Lipics Zsolt: Nem jó, ha megbélyegzik az embert

A baloldalnak nem tetszett, hogy a Jászai Mari-díjas színész is megpályázta a Pécsi Nemzeti Színház igazgatói posztját.

Forrás: Origo.hu2021. 02. 14. 19:57
null
Lipics Zsolt Jászai Mari-díjas színművész Forrás: Lipics Zsolt/origo.hu
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A Jászai Mari-díjas színész harminckét éve dolgozik a Pécsi Nemzeti Színházban. A politika oldaláról mégis akadtak, akik nem vették jó néven, hogy Lipics Zsolt is megpályázta a teátrum igazgatói posztját, holott ő volt az egyetlen tősgyökeres pécsi pályázó. A baloldali városvezetés hangot adott a nemtetszésének, állítva, hogy személyében a kormány embere aspirál a pozícióra. Lipics Zsolt a szakmai bizottság támogatásával nyerte meg az igazgatói pályázatot, és végül a közgyűlés többsége is támogatta – írja az Origo.

A pécsi színház új igazgatója úgy véli: nem jó, ha megbélyegzik az embert, de nem foglalkozik az előítéletekkel. Fontosabb számára, hogy a város közönsége is megtapasztalja: a színház új művészeti vezetőjével, Vidákovics Szlávennel eltervezett magas színvonalú programjuk igazolja majd, hogy kinevezésével jó döntés született. A színész-direktor az Origónak adott interjújában eddigi pályafutását is felidézi, beszél családjáról, s még az is kiderül: van egy publikum által kevésbé ismert, örömmel gyakorolt civil szakmája is.

– Szokta említeni: ezer szállal kötődik szülővárosához, Pécshez. Felmenői mivel foglalkoztak a Mecsek alján?

– Édesapám, aki már két éve nincs közöttünk, hivatásos katonatiszt volt. Édesanyám nyugdíjas, korábban több cégnél is dolgozott adminisztratív feladatokban.

– Elfojtott álmaikat valósította meg, vagy más irányból érkező impulzusok vitték a színház világába?

– Általános iskolásként mindig szívesen csaptam rá a lehetőségre, amikor a tanárnő felajánlotta: valaki olvasson fel egy verset, vagy drámarészletet. Tetszett, hogy mások előtt szerepelhetek, jólesett a figyelem. A tanárnő is észrevette, ajánlotta, foglalkozzam komolyabban a dologgal. Attól kezdve sorozatban vettem részt versmondó és „szép magyar beszéd„ versenyeken. Rendszerint jó eredménnyel. Ezért választottam a pécsi Leőwey Klára Gimnáziumot is, ahol mindig is támogatták – például szakkörökkel – a diákok művészi ambícióit. Harmadikos koromban a magyartanárnőm, Szederkényi Ervinné – a méltán híres Jelenkor című folyóirat főszerkesztőjének felesége –, megkérdezte: nincs-e kedvem felvételizni a Színház- és Filmművészeti Főiskolára.

– Sima út.

– Ahogy vesszük. Kapásból azt feleltem: nincs. Szerettem színházba járni, miközben tartottam a pályától. Tudtam, hogy sok a buktatója, a színész sosem lehet a maga ura. Úgy képzeltem, az lesz a legjobb, ha választok valamilyen civil szakmát, és amellett működöm majd pódiumművészként, vagy a helyi, regionális rádió alkalmi bemondójaként. De aztán a tanárnőm mellett mások is mondogatni kezdték: próbálkozzam meg a színészettel. Volt már színpadi múltam is, ugyanis Pécsen nagy hagyománya van a Nemzeti Színházon kívül működő egyéb társulatoknak – ilyen például a Kisszínház –, amelyeknél megfordultam már kisebb-nagyobb szerepekben. Eldöntöttem: nagyon komolyan felkészülök a Színművészeti felvételijére, s ha elsőre bejutok, akkor színész leszek. Ha azonban nem, akkor nem próbálkozom többé. Szerencsém volt, több ezer jelentkező közül egyike lettem azoknak, akik bejutottak.

Lipics Zsolt színművész
Fotó: Lipics Zsolt/origo.hu

– Akkoriban a felsőoktatásba bekerült srácokat egy évre elvitték katonának a tanulmányaik megkezdése előtt. Katonatiszt fiaként hol szolgált?

– Sehol. Kiderült, van egy szóra sem érdemes visszérproblémám, ami azonban még úgy is felmentést jelentett a katonaság alól. Nem bántam, hogy így történt.

– Az édesapja sem?

– Tudta, hogy szeretném elkerülni ezt a lehetőséget, megértette. A színészetet ellenben nem támogatta, maga is úgy gondolta: rendkívül kiszolgáltatott hivatás, amelyben igazgatók, rendezők szubjektív megítélésétől függ a színész sorsa. A szüleim féltettek, de amikor megvetettem a lábamat a pályán, már nagyon büszkék voltak rám.

– A főiskolán Kazimir Károly osztályába került. Milyen volt a kapcsolatuk?

– Erősen támogatott. Tizennyolc éves koromban vettek fel, még harmadévesen is én voltam az egyik legfiatalabb növendék a főiskolán. Rám fért a biztatás. Az osztálytársaim is nagyon kedvesek voltak, bár az első két év négy rostavizsgája előtt maguk is rettegtek a kirúgatástól.

– A fővárosban komfortosan érezte magát?

– Budapestet eleinte idegennek éreztem a méreteivel, nyüzsgésével. Aztán megkedveltem, például a törzshelyeinken zajló rengeteg kollegiális beszélgetés miatt. Mindenki figyelt a másikra, egymásra fókuszáltak a szempárok. Nem pedig a mobilok – hiszen nem is voltak még – kijelzőjére. Külön szerencsém volt, hogy harmadévtől a Katona József Színházban, egy igazi műhelyben tölthettem a színházi gyakorlatot.

A teljes interjú ITT olvasható tovább.

 

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.