Amikor belőlem élt a Getty Images fotósa

Napra pontosan tizenegy éve, 2009. április 5-én aratta a magyar kosárlabdasport történetének egyik legnagyobb sikerét – a Szpartak Moszkva női csapata. Nem, nem ment el az esze az újságírónak, csupán arról van szó, hogyha – mondjuk – a Benfica labdarúgóinak 1961-es és 1962-es, Guttmann Béla vezérletével elért BEK-győzelmét részben magunknak vindikáljuk, akkor ugyanezt kell tennünk a moszkvaiak Euroliga-diadalával is, hiszen a salamancai finálé jegyzőkönyvében az orosz együttes összeállítása után ez állt: Coach: László Rátgéber!

A salamancai Final Four – és ez minden tekintetben magyar siker – mezőnyében ott volt az MKB Euroleasing Sopron is, a két orosz titán, a Szpartak Moszkva és a Jekatyerinburg, valamint a házigazda spanyol Perfumerías Avenida mellett.

A moszkvaiakat Rátgéber László dirigálta, az akkor 42 éves mesteredző szakmai pályafutása csúcsára ért fel, hiszen negyedszer juttatta el csapatát a Final Fourba (korábban háromszor a Pécset), de most először volt reális esélye arra, hogy a csúcsra érjen. Rátgéber igazi világválogatott vezére volt Moszkva Vidnoje nevű kerületében, a klubtulajdonos Sabtaj von Kalmanovics, ez a zseniális gengszter a következő sztárokat toborozta össze, és adta oda Európa akkori legjobb edzőjének, hogy sorozatban harmadszor is vezesse őket a csúcsra: az olimpiai bajnok Diana Taurasi és Sue Bird, a későbbi olimpiai aranyérmes Sylvia Fowles (három amerikai), az ausztrál Lauren Jackson, a világ akkori legjobb centere, az orosz válogatott Marina Karpunyina, Irina Oszipova és Tatjana Scsegoljeva, továbbá az akkor szárnyait bontogató, a döntőben még csak egy percet játszó szerb szuperzseni, Sonja Petrović. (A kiegészítő emberek is válogatott szintű kosarasok voltak.)

Rátgébert egyébként már régóta csábította az utánozhatatlan Bundesliga-frizurájával (is) pompázó Kalmanovics, míg végül 2008 nyarán a Deák téri Ritz Carlton elnöki lakosztályában sor került a szerződés aláírására. (E sorok írójának jelenlétében.)

Rátgéber gyakorlatilag aranykalitkában élt Moszkvában feleségével, Csák Magdolnával és két, tíz év körüli fiával, Lackóval és Tomcsival. Sofőr szállította mindenhová, rendesen meg volt fizetve, de egyfelől borzalmas árak voltak (már akkor is) Moszkvában, másfelől nem igazán volt mit csinálni az edzéseken és a meccseken kívül a gigantikus metropoliszban. Az árakról csak annyit, hogy egyszer elmentünk Lacival egy szomszédos bevásárlóközpont gyorséttermébe, ahogy Magdival hármasban megettünk egy darab (háromfelé osztott) pizzát egy-egy dobozos kólával, és a Mester tizenötezer forintnak megfelelő rubelt fizetett. Egy másik alkalommal betértem egy presszóba a Vörös tér közelében, megittam egy kávét, és 1200 forintot fizettem, persze rubelban.

De most ugorjunk képzeletben Salamancába, ebbe az ősi kasztíliai városba, amely a hagyományok szerint a spanyol nyelv, a castellano őshazája, itt alakult ki a nyolcadik század környékén, vagy valamivel előbb a latinból Cervantés gyönyörű nyelve.

Akkor éppen az azóta jobblétre szenderült Sztársport magazint és az Origót tudósítottam a Final Fourról. Molnár Csabával, a Nemzeti Sport munkatársával, dr. Hepp Ferenccel, a kosárválogatott páratlan humorú csapatorvosával és a doki élettársával, Klárikával, ezzel a tündéri idegenforgalmi szakemberrel utaztam együtt, előbb Pestről Madridba repülővel, majd az Atocha pályaudvarról Salamancába vonattal. A kupéban előkerült Hepp doki bőröndjéből a reptéri vámmentes boltban vásárolt Ballantines whisky, a hétdecis palack háromnegyed részét Csaba barátunk fogyasztotta el, így virágos jókedvvel érkeztünk meg Salamancába, főleg Csaba, ezt mondanom sem kell.

Mire a szállodába értünk, Csaba már félholt volt, egyrészt a whiskytől, másrészt rettenetesen megfázott, és úgy köhögött, hogy azt hittem, menten kileheli a lelkét.

Mindegy, beköltöztünk a szállodába, Csabával aludtam egy szobában, azaz csak aludtam, mert szobatársam folytonos köhögésétől nem jött álom a szememre.

Harmadikán, a Final Four első napján előbb a két orosz gigász csapott össze, és a Szpartak – nem utolsósorban Rátgéber remek taktikájának köszönhetően – 83-74-re legyőzte a nem kevésbé nagyszerű játékosok (az amerikai Pondexter, Nolan, Jones, a francia Gruda, a lengyel Bibrzycka, az orosz Sztyepanova, az ausztrál Penny Taylor, hogy csak a legnevesebbeket említsem), Taurasi 33 pontjával kiemelkedett a mezőnyből.

A Sopron szoros meccsen 85-78-ra kikapott a Perfumerias Avenida Salamancától, így két nappal később Rátgéberék a házigazdával kerültek szembe a döntőben.

Addigra Csaba állapota odáig romlott, hogy csak kettőnk – Hepp doki és jómagam – hathatós támogatásával tudott elvergődni a sportcsarnokig. De elvergődött, így a Nemzeti Sport nem maradt tudósítás nélkül. Maga a meccs nem sok izgalmat tartogatott, a Szpartak 85-70-re lelépte a spanyolokat, Taurasi most „csak” 31 pontig jutott, természetesen ő lett a négyes döntő legjobbja, az MVP.

Rátgéber táncot járt a parketten, mindenki őt ajnározta, Laci alig győzte fogadni a gratulációkat, kis túlzással két ember volt a teremben, aki elfelejtett kezet rázni a Mesterrel, természetesen két magyar: Berényi János, az MKOSZ akkori elnöke és Bodrogváry Iván főtitkár.

A győzelmi sajtóértekezleten nekem kellett beugrani tolmácsnak, mert rajtam kívül nem akadt a teremben olyasvalaki, aki magyarul, angolul és spanyolul is beszélt volna, majd miután lefutottuk a kötelező köröket, kissé kifulladva lementünk a terembe, hogy szűk körben folytassuk az ünneplést.

Akkor szedték szét a pályamunkások a díszleteket, én egy hirtelen jött ötlet hatására megkaparintottam a döntő reklámtábláját, és megmondtam Lacinak, hogy fogja a kezébe, hadd készítsek róla egy fotót. Kattant is a digitális kamera (akkor még nem volt okostelefon), és csak akkor vettem észre, hogy mellém lopódzott Miguel Riopa, a világ legmenőbb fotóügynöksége, a Getty Images munkatársa. Becsületére legyen mondva, engedélyt kért tőlem, hogy kattinthasson egyet – végtére is az én beállításom volt –, ilyesmi magyar fotós körökben nem mindig szokás, bevettt gyakorlat, hogy „ellopják” egymás képeit, azaz beállításait.

Mindegy is, a nagyvilág Riopa kolléga képét használta fel illusztrációként, mi viszont a SztárSportnál és az Origónál az enyémet.

Ennyi azért nekem is jutott a dicsőségből...

Epilógus: Hazafelé a pályaudvaron ellopták a laptopomat, de ez a kisebbik baj, jóval nagyobb, hogy a feledhetetlen salamancai kaland főszereplői közül többen nincsenek már az élők sorában. Kalmanovicsot ugyanazon év őszén, november másodikán Moszkvában, a nyílt utcán egy bérgyilkos agyonlőtte. Hepp doki négy évvel később elhunyt, Csaba barátunk egy évvel később távozott az élők sorából, finoman fogalmazva is mindketten két végén égették a gyertyát, főleg Csaba...

Mi ketten Lacival még álljuk a sarat, és az évfordulókon felelevenítjük az egyetlen „magyar” Euroliga-diadal mesébe illő történetét.