Ezúttal is beragadtunk a rajtnál

Cseppet sem félelmetes hangulatban, rendkívül korrekt bíráskodás mellett s nem is a valaha látott legjobb szlovák válogatott ellen játszhatta első Európa-bajnoki selejtezőmérkőzését a magyar labdarúgó-válogatott, ám mindez együtt is kevés volt a pontszerzéshez. A csütörtöki 2-0-s vereség Nagyszombatban talán nem pecsételi meg csapatunk sorsát, de vasárnap a horvátok ellen — akik az E csoport másik meccsén 2-1-re verték Azerbajdzsánt — bravúr kellene.

Szalai Ádám nagyot küzdött a hazai védőkkel Fotó: Mirkó István

Tudom, magánügy, hogy napközben a Nagyszombattól nyolcvan kilométerre található Trencsénbe kirándultunk, hogy megnézzük Csák Máté híres sasfészkét. Mit Csák Máté! Szlovákiának – és hát így a világnak – Matús Cak. A hivatalos szlovák történethamisítás lerágott csont, de sokadszorra is megdöbbentő azzal szembesülni, miszerint a „vár eredete a 11. századig nyúlik vissza, de valószínűleg már a 9. és a 10. században, a Morva Birodalom idején elkezdték építeni”, avagy „Csák Máté hatalmi politikája a közös cseh–szlovák állam megteremtésére irányuló első kísérletnek tekinthető”. Brrr!

Mindezzel kiáltó ellentétben áll, hogy a szlovák emberek magyarellenessége már csupán kísértet a ködös múltból: amerre jártunk, a recepcióstól a pincéren át a rendőrig mindenki kulturáltan, kedvesen fordult hozzánk.

Trencsénből visszafelé rákanyarodtunk a Dunaszerdahelyről Galántán át ide vezető útra; a város határában már 16 óra – tehát öt órával a mérkőzés kezdete – előtt rendőrautóból figyelték a forgalmat. Nem véletlen, onnan is vártak itteni magyar szurkolókat. Benn a város szívében, a meccs helyszínén, a City Arena közelében komoly volt a rendőri készülődés, de cseppet sem fenyegető, mindenki üzemsze­rűen tette a dolgát. A magyar drukkerek is békésen sétálgattak, s közülük többen fényképezkedtek a stadion eredeti névadója, Anton Malatinsky ízléses bronzszobra előtt. Nagyszombat büszkeségének irányításával a helyi Spartak háromszor nyert bajnokságot, sőt 1969-ben egészen a BEK elődöntőjéig menetelt. A stadiont azóta a győri ETO Parkhoz hason­lóan átépítették, a lelátók alatt-mögött bevásárlóközpont működik. Meredek lelátói közé beszorul a hang, nem túl nagy, de hangulatos aréna.

Az idilli hangulatot hat óra előtt petárdadörgés törte meg. Kölcsönös verbális ingerkedés után a szemünk láttára ugrott egymásnak egy nagyobb magyar és egy kisebb szlovák csoport. Nagy baj azért nem lett belőle, mert a szlovák rendőrök higgadtan és felkészülten tették a dolgukat. Elvágták, majd megfutamították a magyar „utánpótlást”, s amikor úgy negyedóra múltán elült a csatazaj, be is engedték ezt a csoportot a többiek közé, fel sem merült, hogy revansot vegyenek. A magyarországi drukkerek a C és a D szektor előtt várakoztak a bebocsátásra. A hírek szerint a felvidéki magyarok melléjük, az E-be és az F-be váltottak jegyet. Nem homogén csoportként. Beszélgetésbe elegyedtem egy ötfős (rév)komáromi magyar családdal, akik magyarul társalogtak egymás között. Érdeklődésemre elárulták, a szlovák válogatottnak szurkolnak. Futball és nemzettudat így – is – fonódik össze.

nagyot küzdött a hazai védőkkel
Fotó: Mirkó István

A kezdésig szerencsére békésen peregtek a percek, órák. Időközben ismertté vált a magyar kezdő tizenegy is. Íme: Gulácsi – Lang, Orbán, Kádár – Lovrencsics, Kalmár, Nagy Á., Kleinheisler, Korhut – Kovács I. Szalai. tehát a három-, avagy – megközelítés kérdése – ötvédős felállás mellett tette le a voksát, továbbá kimaradt Dzsudzsák.

Meglehetősen foghíjas volt a lelátó, leszámítva a tömött magyar szektorokat. „Erő, hűség, remény” – üzenték méretes drapérián a magyar drukkerek a Himnuszunk alatt, amit a hazai drukkerek szórványos füttyel fogadták; válaszképpen a magyarok hátat fordítottak a pályának a szlovák himnusz alatt.

Válogatottunk nem szorult be, egyenrangú félként kezdte a mérkőzést, az első helyzet mégis Gulácsi kapuja előtt adódott, szerencsére Hamsík nem tudott pontosan lőni. Majd Kádár labdát szerzett, amit gyorsan el is vesztett, Han­cko kevéssel fölé bombázott – nem Gulácsin múlott. Az első félidő ezután ismét sokáig kiegyensúlyozott volt, a végén azonban egy szépen kijátszott támadás befejezéseként Duda vezetést szerzett a szlovákoknak.

Az egyenlítés reményében változtatni kellett, ám Marco Rossi az 54. percig várt a cserével, s akkor is váratlant húzott: az egyik legjobb emberünket, Kleinheislert hozta le, akinek a helyén debütált címeres mezben. Aztán bejött Dzsudzsák is (Kalmár helyett), s ha nem is feltétlenül ettől, feljegyezhettük az első kapura tartó lövésünket Szalaitól, amit azonban Dúbravka hárított. Rögtön ezután a túloldalon Mak löketét Gulácsi védte. A 73. percben a legnagyobb lehetőségünket jegyezhettük fel, Lovrencsics ívelt a 16-oson belül egyedül álló Orbán elé, aki levehette volna a labdát, ám Dúbravka kezébe fejelte. A hajrában a szlovákok előbb még csak lesből találtak be, majd a 85. percben Rusnák eldöntötte a meccset. Sajnos Gulácsi benne volt a gólban, de nem ezen múlott.

Minden adott volt a jó rajthoz. Csak egyvalami hibádzott, igaz, a legfontosabb: a magyar válogatott játéka.