Fatalista Bodri és a hetesek

Hallgat az apjára, s ötvenévesen elfogadta a sorsot, az eleve elrendelt – akadályokkal nehezített – életét. A kétszeres világválogatott kézilabdázó Éles József akkor volt a Veszprém legjobbja, amikor zömmel magyarok játszottak a csapatban, tizenkét évet húzott le az Építőknél, és alighanem igaza van: egyhamar nem lesz olyan kézilabdázó, aki megdönti a klubrekordjait.

2020. 02. 01. 16:05

– Hogy tetszett az Európa-bajnokság?

– Ahhoz képest, hogy előzetesen azt hittük, világégés lesz, nulla ponttal kullogunk haza, szép lett, akár sikernek is tekinthetjük a kilencedik helyet. De ha a formán kívüli svédek, majd a végén a portugálok elleni meccset vesszük, akkor eléggé le vagyok lombozva. Ha a mi időnkben ilyen lehetőség kapujában lettünk volna, én addig hajtok, amíg kilóg a nyelvem és le nem húznak a pályáról a többiek. Nem gyámoltalanul, hanem vagányan kellett volna játszanunk. Nem a világklasszis Bánhidi Bencét kritizálom, de ha egy csapatban a beálló a legjobb ember, akkor ott nagy a baj.

– Miért is?

– A mi időnkben – már megint ezzel jövök – akkor tettük be a labdát a beállónak, ha egy-két keresztmozgás után nem tudtunk mit kezdeni vele. Bence az egyik legjobb beálló a világon, de kellene még két-három ember, aki szétlövi a kaput – nem nyolcszor, hanem tizennyolcszor. Evés közben jött meg az étvágy. Az Európa-bajnokságon bejuthattunk volna a négy közé.

– Ami önnek összejött az 1997-es világbajnokságon a Vass Sándor vezette válogatottal.

– De jó, hogy ezt felhozta! Álmatlan éjszakáimban mindig eszembe jut az a világbajnokság. Csodálatosan meneteltünk, minden döntetlen állásnál, Izland és Szlovákia ellen is én lőttem a hétméterest. A franciák elleni bronzmeccsen viszont húsz másodperccel a vége előtt kihagytam a hetest, pedig szóltam a kapitánynak, hogy hadd ne én lőjem. Éreztem, hogy ki fogom hagyni, de hiába, senki sem vállalta el. Ki is hagytam. Ha belövöm, iksz, és talán a hosszabbításban mi nyerünk… Ezen a meccsen hét kísérletből hét gólt lőttem a mezőnyből, de elrontottam két hetest. De mondok mást: a 2002-es BL-döntőnk is a heteseken múlott. Zdravko Zovko, az edzőnk annyira makacs volt, hogy honfitársával, Zlatko Saračevićcsel lövette az összes hetest. Pedig Mirza Džomba és én is ott voltunk. Az ellenfél kapusa kottából készült, kirúgta Saračević első, a második, majd a harmadik hetesét is. Ha ezek bemennek, akkor nem két-, hanem ötgólos előnnyel megyünk a visszavágóra. És ötgólos előnyről az akkori Veszprém nem kapott volna ki.

– Igaz a pletyka, miszerint Vass Sándort nagyon tisztelte a csapat, mert ő legalább akkora vagány volt, ugyanúgy ügyeskedett a kártya- és a teniszpartikon, mint a játékosok?

– Pontosan. Rajta látszott, hogy a kézilabdából jött. Azt éreztük, hogy közénk tartozik. Tudtunk az ő fejével gondolkozni, de simán előfordult, hogy időkérés közben ő kérdezett tőlünk. Együtt élt velünk, együtt söröztünk, kártyáztunk, dumáltunk, kiveséztük a meccseket. Meghaltunk érte a pályán. Nagy figura volt: az egyik edzésen mindig ellenem fújt az egymás elleni játékban, én meg kiakadtam: vegyen már fel egy szemüveget – mondtam neki. Erre másnap kihozott a kezdőkörbe egy hatalmas zsákot, majd kiöntött belőle rengeteg szemüveget, majd azt kérdezte, hogy melyiket vegyem fel. Volt humora, az biztos.

– Vass Sándor ellentéte volt Valerij Melnyik, az orosz–szovjet katonatiszt?

– Legendák keringtek róla. Ő akart engem Veszprémbe vinni, nagyon ragaszkodott hozzám, de utána egy éven keresztül alig játszottam nála. Melnyik mindenkit az ujja köré tekert: ha kellett, simulékony volt, ha az kellett, akkor verekedett, máskor úgy káromkodott, mint egy kocsis. A kézilabdáról szinte mindent tudott, de egy nagy nulla volt a pedagógiai érzéke.

– Az 1991-es KEK-elődöntőben itthon öt góllal nyert a Veszprém, a visszavágón nyolccal kapott ki a Milbertshofen ellen. Az idegenbeli meccs előtt állítólag Melnyik tárgyalt, sőt meg is állapodott a németekkel. Ezt hogyan kezelték?

– A meccs után botrány volt az öltözőben, Melnyik valakihez oda akart vágni egy rekesz üvegpalackot. Szerencsére még időben toppant be az öltözőbe az orvos – Melnyik jó barátja –, és az utolsó pillanatban leütötte a kezét. De a balhénak volt utóélete: mindenki megutálta, kiszivárgott a történet az öltözőből, a közönség zúgta a „daszvidanyját”. A szurkolók ólmot öntöttek az autójának a zárjába, s csak a csomagtartón keresztül tudott bemászni a kocsiba. Tarthatatlan volt a helyzet, Melnyiknek mennie kellett.

Az egykori klasszis a vagányságot hiányolta a svédek ellen
Fotó: Mirkó István

– 1992-ben viszont már ő volt a Milbertshofen edzője. Bosszút álltak?

– Azzal búcsúzott, hogy ha valaha összekerül a csapata a Veszprémmel, akkor itthon és idegenben is tíz góllal fog majd legyőzni minket. Ehhez képest mi nyertünk itthon tízzel, idegenben pedig héttel a KEK-döntőben. Ki is rúgták Melnyiket, még a saját emberei, Zsitnyikov és Zubjuk is ellene fordultak. Melnyiktől szakmailag sokat tanultam, és az ő idején kaptam új becenevet: a CSZKA Moszkvával játszottunk edzőmeccset, már tíz góllal vezettünk, amikor lehívta az első sort, köztük engem is. Én a padról kérdeztem: „Most akkor a bodrik jönnek?” Na, azóta Bodri is vagyok. Még az e-mail-címem is ezzel kezdődik.

– 1992-ben játszott először és utoljára olimpián. Ha nincs a balesete, akkor fényesebb lehetett volna a pályafutása?

– Biztos. Ha 2004-ben makkegészségesen játszom, akkor Athénban Carlos Pérez, Éles, trióval álltunk volna fel középen. Sokszor eszembe jut, hogy akár még negyvenéves koromig is válogatott lehettem volna. Apámmal sokat beszélek, ő abban hisz, hogy mindenkinek meg van írva a sorsa. Ha nincs a balesetem, másképp alakul az életem, akár a Veszprém edzője is lehettem volna, viszont lehet, hogy nem jött volna létre a mostani kézilabdasulim. Mert akkor kihúzom a karrieremet 38-40 éves koromig, edzősködnék külföldön… De tudja mit? Ma 100 kiló vagyok, pedig nem is mozgok sokat, egyébként nyolcvanhat volt a versenysúlyom. Az én alkatommal még sokáig tudtam volna játszani. Nagyobb karriert is befuthattam volna.

– Ne szerénykedjen, mégiscsak szuperbajnok volt. A tévében mindenki láthatta, hogy jobban harminchármazik, mint az azóta megboldogult kosaras, Orosz László.

– Knézy Jenő jól kitalálta azt a műsort! Én azt gondoltam, hogy eljön majd ötven ember nézegetni, ahogy tíz másik bolondozik. Ehhez képest december 26-án telt ház előtt tombolt mindenki a Fáy utcai csarnokban. Libabőrös voltam a bemutatásnál. Hosszú idő után ott találkoztam Noszály Sándorral, akivel Budán együtt nőttünk fel, a kosaras Orosz Lacit legyőztem a harminchármazásban, amivel sokáig húztam szegényt. Ezeket sosem felejtem el.

– És a Dominikai Köztársaságot?

– Azt meg végképp nem. Megint csak apámat tudom idézni: mindennek megvan a maga oka. Lehet, hogy azért történt a balesetem, mert kicsit belekényelmesedtem a kézilabdázásba. Már nem edzettem annyit, és ezért jött a figyelmeztetés. Nagyon mélyről kellett felállnom, majdnem amputálni kellett a lábamat. De megtaláltam a boldogságot, itt edzek a gyerekekkel, s ez megfiatalítja a lelkemet. Mit is kérdezett? Ja, Dominika. Hát, ott minden volt, csak nem az ötcsillagos szálloda meg a gyönyörű tengerpart, amire gondolna az ember. A fővárosban, Santo Domingóban laktam három hónapig, halálfélelmem volt, felhívtam a feleségemet, hogy én meg fogok halni, többé már haza sem megyek. Nem mertem kimenni az utcára, mert ott patkányok szaladgáltak. A gyerekek loptak, csaltak… Ha nem látom, nem hiszem el.

– Hogyan lett vége?

– Nagy tervek voltak, de semmi sem jött össze. A vezetőség többször volt részeg, mint józan. Hülyére itták magukat az ezerforintos ötliteres rummal. Hát, az nem olyan volt, mint itthon a Bacardi… És ment a tánc a csarnok előtt. Komédia volt az egész. Svájcban és Temesváron is edzősködtem, az nagyon szép emlék, Gyöngyös pedig hatalmas tanulság. A Magyar Kupában harmadikok voltunk, egy cserével játszottuk le a Fradi elleni bronzmeccset, Borsos Attiláék a hasukat fogták a nevetéstől a tévében, amikor mutatta a kamera a kispadunkat. Szegény kapust összevissza öltöztettük, néha mezőnyjátékos volt.

– Mennyiben változott meg a sportág, amióta nem űzi?

– A fiam mindig azzal jön, hogy bezzeg a te korodban nem kellett futni. Változott a kézilabda, felgyorsult, viszont erre mindig azt mondom: egy Gyurka Jani, Csoknyai István és Éles József egyesített tulajdonságaival rendelkező játékos ma is érvényesülne.

– Megéli még, hogy megdöntik a veszprémi rekordjait?

– Tizenkét év alatt 1606 gólt szereztem az NB I-ben és több mint 2500-at lőttem veszprémi mezben. Ma már nem divat a klubhűség, jelenleg nem látok olyan magyar vagy külföldi játékost, aki lehúzna Veszprémben tizenkét évet.