Amerikai és izraeli agyelszívás, oda a szovjet-orosz hegemónia

Fájó kettősség, hogy miközben a sakk nálunk folyamatosan veszít a jelentőségéből, világszerte egyre népszerűbb. Magyarország, a magyar sakk éppen ezért nagy esélyt kapott azzal, hogy 2024-ben hazánk rendezheti meg a sakkolimpiát, amely az egyik legrégebbi, világbajnoki rangra számot tartó nemzetközi esemény. Történetét ráadásul keresztbe-kasul átszövi a nagybetűs történelem; külön dicsőség, hogy eme históriának mi, magyarok a három, illetve öt férfi-, valamint két női arannyal és további érmekkel főszereplői vagyunk.

Garri Kaszparov sajnos nem csak egyre idegesebb lett a Carlsen elleni partin Forrás: Europress AFP

1978 – különösen a helyszínnel, Argentínával párosítva – a sportvilágnak elsősorban természetesen a labdarúgó-világbajnokságot jelenti. Ugyanabban az évben, szintén Argentínában, a fővárosban, Buenos Airesben rendeztek egy másik jelentős sportviadalt, amely nekünk, magyaroknak sokkal sikeresebben végződött, mint a futball-vb.

A sakkolimpiát. Amelyet a háttérben ugyanúgy befolyásolt az Argentínában dühöngő katonai diktatúra, a Chilével fennálló puskaporos hangulat, mint a Mondialt. A hatalom biztosítékul elrabolta a verseny főszervezőjét, bizonyos Rodolfo Zanlungót, és halállal fenyegette, hogy eszébe ne jusson aláaknázni a sakkolimpia zökkenőmentes megrendezését... További közös vonás, hogy az Estadio Monumentalban, a River Plate felújított stadionjában rendezték be a verseny helyszínét, ott, ahol néhány hónappal korábban a labdarúgó-világbajnokság döntőjét is játszották.

A sakkozók, ha észlelték is a feszültséget, kevésbé foglalkoztak vele, annál inkább az ellátással: Portisch Lajos volt az egyik fő szószólója a kifogásnak, hogy a marhatenyésztés vezető országában miért mindig szárnyast szolgálnak fel...

Az aranygeneráció felér a csúcsra

1978-ra véglet beérett a Portisch Lajost követő, Ribli Zoltán, Sax Gyula, Adorján András fémjelezte generáció, a magyar csapat a mindig megbízható Csom Istvánnal és a rendkívüli sakkérzékkel megáldott, de fájdalmasan rövid pályaívet befutott Vadász Lászlóval az erősorrend szerint a második volt a Szovjetunió mögött. Reményünket az is táplálta, hogy a szovjetek a világbajnok – a Viktor Korcsnoj elleni szoros címmérkőzésen éppen túljutott – Anatolij Karpov nélkül álltak fel.

A magyar csapat azt is elbírta, hogy Adorján nagyon halványan és bátortalanul sakkozott, csupán négy partit játszott, s mind a négy döntetlenre végződött. A többiek viszont remekeltek, Portisch mérlege 10 pont/14 játszma volt, Ribli 10/13, Csomé 8,5/12, Vadász pedig 6/10 volt.

A mieink a szovjetektől ugyan kikaptak 2,5-1,5-re, de a 14 fordulós svájci rendszerű tornán a többi ellenféllel szemben több pontot gyűjtöttek. Akkoriban még nem csapateredményt számoltak, minden egyes meccsen minden parti eredményét összesítették, tehát egy 4-0-s győzelem sokkal jobban kamatozott, mint amennyire egy 2,5-1,5-ös vereség lehúzta a teljesítményt.

Miként azt a december elején Portisch Lajossal készített múltidéző írásban már felelevenítettük, az első hely az utolsó fordulóban dőlt el azzal, hogy az erős jugoszlávokat 3-1-re legyőztük. Ribli partija volt a siker kulcsa. A magyar nagymester észrevette, hogy az ellenfele, Ljubojevics Portischnak a korábban a bolgár Radulov ellen játszott partiját követi, amelyet Portisch megnyert, és amelyet Ljubojevics ezek szerint nem ismert.

Ribli szokatlanul gyorsan húzott, nehogy Ljubojevics felálljon az asztaltól, és valamelyik társa megsúgja neki, a vesztébe rohan. Mire eszmélt, már veszve volt.

Az már csak a torna sakkberkekben ismert adaléka, hogy amikor a magyar csapat szövetségi kapitánya, Navarovszky László az eredményhirdetéskor magasba emelte a trófeát, elejtette, és az darabjaira hullva, csörömpölve gurult mindenfelé...

Megint aranyat érdemeltünk volna

A szovjetek 1952 óta tartó uralmukat vesztették el, ezért természetesen 1980-ban, Máltán fűtötte őket a revánsvágy. Ekkor Karpov és pályafutása során először az ifjú Garri Kaszparov is ott volt a csapatukban.

Karpov ma már aligha büszke az akkori cselekedetére: az Egyesült Államok elleni rangadón nem volt hajlandó kezet fogni Lev Alburttal, aki 1978-ban disszidált Amerikába...

A magyar csapat – ezúttal Portisch Lajos (mérlege 9,5/13), Ribli Zoltán (8,5/13), Sax Gyula (7,5/12), Csom István (7/9), Faragó Iván (2/4), Pintér József (4,5/5) összeállításban – még jobban is szerepelt, mint két évvel korábban. Ám amíg Buenos Airesben 37 pont is elég volt a végső győzelemhez, Máltán – ugyanazon lebonyolítás mellett – a 39 is kevés volt hozzá.

A Szovjetunióval holtversenyben végeztünk az első helyen, ám a svájci rendszerű tornákon az ilyen esetben a sorrendet meghatározó Bucholz-pontszámítás a riválisnak kedvezett. Rendkívül peches események következtében. Ezen a ponton ismét idézzük a Portisch Lajossal készített cikkünket.

Az utolsó fordulóban a magyarok és a szovjetek is 3,5-0,5-re nyertek. A mieink Izland, a szovjetek Dánia ellen. Nálunk sajnos Sax Gyula rontotta döntetlenre jobb állását, egy peches királylépéssel örökös sakkba tudott menekülni az ellenfele.

A szovjeteknél Kaszparov hibázott. Így alakult ki holtverseny.

Kellően röhejes módon a skót–görög meccs döntött az első helyről. Korábban mi 4-0-ra kiütöttük a skótokat, a görögökkel viszont nem játszottunk. A szovjetek fordítva.

Garri Kaszparov sajnos nem csak tábla mellett tört borsot a magyarok orra alá
Fotó: Europress AFP

Még a 2,5-1,5-es skót vereség is nekünk kedvezett volna. Már eleve szerencsétlen előzmény volt, hogy a skótok éljátékosa, bizonyos Pritchett nemzetközi mester a pocsék körülmények miatt a verseny közben hazautazott. Ő volt a skótok egyetlen valamirevaló sakkozója, akik talán nélküle is szerezhettek volna másfél pontot, ha Kaszparov a rossz nyelvek szerint nem „szekundál”, azaz súg a görögöknek… Akik végül 3,5-0,5-re nyertek, s így kerültek másfél Bucholz-ponttal a szovjetek a mieink elé. Így lett oda két év után az újabb arany.

Szovjet forrásból táplálkozott a fél világ

Recsegett-ropogott tehát a szovjet hegemónia, de még kitartott. A sportág uralkodói azt is nehezen emésztették meg, hogy a következő két sakkolimpián, noha győztek, egyaránt kikaptak az USA-tól.

Az 1986-as sakkolimpiát Dubaiban rendezték. A szervezők azzal győzték még a fanyalgókat, hogy egymillió dollár értékben ingyenes repülőjegyet biztosítottak nekik a pazar ellátáson felül. Rekordként 108 ország nevezett, és a résztvevők ekképpen Izrael kizárása fölött is hajlandók voltak szemet hunyni.

1988 már a hidegháborús enyhülés, a peresztrojka és glasznoszty korszaka volt. A szovjet nagymesternő, Jelena Ahmilovszkaja mégsem várta meg a hivatalos engedélyt, a Szalonikiben rendezett sakkolimpia idején „lépett le”, és kötött házasságot azon melegében a görög konzulátuson az amerikai férficsapat szövetségi kapitányával, John Donaldsonnal. Mégsem mondhatjuk, hogy Ahmilovszkaja cserben hagyta a csapatát, hiszen második táblásként 9 meccsen szerzett 8,5 ponttal járult hozzá a győzelemhez.

1992-re már szétesett a Szovjetunió, és tizenkét tagállama önállóan indult. Jellemző a szovjet sakkiskola erejére, hogy mind a tizenkettő az ötvenszázalékosnál jobb mérleggel zárt, a dobogón pedig sorrendben Oroszország, Üzbegisztán és Örményország végzett.

A szovjetek másokat is bőségesen elláttak utánpótlással. 1996-ban Jerevánban az izraeli csapat mind a hat játékosa a Szovjetunióban született. 2004-ben ugyanez az USA együttesével esett meg.

Amely – immár a latin ábécé szerinti helyesírással – Onischuk, Shabalov, Goldin, Kaidanov, Novikov, Gulko összetételben lett negyedik. (Ugyanekkor az USA Polgár Zsuzsával az élen lett második – ám a hölgyekről részletesen majd a következő részben szólunk.)

Ez az évszám azért is emlékezetes, mert ekkor ért véget az orosz egyeduralom, Ukrajna nagy fölénnyel, hárompontos előnnyel lett első. Akkor ezt még pusztán kisiklásnak tekintették, senki sem gondolta volna, hogy az oroszok ezután már egyszer sem nyernek.

Megváltozó erőviszonyok

A megváltozó erőviszonyokról pontosan árulkodnak a további győztesek: 2006 és 2008 Örményország, 2010 Ukrajna, 2012, Örményország, 2014 Kína, 2016 Egyesült Államok, 2018 Kína.

Az USA-t 2018-ban az olasz származású Caruana, a japán Nakamura és a Fülöp-szigeteki So vezette diadalra, azóta már amerikai színekben játszik az eredetileg kubai Dominguez-Perez és a kínai ősökkel bíró Jeffrey Hsziong is...

Az ezredforduló tájékán ismét felelevenítették a korai kezdeményezést, miszerint a sakk visszatérhetne az olimpia játékok műsorára. Hogy a sportág megfeleljen minden követelménynek, a 2002-es bledi sakkolimpián bevezették a doppingellenőrzést, ami a kávéfogyasztásban olykor ipari méreteket döngető sakkozók körében komoly korlátozás volt, a híres holland nagymester, Jan Timman például éppen emiatt lemondta a szereplést.

Ugyanebben az évben az Egyesült Államok Olimpiai Bizottsága visszautasította, hogy a sakkot sportként ismerje el, és 2007-ben diplomatikusabban bár, de ugyanígy foglalt állást a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, mondván, a sakk nélkülözi a fizikai aktivitást.

Magyar ezüst 2002-ben és 2014-ben

A 2002-es olimpia nekünk két okból is érdekes. Huszonkét év után először ekkor szerzett ismét érmet a magyar férficsapat – helyesebben lett második Magyarország a nyílt kategóriában. Lékó Péter, Polgár Judit és Almási Zoltán ekkor végre félretette a korábbi éveket folyamatosan mérgező táblasorrendi vitát, és a magyar válogatott Gyimesi Zoltánnal, Ruck Róberttel és Ács Péterrel kiegészülve végzett másodikként.

Lékó Péter éltáblásként vette ki a részét a két ezüstérem megszerzéséből
Fotó: MTI–EPA/Koen Suyk

Ugyanezt az eredményt érte el 2014-ben Tromsøben Lékó Péter, Balogh Csaba, Almási Zoltán, Polgár Judit összetételben. Ezek inkább kiugró eredmények, a magyar sakk ereje sajnos egyre csökken, miközben – ezt se hallgassuk el – a sakkolimpia jelentősége is erodálódik. Az egykor 20, majd 14 fordulós monstre viadal 2008 óta már csupán 11 fordulóból áll, egyre nagyobb szerepet hagyva a szerencsének. További változásként a csapatokat már csak öt sakkozó alkotja.

Paradox módon ezek a változások a magyaroknak esélyt kínálhatnak 2024-re. De csak akkor, ha a legjobbakból álló csapattal vesszük fel a küzdelmet. Ennek biztosítása legalább olyan fontos feladat, mint a kifogástalan szervezés.

Az első rész: Adolf Hitler előbb megalázta, aztán elűzte a sakkozókat.

A második rész: Harminc év múltán újra közbeszólt a politika: bojkott Izrael ellen.

A következő részben a női sakkolimpiák történetét foglaljuk össze.

Rekordok

A legtöbb sakkolimpián, szám szerint húszon Portisch Lajos szerepelt. Eggyel előzi meg a Fülöp-szigeteki Eugenio Torrét, aki kihagyás nélkül játszott tizenkilencszer.

Az 1963–69 között világbajnok Tigran Petroszan csupán egyet vesztett el a sakkolimpiákon játszott 128 partijából.

A legjobb egyéni statisztika a szintén világbajnok Mihail Tal nevéhez fűződik. A rigai varázsló összesen 8 sakkolimpián 101 partit játszott, 65 győzelem, 34 döntetlen és csupán 2 vereség a mérlege, ami 81,2%-os eredménynek felel meg.

A legtöbb egyéni tábladíjat – kilencet – Garri Kaszparov szerezte, hétszer is ő érte el a legjobb egyéni eredményt.

Érdekes módon a legtöbb érmet – tizenegyet – nem egy szovjet sakkozó, hanem a jugoszláv Szvetozar Gligorics szerezte: egy aranyat, 6 ezüstöt és 5 bronzot.

A leghosszabb olimpiai karrierrel Viktor Korcsnoj büszkélkedhet, először 1960-ban, utoljára 2006-ban (immár svájci színekben) játszott sakkolimpián. Közben a disszidálása miatt több tornáról hiányzott.

Erich Eliskases három ország színeiben is szerepelt. Ausztria, Németország és Argentína után Brazília csapatában is játszhatott volna, de ezzel a lehetőséggel már nem kívánt élni.