Azért nem lett világbajnok, mert mások doppingoltak

Hétszer rajtolt háromhetes körversenyen, időfutamban világbajnoki ezüst- és bronzérmes volt. Bodrogi László hazánk legsikeresebb kerékpárosa, de még nagyobb eredményei is lehettek volna, ha tisztább a sportág. 2013 óta hétköznapi életet él Franciaországban, és örül, hogy már nem ő Magyarország egyetlen Grand Tour-résztvevője.

Budapest 20170423 Kerékpár 2017 Tavasz Bodrogi László kerékpárversenyző Fotó: Földi D. Attila Nemzeti Sport Fotó: Földi D. Attila

– Néhány éves hír, hogy egy gyárban gürizik Franciaországban. Még mindig ott húzza az igát?

– Nem, már eljöttem a gyárból, és két éve egy autósiskolában dolgozom, tanítom a jövő sofőrjeit.

– Honnan jött az ötlet?

– Az utolsó profi évemben megszereztem az edzői papírt, és 2013-ban gyerekekkel foglalkoztam, de nem ment. A kicsikkel nem lehetett stratégiáról beszélni, csak az számított, hogy ki a legerősebb. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy idősebb fiatalokkal jobban boldogulnék, és ettől a gondolattól jutottam el az oktatásig. A közelben indult egy kilenc hónapos tanfolyam, és belevágtam.

– Jobb, mint a gyár?

– Itt sem minden kedvező, de szeretem. A gyárban sem volt rossz, ott gépeket kezeltem. Sokak autójában lehet olyan alkatrészdarab, amit én gyártottam. Már minden kocsiba kötelező légnyomásmérőt szerelni. Én állítottam elő azt a részét, amelyik az elektronikát a szelephez rögzítette.

– Azt gondolnánk, hogy aki több mint tíz évig profi kerékpáros volt, annak nem kell később kétkezi munkát végeznie.

– Nem sikerült olyan karriert építenem, hogy ne kelljen dolgoznom. Nem volt könnyű átállni, de valamiből meg kellett élni.

Bodrogi László ma már csak hobbiból ül kerékpárra Fotó: Nemzeti Sport/Földi D. Attila

– Kétszer volt vb-dobogós. Mi kellett volna még, hogy gondtalan élete legyen?

Talán doppingolnom kellett volna?

– Komolyan kérdezi?

– Nézzük meg, hogy Lance Armstrong milyen megélhetést biztosított magának! Amikor ő elkezdte sorra nyerni a Tour de France-okat, tudtuk, hogy előtte rákos volt. Mindenféle gyógyszerekkel kezeltette magát, hogy ne újuljon ki a betegség, és amikor valaki ennyi szert kap, az nem tiszta helyzet. Baráti körben már akkor mondogattam, hogy tíz-tizenöt év múlva lesznek híreink Armstrongról. Tíz évre rá meg is érkeztek azok a hírek. Sajnos nem volt egyedi eset.

– Mit veszített azzal, hogy mások doppingoltak?

– Ha mindenki tiszta, lehet, hogy már az első profiévemben világbajnok lettem volna. A 2000-es vb időfutamán harmadik voltam, ketten előztek meg, de valószínűleg egyik sem volt ártatlan.

– A hétszeres Grand Tour-szakaszgyőztes Szergej Goncsar és az olimpiai bajnok Michael Rich mögött lett bronzérmes. Goncsar később megbukott doppingteszten, de miből gondolja, hogy akkor csaltak?

– Nem volt pozitív tesztjük, szóval nem lehet azt állítani, hogy csaltak, sejteni viszont lehetett.

Hallottam ezt-azt, többen mondogatták, hogy ha mindenki tiszta, akkor én nyertem volna.

– Ma is jellemzők a visszaélések?

– Biztos, hogy vannak, akik csinálják, de nem tudom, hogyan. A kerékpárosokat szemmel tartják, velem is megesett, hogy reggel hatkor becsöngettek a házamba, jöttek vért és vizeletmintát venni. Folyamatos volt a kontroll, és nem lehetett tudni, hogy mikor ellenőriznek. Sokszor két hónapra előre meg kellett mondanom, hogy hol leszek, melyik hotelben szállok meg, hogy bárhol utolérjenek. Ennek ellenére lehet csalni, és vannak, akik meg is oldják.

– Kiábrándult ebből a világból?

– Amikor visszavonultam, szerettem volna közel maradni a sportághoz, de nem sikerült, ma pedig már nehéz lenne visszakerülni.

Mondhatjuk, hogy kicsit kiábrándultam.

– Azért szokott még kerékpározni?

– Ha ötezer kilométert sikerül letekernem egy évben, az már nagy dolog. A versenyzést a mai napig szeretem, hétvégente indulok, ha van rá időm. Augusztusban például volt egy második helyem, és a top tízben általában benne vagyok. Mindig megkeresem a megfelelő kategóriát, ha nem tudok rendesen edzeni, akkor könnyebbet választok. Nyolcvan kilométert még kényelmesen bírok.

– Most zajlik a Giro d’Italia. Követi a nagy versenyeket?

– Nem nagyon, a Giro eredményeinek is csak miatt néztem utána.

– Utoljára 2007-ben szerepelt háromhetes körversenyen, azóta Valter az első magyar Grand Touron.

– Látszik, hogy jó versenyző lehet belőle, tavaly például nyert egy szakaszt a Tour de l’Aveniren. Más, mint amilyen én voltam, ő nem az időfutamokon erős, hanem hegyimenő lenne. Talán jobb esélye lesz eredményeket elérni összetettben, mint nekem volt, a Grand Tour-szakaszgyőzelem is elképzelhető. De ki tudja? A Girón jól kezdett, ott volt az elejében, de még hosszú a verseny, és a csapattól is függ az eredmény, hogy mit várnak el tőle.

– Van kapcsolata vele?

– Nincsen, a munka és a három gyerek miatt ritkán járok Magyarországon, legutóbb három-négy éve voltam. Viszont Valter apját ismerem, csapattársak voltunk a Fradiban, de Attila akkor még meg sem született. A vezetéknév alapján tudtam, hogy közük van egymáshoz. Jól kijöttem Tiborral, néhány évvel idősebb nálam, és sokszor együtt mentünk az élen a versenyeken.

– Emlékszik, hogyan kezdte a kerékpározást?

– Egy BMX ugrik be, ami a nagyszüleimnél volt. Hétvégente jártunk hozzájuk Szigetújfaluba, és ott állandóan bringáztam a haverokkal. Amikor a tévében láttam egy reklámot, hogy Soltvadkerten tehetségkutatót szerveznek, amire bárki benevezhet, elhatároztam, hogy megpróbálom. Harmadik lettem a kategóriámban, és onnantól nem volt megállás.

– Innen indulva mennyire elégedett a pályafutásával?

– Az egyik felem azt mondja, hogy jó lett volna világbajnoknak és Grand Tour-szakaszgyőztesnek lenni, még több nagy körversenyen indulni. A másik viszont büszke arra, hogy eljutottam világbajnokságokra, hét Grand Tourra, amiből ötöt befejeztem. Ami miatt nem vagyok elégedett, az a pályafutásom vége. Tizenhárom évig voltam profi, de tizenöt év volt a cél. 2008-ban eltört a lábam a német körverseny utolsó szakaszán. Tudtam, hogy ha jó időt megyek, akkor az első háromban végzek. Esett az eső, és vaslapokon, síneken is át kellett menni az úton. Az egyik kanyart szélesen vettem, és két kerékkel megcsúsztam egy vaslemezen. Hogy ne menjek neki az út széli reklámtábláknak, elfordítottam a kormányt, és ahogy elestem, a járdaszegély törhette el a lábamat.

Megműtöttek, majd a Crédit Agricole-tól a Katyusához igazoltam. Utólag lehet, hogy nem volt jó döntés.

– Neheztel valakire?

– Amikor visszatértem, az első évben türelmesek voltak velem a Katyusánál, de amikor másodszor meg kellett műteni, hogy kivegyék a csavarokat a lábamból, utána már nem számoltak velem. Azért igazoltam oda, mert voltak ismerősök a csapatban korábbról. Talán mégis rossz választás volt.

– Az időfutamban szerzett világbajnoki ezüst- és bronzérmét tartják a legtöbbre. Melyik volt a legemlékezetesebb versenye?

– A 2001-es körversenyre emlékszem vissza a legszívesebben a Ligur-tenger partján. Megnyertem a harmadik szakaszt és az összetettet is. A cél előtt egy hosszú hegy húzódott, és elment elöl egy boly, amitől lemaradtam A hegy végén elszakadtam az üldözőmezőnytől, és a lejtőn, amin általában erős voltam, a lehető leggyorsabban mentem. A céltól egy kilométerre lévő visszafordítónál már ott voltam az élboly mögött, de nem vettek észre, annyira egymásra figyeltek. Amikor már csak négyszáz méter volt a célig, nekem még volt lendületem, és megindítottam a sprintet. Mindenkit megelőztem. Nem számítottak rám, és későn kapcsoltak, már nem tudtak utolérni.

– Láthatunk egy nap hasonló győzelmet magyar kerékpárostól nagy körversenyen?

– Jó, hogy most Valter Attila odafért a legjobbak közé. Kis országból is el lehet jutni a világ csúcsára, ott van Primož Roglič és Tadej Pogačar példája.

Ha a szlovénoknak sikerült, nekünk miért ne jöhetne össze?