Egy szívként dobban

A magyar labdarúgó-válogatott mindenképpen elsőként zárja az Európa-bajnoki selejtezők első felét, már csak az a kérdés, hogy egyedül vagy holtversenyben. Hasonló részsikert legutóbb az 1986-as világbajnokság selejtezői alatt jegyezhettünk fel. A további jó folytatás persze nem garantálható, de a hazai rendezésre gondolva az eufória a három és fél évtizeddel ezelőttit is meghaladhatja. Ahogy Dzsudzsák Balázs fogalmazta meg: ez az ország, ez a csapat most egy szívként dobban.

Szalai Ádám (jobbra) elképesztő szakmai és jellemfejlődésen megy keresztül Rossi keze alatt Fotó: Mirkó István

A magyart a székely himnusz, az első tiszteletkört a második követte. Fergeteges ünneplésbe torkollott a Wales elleni 1-0-s győzelem. Sőt inkább eufóriába, amikor az érzelmek túlcsordulása nem a gyengeség, hanem az erő jele, amikor minden egyszerűnek, magától értetődőnek, természetesnek tűnik. Hát persze, hogy jó ötlet volt beszállni a 2020-as Európa-bajnokság rendezésébe, s kétség sem férhet hozzá, hogy ott leszünk a tornán…

Legfeljebb csak azt bánhatjuk, hogy az új Puskás-stadion nincs még készen, mert válogatott meccsen már most kicsinek érezzük a Fradi arénáját. miként újabban oly gyakran, kedd este is ráérzett a lényegre, amikor ezt mondta: „Ez az ország, ez a csapat most egy szívként dobban.”

A csapatkapitány önmagára szabottan ezt a következőkkel toldotta meg: „A PSV-ben és a Dinamó Moszkvában sem volt kérdéses, hogy mit szolgálok, mi jár a fejemben. Most tartok a karrieremben a legmagasabban, ezt az érzést egyetlen klubcsapat sem tudná überelni.”

(jobbra) elképesztő szakmai és jellemfejlődésen megy keresztül Rossi keze alatt
Fotó: Mirkó István

A többnyire kritikus Szalai Ádámból is kitört egy vallomás: „Először érzem azt, hogy tényleg formálódik egy jó csapat. Nincsenek közöttünk világsztárok, de ha csapatként így funkcionálunk, akkor ilyen siker sülhet ki belőle.”

S ha már Szalai… Hogy milyen változás zajlik le benne, azt meglepetésre egy háttérember fogalmazta meg a legpontosabban, aki váratlanul a középpontba került. „Volt idő, amikor úgy viselkedett, mint egy durcás kisgyerek, aztán ráérzett arra, hogy a csapatnak vezéregyéniségként van rá szüksége” – mondta ki helyettese, Cosimo Inguscio.

A walesiek feletti győzelem nemcsak az őszinte, érzelmes mondatokra jogosít fel, hanem arra is, hogy hideg fejjel számolgassunk. Mert mostantól bizony van mit és miért. Az már eldőlt, hogy a magyar válogatott a selejtezők félidejében az élen áll; csupán az a kérdés, hogy egyedül vagy holtversenyben. Ez majd szeptember hatodikán dől el, amikor mi nem játszunk, s a minket követő két hatpontos csapat, Horvátország és Szlovákia csap össze.

Mi mást kívánhatnánk, mint békés pontosztozkodást, mi több: oda és vissza… Ám a legfontosabb meccs nekünk szeptember 9-én következik, amikor Szlovákiát fogadjuk. Ha azt megnyerjük – s persze a papírformát beváltva az azeriek ellenit is –, akkor aligha maradhatunk le az Európa-bajnokságról.

Félidőben ilyen jól legutóbb a mexikói vb előtt álltunk. Sőt akkor ennél is jobban, háromból három győzelemmel, de ne legyünk telhetetlenek. Bátran tervezhetjük a futballjövőt, s ennél többet nem is kérhetünk.

A csoport állása: 1. Magyarország 9 pont/4 mérkőzés, 2. Szlovákia 6/3, 3. Horvátország 6/3, 4. Wales 3/3,

5. Azerbajdzsán 0/3.

Pátkai, a hétköznapi hős

Pátkai Máté (képünkön) nagyon tud érkezni. Március 24-én, a horvátok ellen és tegnapelőtt, Wales legyőzésekor is jókor volt jó helyen: a vb-ezüstérmest és az Eb-elődöntőst is a Mol Vidi FC 31 éves védekező középpályásának góljával vertük meg.

– Lesz most egy hetem, amit a családommal fogok tölteni (Pátkaiéknak három gyerekük van – a szerk.), nem túl sok, de máris kezdődik a felkészülés a Vidivel az Európa-liga-selejtezőre. A gólom? A félidőben felhívták a figyelmünket az edzőink arra, hogy jobban ügyeljünk az úgynevezett második labdákra, próbáljuk meg azokat „fölszedni”. És lám, éppen egy ilyen lecsorgó labdából adódó helyzetet sikerült értékesítenem. Szalai Ádám megharcolt egy védővel, elém pattant a labda, és nekem már csak be kellett rúgnom. Igaz, hogy egy kis szerencsém is volt, mert a védő fején megpattant a labda, de ennek már nincs jelentősége – mondta a vegyes zónában válogatottunk váratlanul kitűnő gólzsákja.

Fotó: Mirkó István

Pátkait megkérdeztük, amikor megindult kísérni a támadást, megfordult-e a fejében, hogy ebből akár gól is születhet. – Igen, nyilván ezért indultam el. Nem az a játékos vagyok, aki 25-30 méterről megereszt egy bombát, mint például Kleinheisler Laci, én ezekre a lecsorgókra szeretek odaérni. Mondhatni, szerencsém volt. Említettem Pátkainak, hogy hovatovább hősnek számít a közönség szemé­ben, amire így reagált: – Nem áll jól nekem a hősszerep, és nem is szeretek hős lenni.

Azt azonban remélem, hogy egyre fontosabb láncszeme vagyok ennek a válogatottnak. Hiszen az lehet, hogy ebben a csapatban egy picit kevesebb a nagy egyéniség, mint egyik-másik korábbi válogatottban volt vagy néhány jelenlegi európai csapatban, de pontosan tudjuk, hogy napjaink európai focijában nem mindig az a csapat győz, amelyikben sztárok kergetik a labdát.

Az is lehet a siker kulcsa, ha jó sok munkás és jó sok csapatember van együtt.

A mezőny egyik legjobbja vitán felül az ellenfél kapuját ezúttal is veszélyeztető középhátvéd, volt, aki Baráth Botonddal lassan olyan magabiztos kettőst alkot, mintha tíz éve játszanának együtt. – Az esélyeink most már igen jók, félúton vagyunk, persze még négy mérkőzés áll előttünk – mondta az RB Leipzig védője.

– Nagyon kell összpontosítanunk, ez a lényeg. Gareth Bale-re végig nagyon figyeltünk, kollektív védekezéssel semlegesítettük, amibe a középpályásaink is bekapcsolódtak. Tudtuk, hogy bár nincs kirobbanó formában, de egyetlen villanással képes lehet eldönteni a meccset. Rossi hiánya? Nem éreztük, mert tartott egy remek motivációs beszédet a mérkőzés előtt. Ami hiányzott, az legfeljebb az volt, hogy nem hallottuk a kiabálását a pálya széléről – tette hozzá, s közben elmosolyodott.