Ki lesz a pólósok pólósa? A győztes biztos megérdemli a trófeát

Nem túlzás, hogy a Magyar Nemzet, a Nemzeti Sport és az Origó közös játékának A pólósok pólósa címet adtuk. Illetve több ez játéknál, hiszen megfellebbezhetetlen szaktekintélyeket, olimpiai bajnokokat, szövetségi kapitányokat, mesteredzőket kértünk fel arra, hogy válasszák meg minden idők tíz legjobb magyar vízilabdázóját. A következő napokban történeti sorozatban idézzük fel emblematikus sikersportágunk aranykorszakait és bálványait, azaz a jelölteket, a jövő héten pedig ismertetjük az eredményeket.

Print

Örök életre szóló élmény volt 2013. szeptember 23-án, századik születésnapján köszönteni a kaliforniai Belvedere-ben

Tarics Sándort, a földkerekség akkor aktuálisan legidősebb olimpiai bajnokát,

az ünnepségre GOLD36 rendszámú oldtimer Mercedesét saját kezűleg vezető legendát. Sanyi bácsi szimbólum volt és örökre az is marad: a magyar vízilabda életerejének, kreativitásának, zsenialitásának máig ható jelképe, akiből – ezt hittel vallom – sohasem lett volna világszabadalmakkal büszkélkedő építészmérnök, aki sohasem futott volna be szédítő karriert az Egyesült Államokban – elég csak arra gondolni, hogy Andre Agassi volt a telekszomszédja –, ha a tízes-húszas évek fordulóján nem téved le a „Csasziba”, és nem ismerkedik meg ezzel a hungarikumnak számító, kicsiségében is óriás, varázslatos sportággal.

„Minden negyedik magyar olim­piai bajnok vízilabdázó!”

– ez a hihetetlennek, felfoghatatlannak tűnő, mégis igaz kijelentés pedig a sportág másik gigásza, a háromszoros olimpiai bajnok szövetségi kapitány, Kemény Dénes szájából hangzott el ugyanezen az ünnepségen, s hosszú másodpercekig ízlelgetni kellett a mondatot, hiszen a kilenc magyar olimpiai aranyérem 1932-től 2008-ig összesen 104 csapattagot jelent, még ha nyilvánvalóan jelentősek is az átfedések az egymást követő együttesekben.

Az, hogy rendezzünk szavazást minden idők legjobb magyar vízilabdázójáról, nem a spanyolviasz feltalálása, hiszen a FourFourTwo magazin kereken tíz évvel ezelőtt már ugyanezt megvalósította labdarúgóink köré­ben. S annak is már hat éve, hogy e sorok írójának eszébe jutott, miért ne választhatnánk meg a történelem legjobb magyar labdarúgóedzőjét – s meg is választottuk, szakírói szavazatokkal. Egyik voksolás eredménye sem volt elhibázott vagy meglepő; Puskás Ferenc és Guttmann Béla klasszisa kétségbevonhatatlan.

Aligha szorul külön magyarázatra, hogy a futball után miért a vízilabdán a sor, de talán indoklásként annyit még megemlíthetünk, hogy

a labdarúgást leszámítva ez az egyetlen csapatsportág/labdajáték, amelyben olimpiai aranyérmet szerzett Magyarország,

ráadásul jóval többet, mint bármely más ország: minden harmadik pólós ­olimpiai bajnoki cím magyar!

Van-e még a futballon kívül csapatsportág, amely annyi legendás figurát, korszakos sportembert, világklasszist termelt ki, mint a magyar póló? Németh „Jamesztől” és vitéz Halassy Olivértől Gyarmati „Sután”, Kárpáti „Gyurikán”, Felkai „Rókán”, Csapó „Dudin”, Faragó „Tonón”, Szivós „Lécen” keresztül Benedek Tibiig, Kiss Gergőig, Kásás „Kásáig”, Szécsi „Szecskáig” vagy Varga „Dumiig”. Nem véletlenül szólítom becenevükön az említett extraklasszisokat – csak azokat becézzük, akik eltéphetetlenül a szívünkhöz nőttek, akiknek a neve kitörölhetetlenül beíródott a sportág aranykönyvébe.

Amikor felmerült a valaha volt legjobb magyar pólós megválasztásának gondolata, gyorsan elvetettük a szakírói szavazás gondolatát. A póló nem olyan, mint a futball, ehhez nem ért mindenki, ez speciális sportág, itt nincs tízmillió szövetségi kapitány. A hiteles végeredmény megszületéséhez hiteles szakemberekből álló grémiumra van szükség, ezért állítottuk össze a szavazói kört az összes, még élő 1976-os és korábbi olimpiai bajnokból, a köztünk lévő szövetségi kapitányokból és BEK/BL-győztes szakvezetőkből. (A Kemény-éra háromszoros olimpiai aranyérmes játékosait azért hagytuk ki, mert ők még a ­montreali hősöket sem láthatták.)

Komoly létszámú, páratlan szakmai szürkeállományt felvonultató grémium jött össze, ám jellemző a feladat nagyságára és bizonyos értelemben vett megoldhatatlanságára, hogy többen köszönettel visszautasították a felkérést. Még úgy is, hogy garantáltuk: az egyéni tízes listákat nem hozzuk nyilvánosságra – az óhatatlan sértődések elkerülése végett –, csak az összesített végeredményt. Akadt olyan, momentán egy másik kontinensen dolgozó szakember, aki arra hivatkozott, csapatjátékban nem lehet egyéneket kipécézni, egy másik legendás pólós – innen, Zürichből – pedig a kérés kézhezvétele után egy héttel mentegetőzve felhívott: leírt egy papírlapra harminc nevet, de képtelen összehozni a tízes listát, mert tizenötnél kevesebbre nem tudja leszűkíteni a létszámot.

Valóban embert próbáló volt a feladat. És jellemet próbáló is.

A többség nem válogatta be önmagát a pólós Dream Teambe, de olyan is akadt, aki „szerényen” az örökrangsor második, illetve harmadik helyére tette magamagát. (Az elsőre senki…) Szíve joga, miért is ne? A szóban forgó két urat soha nem is vádoltuk a túlzott szerénység karakterhibájával. De talán éppen ezért (is) szeretjük őket olyan nagyon. Végül befutottak a szavazólapok – több mint egy tucat, így bőven reprezentatív a voksolás –, kialakult a végső sorrend. És bár nem akadt két egyforma tízes lista, a végeredmény – csodálatos módon – meg fog egyezni azzal, amit minden bizonnyal a szurkolók is kialakítottak volna.

A győztesre senki sem fogja azt mondani, hogy nem érdemli meg a trófeát.