti Aranyhegynél egy zászlóalj erőben, öt harckocsi támogatásával több ellenlökést hajtottak végre a velük szemben lévő szovjet 18. gárda-lövészhadtest ellen. Két nappal később a Rákoscsabától délre harcoló magyar 1. páncéloshadosztály levált az ellenségről, ezután gyalogos harccsoportjai Rákosszentmihályon és Rákoskeresztúron, 1945 januárjának elején pedig már Kőbányán folytattak utcai harcokat. Ezen időszakban a páncélosok egyetlen mozgósítható tartaléka a Rapcsányi Kálmán hadnagy, párkánynánai szakaszparancsnok vezette ún. Marika-szakasz (40 honvéd, két-három Nimród páncélvadász) volt, valamint a hadosztálytörzstől összeszedett, teherautón szállított kb. 100 honvéd. 1945. január 12-én a hadosztály egyik harccsoportja az Üllői út mentén indított ellenlökést, így az Orczy tértől a Népliget nyugati széléig jutott előre, és visszafoglalta a tisztviselőtelep nagy részét. Két nap múlva a Ferencvárosi-pályaudvar területéről harckocsikkal támogatott szovjet gyalogság bekerítette a hadosztályhoz tartozó budapesti 1. gépkocsizó lövészezred harcoló zömét, miközben heves harcok dúltak a Mester utca–Üllői út–József körút térségében, ami Pest védelmének dél-délkeleti szakasza volt. 1945. január 17-én a késő esti órákban a hadosztálytörzs, kisebb lövész, páncélos és vonat alakulattöredékeik a Lánchídon vonultak vissza Budára, ahol a kitörésig az 1/III. harckocsi század a Lánchíd és az Erzsébet híd között volt védelemben, s a hadosztály részeit továbbra is kisebb kötelékekben, német alárendeltségben alkalmazták. Ekkor már a páncélosok egy része értelmetlennek látta az ellenállást, igyekezett kivonni magát a további harcokból. Volt, aki a fogságba esés helyett a németek és saját bajtársaik elleni harcot vállalta, mint ahogy például Gyurkovich György alezredes, az 1/III. harckocsi zászlóalj parancsnoka, Zalay János főhadnagy, az 1. harckocsiezred törzsszázadának és vonatának parancsnoka (aki 1944 végén a maglódi harcokban két, harckocsival is felszerelt századot vezetett), továbbá Butyka Géza hadnagy, a rétságiak távbeszélő szakaszparancsnoka tette.

1945. február 11-én a magyar páncélosok nehéz döntés előtt álltak: részt vesznek az öngyilkossággal felérő kitörésben vagy megadják magukat a szovjeteknek. Sokan a fogságba esést választották, ahogy Barthalos Zoltán alezredes, az 1/I. harckocsi zászlóalj parancsnoka is. A jászberényi Isaszegi István törzsőrmester (az 1. páncéloshadosztály szállítójárműves századának szolgálatvezetője, az ostromgyűrűben a Marika-szakasz parancsnokhelyettese) hasonló módon járt el, amikor szakaszával a kitörés másnapján a kora délutáni órákban megadta magát a budai Horváth utcában.

Major Valér százados, az 1. harckocsiezred ezred 1. segédtisztjeként esett el a budai kitörés során (Babucs Zoltán gyűjteménye)

A kitörésben – egyes visszaemlékezések szerint – két-három magyar harckocsi is részt vett, de azokat a szovjetek azonnal kilőtték. A második hullámba sorolt német 13. páncéloshadosztály jobbszárnyán indult meg a magyar 1. páncéloshadosztály. Az elkövetkezendő órákban elesett a hadosztály parancsnoka, Vértessy János ezredes, valamint az 1. harckocsiezred több tisztje: Major Valér százados, az 1. harckocsiezred ezred 1. segédtisztje, Hernády Miklós és Rapcsányi Kálmán hadnagyok, és még sok harckocsizó. Vértessy János ezredes többedmagával esett szovjet hadifogságba, s másnap, február 12-én a szovjetek agyonlőtték az egyik svábhegyi villa udvarán. A bajtársi emlékezet szerint Major Valér százados a kitörés másnapján halt hősi halált, Hernády Miklós hadnagy elestének körülményei nem ismertek. Évtizedekkel később Rapcsányi Kálmán hadnagy hősi haláláról Waczek Frigyes vezérkari százados, az 1. páncéloshadosztály I. a. (hadműveleti) osztályának vezetője számolt be, s e visszaemlékezés a közelmúltban jelent meg a néhai ostromkutató, Hingyi László kutatási anyagaiból Mihályi Balázs által szerkesztett Budapest ostroma 1944–45 című munka harmadik kötetében:

A kitöréskor a géppisztolyos szakasz parancsnoka Rapcsányi Kálmán volt és vele ment Barabás [Béla] százados [, aki a magyarországi hadszíntéren az 1. harckocsiezred egyik századparancsnokaként és ezred 2. segédtisztként vett részt, s 1944 decemberében könnyebben megsebesült. Más források szerint az 1. páncéloshadosztály I. a. (hadműveleti) osztályán szolgált vezérkari beosztású tisztként]. A kitörés zűrzavarában ketten elkeveredtek a szakasztól és a Sváb-hegy oldalában egy villába jutottak, amelyet az SS-ek védtek és a leeresztett redőnynyílások résein át lövöldöztek kifelé az oroszokra, őket az SS-ek beengedték a házba. Ott már kb. 30 sebesült SS feküdt a padlón, vagy térdelve lövöldözött kifelé. Miután az SS-ek a tüzelést beszüntették, egy orosz géppisztolyos csoport lépett a házba és szobáról szobára lelőtte az ott fekvő és meghúzódó még élő, de sebesült SS-eket. Ezt Rapcsányi észre véve közölte »Százados úr ezek bennünket is lelőnek, meneküljünk ki!« (ők az utolsó szobában voltak) erre Rapcsányi géppisztolyával a folyosón lévő oroszokat lelőtte, ezek ordítoztak és segítségért kiáltottak. Rapcsányi ezután kiugrott az ajtón és balra a kertbe elfutott, de a kívül lévő oroszok őt célba véve géppisztollyal, utána eredtek és lelőtték. Ezalatt Barabás is kiugrott, de jobbra futott a kerten át, így őt nem vették észre és megmenekült. Később Barabás a fenti esetet elmesélte neki, de hivatalosan sohase vallotta be, hogy a kitörésben részt vett, sőt az új hadseregben ő szervezte a páncéloscsapatok kiképzését.

Sónyi Hugó százados, az 1/III. harckocsi század parancsnoka Budán, a II. kerületi Darányi Ignác utca 20. szám alatt halálosan megsebesült egy géppuska sorozattól. Egyik bajtársa számolt be erről: „20 órakor parancsot kaptunk a kitörésre. Rendkívül erős zárótűz ellenére sikerült a Mechwart teret elérnünk. (…) Váratlanul erős géppuskatüzet kaptunk. Mikor a tankok is tüzelni kezdtek, beláttam, hogy itt át nem törünk. Odaszóltam a tőlem nem messze fekvő Sónyinak, hogy hátramegyek a fiúkért. Választ nem kaptam. Hozzá kúsztam. Eszméletlen volt és több sebből vérzett. (…) nagy keservesen bevonszoltuk a legközelebbi kapu alá. (…) Néhány katonáját hátrahagytam vele, átvettem a parancsnokságot és folytattuk a kitörést. Mikor 30 hónap hadifogság után hazakerültem, felkerestem a házat. A házmester emlékezett a szitává lőtt tisztre, aki a pincében halt meg.”

A saját vonalakhoz igyekvő magyar páncélosok közül a legmesszebb Temesy Endre hadnagy, az 1/II. harckocsi század közepes egyik harckocsi szakasz parancsnokának csoportja jutott, ők végül 1945. február 15-én adták meg magukat Tinnyénél. Ezen a napon tűnt el a jászberényi harckocsizók egyik kiváló tisztje, vitéz Szűcs Ervin százados, aki az ostromgyűrűben az 1. gépkocsizó lövészezred parancsnokaként ténykedett. A Budapesten rekedt kisebb páncélos részek még napokon keresztül kitartottak: Hermándy Iván hadnagy, az 1/I. harckocsi zászlóalj egyik nehéz harckocsi szakaszának parancsnoka legényeivel együtt 1945. február 13-án szüntette be a fegyveres ellenállást az óbudai Flórián téren. Barta Ernő tartalékos zászlós, az 1/I. harckocsi zászlóalj szertisztje is ezen a napon adta meg magát embereivel.

A budapesti ostromban lényegét tekintve a védősereg többi alakulatával együtt az 1. honvéd páncéloshadosztály felmorzsolódott, állománya hősi halált halt vagy szovjet hadifogságba esett.

A szerző ügyvivő szakértő, Történeti Kutatóközpont

Az eredeti cikket ITT érhetik el.