Hazai pályán Rossival

Nem állítom, hogy egészen Pozzuoliig kellett elutaznom, hogy erre a következtetésre jussak, de mindenképpen megerősödtem abban, amit eddig is tudtam: a válogatott jó kezekben van Rossinál.

Ha az embert a jó sorsa Nápolyba veti, jól teszi, ha nemcsak a Vezúvhoz és Sorrentóba, hanem a Nápolyi-öböl túlsó, északi csücskébe, Pozzuoliba – talán ismertebb, latin nevén Puteoliba –, illetve Baiába is ellátogat. Adózhat Szent Pál emlékének, aki a legenda szerint itt kötött ki, mielőtt Rómába indult a Via Appián, megcsodálhatja Itália harmadik legnagyobb amfiteátrumát, s ladikon vagy akár odaúszva megnézheti a földrengés következtében elsüllyedt várost, a „víz alatti Pompejit”.

És találkozhat Marco Rossival, labdarúgó-válogatottunk napra pontosan egy éve kinevezett szövetségi kapitányával.

A szakembert még Nápolyból hívtam fel.

– Ha Pozzuoliba értek, csöngess meg, mindenképpen összefutunk – felelte. Így is történt. Fél óra múlva már a Movo Beach teraszán ülve kortyolgattuk italunkat, és beszélgettünk fesztelenül. Marco Rossit ugyanis – meglepetésemre – nem állítják meg úton-útfélen, hogy autogramot kérjenek tőle, fotózkodjanak vele.

– Úgy élek itt, mint bármelyik hétköznapi ember. Az olaszok sajnos nem követik az eredményeimet, csak a helyi futballal foglalkoznak – mondta Rossi. Amikor sokadszor köszönöm meg neki, hogy lehetőséget adott a találkozásra, így folytatta:

– Mi, futballisták, nem vagyunk tudósok, még csak orvosok sem, nem gazdagítjuk találmányokkal az életet, és nem is könnyítjük meg, csupán huszonketten ügyesen bánunk a labdával, hogy szórakoztassuk a szurkolókat. Így hát olyanoknak is kell lennünk, mint amilyenek ők maguk. Játékoskoromban is igyekeztem minden, akkor még borítékban kapott levélre válaszolni, most sem esik nehezemre, hogy jó kapcsolatot ápoljak a szurkolóinkkal. Igazából nem is értem meg azokat, akik ezt az örömöt megtagadják tőlük. És valójában maguktól is.

Még fél óráig beszélgettünk, aztán Rossi elköszönt, és úgy távozott, ahogy érkezett: diszkréten, szinte észrevétlenül.

Nem állítom, hogy egészen Pozzuoliig kellett elutaznom, hogy erre a következtetésre jussak, de mindenképpen adalékot kaptam hozzá, hogy megerősödjek abban, amit eddig is tudtam: a magyar válogatott jó kezekben van Marco Rossinál.