Rászolgáltak a segítségre az elfeledett futballnemzedékek

„Hej, ha ma játszhatnék az akkori tudásommal…!” Gyakran halljuk ezt egy sóhaj vagy egy félmosoly kíséretében régi idők futballistáitól, kifejezve ezzel azt, hogy ők, akik a labdarúgás hős- vagy aranykorában játszottak, és annak idején világszínvonalú teljesítményre voltak képesek, mennyire nem voltak megfizetve a tudásukhoz képest, ellentétben a mai játékosokkal. A régi nagyságok közül az elmúlt évtizedekben sokan szó szerint nyomorogtak, nyomorognak. Nyilván mindegyikük esete más, de a többség önhibáján kívül nem tudta nagy pénzre váltani azt a tudást, amelynek ma a töredékét is busásan megfizetnék.

Tóth II. József

Annak a korszaknak a képviselői már nincsenek közöttünk, akik a múlt század húszas éveiig még a profizmus hivatalos bevezetése előtt voltak amatőrök, de a második világháborút követő kommunista hatalomátvétel utáni korszak (ál)amatőrjei is hiába éltek valamivel jobban az akkori átlagos életszínvonalhoz képest, hivatalosan őket is alig-alig fizették meg az álságos „szocialista sporterkölcsre” hivatkozva, javadalmazásuk leginkább attól függött, hogy a klubjuk mögött álló társadalmi szervezet (minisztérium, rendőrség, szakszervezet, gyár, bánya stb.) mit tudott nekik biztosítani. Mindez természetesen a futball utáni életükre is hatott, nem is beszélve a nyugdíjas éveikről.

Tóth II József hiába volt az Aranycsapat játékosa és magyar bajnok a Csepellel, a Csepel Művek dolgozójaként ment nyugdíjba 1989-ben, nyugdíjas évei méltatlan életszínvonalon teltek: a Vas- és Fémművekben végigdolgozott élet után 102 ezer forintos nyugdíjjal halt meg 2017-ben.

Életműve elismeréséül sem az államtól, sem az MLSZ-től, sem a klubjától nem részesült egyetlen fillér külön juttatásban sem. De napokig sorolhatnánk a példákat azokról a labdarúgókról, akik nem olyan életszínvonalon élhetik most idős éveiket, amilyenen illene egy olyan országban, amely nagy becsben tartja a kimagaslóan sikeres sportolóit.

Tóth II József a Csepel Művek dolgozójaként ment nyugdíjba

Az ifjúkorukat teljes mértékben a versenysportra áldozták

Vajon miért nem gondoskodik megfelelően a ma már nem nélkülöző futballcsalád a fiatalon a hazának nagy dicsőséget szerző, az ifjúkorukat teljes mértékben a versenysportra áldozó, később esetleg éppen ezért lehetetlen egzisztenciális helyzetbe kerülő bajnokokról idős korukban? Igen, tudvalévő, hogy sok futballistának „megengedték”, hogy üzletet, kocsmát nyisson, üzemeltessen, de ez megint csak nem hivatalos, rendszerszintű megoldás volt, sok esetlegességgel. Még ez is irigyelt kiváltságnak számított, s ezt az esetleges, torz, de valamiféle igazságosság, kompenzáció igényét magában hordozó világot a rendszerváltás után felváltotta a – semmi…

Nagyszerű, hogy talán a világon sehol nem olyan nagy az olimpiai érmesek megbecsültsége, mint hazánkban, hiszen az éremért járó jelentős állami pénzjutalom mellé havi életjáradékot is kapnak (miként edzőik és özvegyeik is, sőt immár a paralimpiai, siketlimpiai, sakkolimpiai érmesek, edzőik és özvegyeik is), de a messze a legnagyobb társadalmi hatású sportágban, a labdarúgásban is kétségtelenül szükség volna hasonló anyagi elismerésre, mert ilyesmi harminc évvel a rendszerváltás után továbbra sincs.

Meglehetősen visszás, hogy – természetesen nem becsülve le a kajak-kenut, csak példaként említjük – egy kajak négyesben nyert olimpiai bronzérmet igencsak magas pénzjutalom és életjáradék kísér, míg mondjuk egy vb-negyeddöntős szereplést futballban nem, holott az is tekinthető ugyanolyan nagy sportszakmai tettnek, sőt. Bizarr módon például az olimpiai bajnok labdarúgóink jobban jártak, mint a vb-döntősök, hiszen ők olimpiai életjáradékot kapnak, pedig a futballban az olimpia sokadrangú esemény. Vagyis a hivatalos második vonal jobban járt itt az élvonalnál (a két vb-n is negyeddöntőig jutó Mészöly Kálmán például sohasem járt olimpián, így neki – több csapatra való, kevésbé ismert kollégájával szemben – nem jár olimpiai életjáradék). A törvényből az a dicséretes jogalkotói szándék olvasható ki, hogy ha valaki egyszer olimpiai érmet nyer Magyarországnak, az többé nem éhezhet ebben az országban. Sem az edzője, sem az özvegye. De miért nem jár(t) ez a vitathatatlanul jogos kiváltság annak, aki ott volt az 1938-as vagy az 1954-es berni döntőben Nyugat-Németország ellen? Vagy az évszázad mérkőzésén, a londoni 6:3-on? Vagy mondjuk játszott 100, 75, esetleg 50 mérkőzést a válogatottban? Vagy játszott háromszáz NB I-es mérkőzésen?

Most olyan helyzetben van a magyar futball, hogy segíthet

Félreértés ne essék: nem több pénzt követelünk a magyar futballba. Pénz most van bőven, hála a 2010-ben megkezdett intenzív állami újjáépítésnek, a hivatalos kormánypolitikának, amely a sportot és a futballt stratégiai ágazatként kezeli. Nagyon sokáig nem volt pénz a magyar labdarúgásban, a rendszerváltás utáni évek káoszában nemcsak a klubokat fenyegette nap mint nap az ellehetetlenülés veszélye, de a Magyar Labdarúgó Szövetség is éveken át csődközeli helyzetben volt. Megértjük, elfogadjuk, hogy akkor a szövetség legkisebb gondja a régi nagyok támogatása volt. Ám most olyan helyzetben van a magyar futball, hogy segíthet. Nagyon jól élnek ma a hazai futballból a klubvezetők, az edzők, a játékosok vagy a játékosügynökök (a világjárvány okozta – reméljük, átmeneti – nehézségektől ezúttal eltekintve). Kizárt, hogy ebben a „hét bő esztendőben” ne jusson azoknak, akik a maguk idejében főszerepet vállaltak ennek a sportágnak a hazai megszerettetésében, népszerűsítésében. Kimondottan rossz az üzenete annak, hogy ők, akik jóval több élményt szereztek az embereknek a játékukkal, a sikereikkel, idős éveiket kiszolgáltatottan, lemondásokkal élik, míg a maiak betegre keresik magukat, holott sok esetben még mindig nem miattuk, hanem a régiek által felkeltett igények miatt járnak sokan stadionokba.

A szövetség hivatalos adatai szerint ma egy itthon játszó NB I-es profi labdarúgó átlagos havi alapbére bruttó 1,63 millió forint.

És mivel a futballisták ekhósan adózhatnak, ennek jelentős részét kézhez is kapják, és természetesen erre jönnek még a meccs- és pontprémiumok. Az MLSZ-nek vannak kezdeményezései a szükséget szenvedő volt labdarúgók megsegítésére (Válogatottak klubja, Focisegély Alapítvány stb.), vagy Jakab János, korábbi labdarúgó és edző, a Budafoki MTE tiszteletbeli elnöke szervezésében minden karácsony előtt vendégül látják a korábbi nagy játékosokat (az összejövetelre a legutóbb Orbán Viktor miniszterelnök is ellátogatott a 2019-ben először a Puskás Arénában megrendezett eseményre, jelezve, hogy mindig fontosnak tartotta és segítette a kezdeményezést), ám az MLSZ és a civil kezdeményezők minden jó szándéka mellett is úgy gondoljuk, hogy ennél több kell. Nem alamizsna, nem egyszeri segély, hanem törvényi – vagy legalább sportági – szabályozás, amely bizonyos kritériumokhoz köti, kinek jár régi érdemei elismeréséül élethosszig tartó érdemi anyagi juttatás, mondjuk a jelenleg aktív játékosok befizetéseiből vagy éppen az állami kitüntetetteknek ma már járó művészjáradék mintájára egyfajta nyugdíjkiegészítés. Az államnak, az MLSZ-nek, a kluboknak és a játékos szakszervezeteknek is fel kell vállalniuk, hogy valamit lépni kell most már ebben az ügyben, és mindannyiunknak meg kell tennünk azt, amit a magunk területén tehetünk.

Belgiumban harminc százalék a nyugdíjalap

És hogy mit lehet tenni intézményesen a volt futballisták nyugodt megélhetéséért? Segítségül, mintául szolgálhatnak a külföldi, elsősorban nyugat-európai példák. Szinte minden topligában régóta van valamilyen önsegélyezési, előtakarékossági módszer arra, hogy megelőzzék a játékosok időskori elszegényedését. Mintaértékű a holland és a belga modell, ahol ez nem alternatíva, hanem kötelező gyakorlat.

Hollandiában a játékosok alapfizetésének és prémiumának 25, Belgiumban 30 százaléka automatikusan az ország szövetségének a számlájára kerül, az összeget neves biztosító-társaságok kamatoztatják, és 35 éves kor fölött lehet hozzájutni egy összegben, három részletben vagy havi járadékként is. „Olyannyira kötelező ez Belgiumban, hogy akinek nincs befizetve egy bizonyos határidőig, a szövetségtől nem kapja meg a játékengedélyt a következő idényre – tudjuk meg Juhász Rolandtól, aki 2005 és 2013 között szolgálta a brüsszeli Anderlechtet. – Eleinte én is csodálkozva néztem, hogy a fizetésem majdnem egyharmadát be kell adni ebbe az alapba, eléggé nagy hányadnak gondoltam, de aztán elismertem, hogy nagyon jó eljárás, mert sokak élete kisiklik a futballpályafutása után. Nagyon támogatom, kötelezővé is tenném idehaza is, mert másként gondolkodik egy ember húsz-, mint harminc- vagy negyvenévesen, és ez biztosítékot jelent.”

Egymásra mutogatnak a sportág szereplői

Olykor idehaza is felvetődik, hogy kötelezővé kellene tenni a labdarúgók előtakarékosságát – de az erre irányuló kísérletek rendre kudarcot vallanak. Nagy kérdés, hogy ebben kinek kellene nagyobb határozottsággal fellépnie. A legnagyobb itthoni játékos-érdekvédelmi szervezet, a Hivatásos Labdarúgók Szervezete (HLSZ) rendre kapacitálja a tagjait, hogy önkéntesen vállalják a fizetésük bizonyos százalékénak letétbe helyezését a pályafutásuk utáni újrakezdés alapjául, de nem nagy sikerrel.

„Már világosan kiderült, hogy önkéntes alapon ez nem fog működni – mondja Horváth Gábor, a HLSZ főtitkára. – Többször kezdeményeztük már egy afféle karrieralap létrehozását, de a játékosok túlnyomó többsége nem mutatott erre hajlandóságot. Többször egyeztettünk erről az MLSZ-szel és a klubokkal is, de egy aláírt szerződésig nem sikerült eljutnunk. Meg kellene oldani, hogy kötelező legyen, mint egy autós felelősségbiztosítás.”

A felvetés kapcsán az MLSZ részéről Sipos Jenő szóvivő a Nemzeti Sportnak azt mondta:

„Az MLSZ minden olyan kezdeményezésnek örül, amelyben megjelenik a labdarúgó-társadalmon belüli szolidaritás, együttérzés, együvé tartozás.”

A futballszövetség álláspontja az, hogy amennyiben életképes kezdeményezés jön létre, azt szívesen támogatják, de az első lépést a játékos-szakszervezetnek kell megtennie.

A futballisták előtakarékossági programja tehát még gyermekcipőben (sem) jár idehaza, de ha működne is, az még nem feltétlenül segítene a múlt nagyjainak mai helyzetén, csak akkor, ha a ma jól keresők részt vesznek az általános szolidaritásban.