Ungvári Miklós célba vette a Mount Everestet, és ez nem vicc

Akár ő is ott lehetne most a tokiói ötkarikás játékokon, hiszen júniusban a budapesti cselgáncs-világbajnokságon a férfiak 73 kg-os súlycsoportjában negyvenévesen (!) is bekerült a földkerekség nyolc legjobb dzsúdósa közé, ám a kvalifikációban a hetedik hely nem segítette kvótához. Az olimpiai ezüstérmes, háromszoros Európa-bajnok Ungvári Miklós nem tagadja, mindezt még nem emésztette meg, nagyon szerette volna a sportág őshazájában lezárni pályafutását. Ám új csúcsok is a látókörébe kerültek, és az egyik nem is lehetne impozánsabb: a Mount Everest.

2021. 07. 24. 8:17
null
20210723 cegled ungvari miklos olimpiai cselgancsozo havran zoltan magyar nmezet Fotó: Havran Zoltán
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

– Amikor megbeszéltük az interjút, azt mondta, hogy reggel nyolc órakor ráér, mert addigra már megeteti a lovait. Hányat kellett abrakoltatni?

– Nyolc lovam van, ebből most heten vannak itt nálam Cegléd szélén, ahol lakom, így elég sok feladatot adnak egész nap. A múlt hét végén amúgy az egyikükkel, egy kis turánival Felvidéken, Somorján sikeresen teljesítettük a negyven kilométeres távot. Ő távló, még a karrierje elején jár, a többiek ugrólovak.

– Honnan jön a lovak szeretete?

– Ez gyerekkorom óta megvan bennem; autónk nem volt, de lovakat tartottunk. A lovaglásban azért a két évvel fiatalabb András öcsém megelőzött, ő az általános iskola után egy lovassuliba került, ahol megismerkedett a díjugratással. Utána én is belecsöppentem ebbe, és idővel megesett, hogy már mindketten a saját lovainkkal indultunk ugyanazon a versenyen, András nyert, én pedig harmadik lettem. Hamar magával ragadott a díjugratás, most azonban már inkább átálltam a távlovaglásra. A kvalifikációs negyven kilométer nem először lett már meg, így lassan a nyolcvan, utána pedig a százhúsz kilométert is megcélozhatjuk a kis aranyszőrűmmel. Most, hogy már nincs a dzsúdó, ez is egy kihívás, amire nekem világéletemben szükségem volt. Arról nem is beszélve, hogy még mindig rengeteg energia van bennem, a napi két edzés máris hiányzik.

A lovak szeretete gyerekkora óta megvan benne
Fotó: Havran Zoltán

– Nem sokon múlt, hogy most nem a tokiói olimpián van. Ha júniusban a budapesti vb-n még nyer két meccset, a bronzéremmel megvan a kvótája. Vagy ha a hároméves kvalifikációban valamivel több pontot gyűjt össze. Az év elején két versenyén, Taskentben és Antalyában gyorsan kiesett, a rangsorban nagyon lemaradt, és bevallom, amikor nem ment el a kazanyi Grand Slamre, azt hittem, letett az olimpiáról. Miért hagyta ki azt a versenyt?

– Éppen azért, mert az előző kettő nem úgy alakult, ahogy szerettem volna, és nem akartam felesleges kiadásokba verni a magyar szövetséget, ha csak ennyi van bennem… Rossz volt megélni, hogy én, aki egykor összevissza vertem a világot, az első meccseimen kiesek. Megzuhantam, idő kellett, hogy összeszedjem magam, de sikerült. S a kvalifikációs sorozatot záró hazai világbajnokság előtt hittem benne, hogy még megszerezhetem a kvótát. A felkészülés finisében végig az járt a fejemben, hogy igenis meg tudom csinálni. A vb-n aztán három győzelemmel bejutottam a legjobb nyolcba, majd a négy közé jutásért hosszabbításos, több mint tízperces gigászi meccsen kaptam ki intésekkel attól a grúztól, aki a londoni olimpia döntőjében is legyőzött. Egyébként mindenki azt mondta, hogy most a Papp László Sportarénában nagyobb meccset vívtunk.

– S az említett Savdatuasvili most nem tudott érvényes akciót csinálni.

– Nem, de engem háromszor intettek meg, őt pedig egyszer sem, és emiatt még most is bennem van a kérdés, hogy miért történt ez így. Ez a meccs aztán olyan sokat kivett belőlem, hogy a vigaszágon kikaptam egy azeritől is, így nem szerezhettem meg a bronzérmet, hetedik lettem, ez pedig kevés volt a tokiói kvótához. Időnként még álmodom erről a világbajnokságról, nem könnyű ezt így feldogozni, és persze azt sem, hogy az ötödik olimpiámra már nem jutottam ki. Minek tagadjam, nagyon csalódott vagyok, sok minden kavarog bennem, főleg most, hogy az olimpián mindjárt kezdődnek a cselgáncsversenyek. Jó lett volna, ha az öcsémmel együtt én is ott lehetek. (Az Eb-3. Ungvári Attila a 81 kg-ban megszerezte a kvótát – a szerk.) Talán, ha majd mindenki hazajön, akkor már el tudom ezt engedni.

– Az olimpiákról azért van egy ezüstje, az Európa-bajnokságokról hét érme, és azok közül három arany, a világbajnokságokon pedig három bronzot szerzett. Ám a most negyvenévesen elért vb-7. helye is nagy eredmény. Hogy vonja meg a pályafutása mérlegét?

– Az ember maximalista, szeretne többet és többet, de azt mondom, hálás vagyok a sorsnak azért, hogy ennyi mindent kaptam a sporttól. Olyan a pályafutásom, mint egy labda, amely néhány helyen be van nyomódva, ott nem a legszebb, de azért kerek. Nem szabad elégedetlenkednem, még akkor sem, ha tudom, lehetne jóval több olimpiai érmem is. 2008-ban Pekingben nagy esélyes voltam, de ez mit sem ért. Rióban a versenyem napján úgy keltem fel, hogy megint döntős leszek, mint Londonban, és még azt is megálmodtam, hogy a japánnal küzdök az aranyért. Nem így lett, egy elveszített bronzmeccs után az ötödik helyen végeztem. De már 2004-ben Athénban is azt hittem, hogy érmes lehetek, hiszen akkor már Európa-bajnok voltam. Most azért azt vallom, ha akkor, fiatalon jön egy nagy eredmény, akkor lehet, hogy az rossz irányba visz el. Ha gyerekkoromban azt mondják, hogy ilyen pályafutás áll előttem, akkor azt azonnal aláírom. S ha ennek a felnőttmezőnyben bő húsz évet felölelő könyvnek most kell becsukódnia, akkor emelt fővel léphetek le a tatamiról.

Sok nagy csatát nyert meg
Fotó: MTI/Máthé Zoltán

– Az első Eb-aranya, amit 2002-ben, 21 évesen nyert a szlovéniai Mariborban, bizonyára a legkedvesebbek közé tartozik, és azért is különleges, mert a válogatott éremszerzői között együtt volt ott az olimpiai bajnok Kovács Antallal.

– Így van, Mariborban Anti a harmadik helyen végzett, és annyira tiszteltem, hogy szaladtam hozzá gratulálni, és mondtam neki, hogy milyen szép érme van, mutassa már meg. Mire ő megkérdezte, hogy szórakozom-e vele, hiszen nekem is ugyanilyen érmem van, csak az enyém arany. Én pár nappal korábban nyertem, de ez akkor nem is tudatosult bennem. Vissza kellett mennem a szobámba, hogy lássam az aranyamat és elhiggyem, tényleg Európa-bajnok lettem, és akkor fogtam fel, hogy úristen, én megelőztem Kovács Antit. Az Eb előtt nem is gondoltam, hogy ilyen fiatalon majd én, a ceglédi parasztgyerek beszambázok a döntőbe, és hátrányból fordítva azt is megnyerem. Nekem már az is nagy élmény volt, hogy Anti és Braun Ákos (a későbbi világ- és Európa-bajnok – a szerk.) ágya mögött aludhattam a földön. Az enyém túlságosan puha volt, amit nem szeretek, így mindenképpen lent aludtam volna, és bekéredzkedtem Antiékhoz, mert biztos voltam benne, hogy az a hely a közelükben pozitív töltetet ad nekem. Egyébként is mindent igyekeztem ellesni a nagyoktól, a tatamin a legapróbb mozdulataiktól kezdve odáig, hogy milyen inspiráló zenéket hallgatnak.

– Gyanítom, 1992-ben a televízióban már nézte barcelonai olimpiát, és látta a nagy magyar sikereket.

– Hogyne, akkor már két éve dzsúdóztam, és arra mindenki felkapta a fejét, hogy a cselgáncsozóink egy aranyat, két ezüstöt, egy bronzot és egy ötödik helyet szereztek. Amikor Antival utána még gyerekként először találkoztam, azt sem tudtam, hogyan köszönjek neki, csókolommal-e, és az eredményei természetesen hihetetlenül inspiráltak. De említhetem Hajtós Bercit, Csák Józsit és Csősz Imit is, mindannyian hatalmas impulzust adtak nekem. S mit hozott a sors, húsz évvel Barcelona után én lettem az a magyar dzsúdós, aki olimpián újra döntőt vívhatott.

– Említette, hogy még mindig rengeteg energiája van, ami a pályafutását is jellemezte az állandóan mozgásban levő, pattogós stílusával. Ez összefügg azzal, hogy tízen vannak testvérek, és már a gyerekkora is pörgős volt?

– Bizony, az volt. Nagyon jó testvérek voltunk és vagyunk most is, mindent megosztottunk egymással, viszont állandóan versenyeztünk egymással. Például abban, hogy ki tud kézen állva felmenni a lépcsőn, vagy éppen gólyalábakat fabrikáltunk, és azzal kellett ügyeskedni. De abból is versenyt csináltunk, hogy ki eszik meg hamarabb egy almát. Már akkoriban is a kihívások éltettek.

– Ideális alanya volt az Exatlonnak. Hogyan érezte magát Dominikán a televíziós vetélkedőben? Mi hozott nagyobb népszerűséget: az vagy a cselgáncs?

– Szerintem a kettő összemosódott az emberekben, hiszen a vetélkedőben nagyon sokszor elhangzott, hogy olimpiai ezüstérmes cselgáncsozó vagyok, ami jó marketing volt a dzsúdónak. És ezzel valamit vissza tudtam adni a sportágamnak, ha már én annyi szépet kaptam tőle. Az első szériában szerepeltem, nem tudhattuk, hogy mi vár ránk, így ez is egy kihívás volt, nagyon élveztem.

 
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
 

Ungvári Miklós (@miklosungvari) által megosztott bejegyzés

– Az egzotikus vonalon maradva, a Nemzetközi Judoszövetség nagyköveteként Indiában és Nepálban is népszerűsítette a dzsúdót. Vállalna még hasonló felkérést?

– Mindenképpen, és annyi kiegészítést tennék, hogy Iránban is jártam, és mindhárom ország lenyűgözött a látnivalóival, a helyiek kedvességeivel. Nepálban 2016-ban, egy évvel az ottani nagy földrengés után voltam, és még most is összeszorul a szívem, ha arra gondolok, mit láttam, milyen helyzetbe kerültek az emberek. Ezzel együtt Nepál különösen megérintett, oda mindenképpen szeretnék visszamenni. Nem akármilyen élmény, amikor úgy kortyolok el egy Everest sört, hogy közben látom a Mount Everestet, a világ legmagasabb hegyét. A helyiek felvetették, hogy menjek ki megint, pár héten át tarthatnék edzést, aztán egy szakaszon megmásznánk a hegyet, utána megint dzsúdó, majd megint mászás, de aztán már magasabbra. Szerintem ez még össze is jöhet. Akkor pedig irány a csúcs!

– A végére kanyarodjunk vissza az olimpiához, mert azért egy Ungvári mégiscsak ott lesz, a 81 kg-ban. Mi vár az öccsétől, Attilától?

– Először is, nagyon büszke vagyok rá, hogy sikerült kiharcolnia a részvételt. Küldi a képeket, és vannak közötte furák, amelyeken például azt látom, hogy az étkezések olyanok, mintha egy telefonfülkében kellene ebédelni, a plexis térelválasztásokról ez ugrott be. Szerencsére nekem nem ilyen emlékeim vannak az olimpiákról. Ám a lényeg az, hogy az öcsém nagyon jól érzi magát. Bízom benne, hogy át tudja lépni a saját árnyékát és nagyot dzsúdózik majd július 27-én. Nem tagadom, rettenetesen izgulok miatta, most, hogy szóba került, már el is kezdtem izzadni, komolyan… Nem akarok semmi konkrét elvárást megfogalmazni vele szemben, neki is csak annyit mondtam, hogy tegye oda magát. Az tanácsoltam, hogy a versenyéig már ne nagyon dzsúdózzon, mert jobb már nem lesz, inkább próbáljon meg feltöltődni, és élvezze, hogy ott van az olimpián, mert ez egy nagyszerű dolog.

 
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
 

Ungvári Miklós (@miklosungvari) által megosztott bejegyzés

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.