Genderkufárkodás

A gyermekvédelem „új”, magyar ügye „csak” egy hangos, de annál élesebb felkiáltás: eddig és ne tovább!

Szánthó Miklós
2021. 07. 21. 8:00
null
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Azokat a bizonyos nagy politikai döntéseket általában kiélezett történelmi helyzetek generálják. Merre induljanak a más törzsek által fenyegetett, később honfoglalóvá vált magyarok? Kitől kérjen a keresztyén hitre tért királyunk koronát? Vállaljuk-e a szembeszállást a nyilvánvalóan túlerőben lévő és korában geopolitikai szuperhatalomnak számító mongol vagy oszmán birodalommal? Ragaszkodjunk-e – még ha csak formálisan is – államiságunk megtartásához abban a reményben, hogy valamikor azt újra élő szervezetté tehetjük? Kiálljunk-e nemzeti érdekeinkért akár a Habsburg-, akár a szovjet elnyomással szemben, mikor első pillanatra, rövid távon teljesen reménytelennek mutatkozik a küzdelem?

Mind-mind olyan döntési pontok, amikor a világpolitika és az eszmék bonyolultsága ellenére kristálytisztán rajzolódott ki két út a horizonton: vagy a politikai-nemzeti öngyilkossággal felérő passzivitás, külső hatalmakhoz történő igazodás, a „korszellemmel” történő sodródás – vagy a „saját” cselekvés. És a béke és biztonság (látszatának?) ellenére drámai időket élünk ma is: a világ változásban van, a „történelem végéről” szóló jövendölések befuccsoltak, új állami és digitális óriások emelkednek fel, a gazdasági és katonai centrumok fokozatosan tolódnak el keleti irányba, miközben a neomarxizmussal felpumpált liberalizmus (ön)gyilkos háborút visel saját otthona, a nyugati civilizáció ellen. A kommunizmus összeomlásával – sajnos – nem köszöntött be a jóléti demokrácia kánaánja, az Európai Unió világgazdaságban, ipari-technológiai innovációkban betöltött szerepe zsugorodik. A kontinenst pénzügyi, migrációs krízis, majd a koronavírus-járvány sújtotta, miközben az eurózóna fundamentumai recsegnek-ropognak, a déli tagállamok költségvetési-államháztartási helyzete siralmas, nem beszélve minden probléma egyik fő okáról, a demográfiai hanyatlásról.

Mindennek ellenére a brüsszeli hivatalosságok és tányérnyalóik nem a sokasodó nehézségek gyakorlati, „hétköznapi” megoldásán törik a fejüket, hanem az emberi valóságtól totálisan idegen intézményi és ideológiai frontvonalakat építenek ki, majd azokról indítanak támadást – legfőképpen azok ellen, akik pusztán normálisan, „egyszerűen” szeretnék élni mindennapjaikat. Az intézményi hadállás lényege, ami állítólag minden gondra megfelelő recept: „több Európai Uniót!”. Minden uniós eljárásnak, legyen az kötelezettségszegési vagy jogállamisági, minden hivatkozásnak a „közös értékekre”, minden új brüsszeli hivatal vagy ügynökség felállításának az az érdemi üzenete, hogy az egyneműsítő, falanszterelv alapján működő birodalmi központ mindent megold – mi több, a föderális szuperstruktúra kialakítása minden európai életének célja és értelme is kell legyen egyben. A mindent magába szippantó hatáskör-kollektivizálás tehát a keret, a „tartalom” pedig a kommunizmus óta nem tapasztalt ideológiai nyomásgyakorlás – melyben „végre” egymásra talált a korlátlan egyenlőségben és mindennek viszonylagosságában hívő liberalizmus és a baloldal.

Az általuk megálmodott „új Európa” egy nemzetektől és „bűnös” történelemtől mentes, multikulturális Európai Egyesült Államok, ahol lényegében minden egyes emberi vágy vagy egyéni belső késztetés emberi jognak minősül: a migráció, az abortusz, az eutanázia, a droghasználat, a munka nélkül járó alapjövedelem vagy az, hogy „szabadon” eldönthetem minden egyes reggel, fiú vagyok-e vagy lány. Ez a lassacskán valósággá érő disztópikus lidércnyomás persze nem nélkülöz minden eszmetörténeti előzményt. A mai napig egyféle szekuláris világmegváltásként bemutatott „nagy francia forradalom”, illetve a felvilágosodás óta zajlik a „Tudomány”, a „Ráció” nevében az európai zsidó-keresztyén kultúra destabilizálása. A magukat hol marxistának, hol progresszívnak álcázó társadalommérnökök – kik az ember hatalmát hirdetik és azt, hogy valójában minden az ember által kreált e világon – jól tudták és tudják, hogyan és milyen sorrendben kell aláaknázni a normalitást és elbizonytalanítani az embereket az „Isten, haza, család” életmagyarázatának fontosságában.

Először a Teremtés, a keresztyén példázat érvényességét kérdőjelezték meg a racionalitásra és arra hivatkozva, hogy amit az emberi ész nem képes megérteni, megmérni, megtapasztalni, az nincs is. Az ősi igazságok iránti kétely lett a modern tudás forrása. Az Istenben való kételkedés trendivé tétele után következett a nemzetek, a „hely szeretetének” fontosságában való szkepszis elterjesztése: az, hogy a természetes közegünk, az őseink, szokásaik, abból fakadó nyelvi-kulturális hagyományunk pusztán egy újkori konstrukció, egy romantikus ábránd, melyet az egyre inkább egységesülő Emberiség globális céljai miatt épp itt az ideje hátrahagyni. „Most” pedig – jó néhány évtizede – a szemünk előtt zajlik az, amit korábban azért sem istenfélő, de még korabeli jakobinus sem gondolt: a család lerombolása, a női-férfi teremtettség megkérdőjelezése, ebből fakadóan a gyermek megfelelő testi, szellemi és erkölcsi védelemhez való jogának elutasítása.

Ahogy jeleztem, kiemelt politikai döntések harcos helyzetekben születnek: bár a balliberális értelmiségi genderkufárok igyekeznek ilyen esetekben is a „dolgok komplexitását” hirdetni, most is élesen kirajzolódnak „rossz” és „jó” kontúrjai: a behódolás vagy a döntéshozatal stratégiai autonómiájához való ragaszkodás. A magyar jobboldal a múltban sem és most sem a behódolás útját követi. Ahogy Magyarország korábban nem fogadta el a lassacskán „új Moszkvává” váló euro­krata fellegvár gazdasági-pénzügyi válságkezelési receptúráját, minden jogi és politikai támadás ellenére viszont elfogadta az ország első demokratikus alkotmányát, nemet mondott a Willkommenskulturra és igent a nemzeti önazonosságra, most nemet mond a genderideológiára és igent a gyermekek születési nemének megfelelő önazonossághoz való jogára. Viszont aki nem hódol be a vörös liberálisoknak, arra terror, de minimum előre megfontoltan elkövetett műhisztéria vár – pedig nem tett a kormány semmi jogelleneset, csak szembement a korszellemmel. Hozott egy fontos döntést egy fontos ügy kapcsán.

Ugyanis a gyermekvédelmi törvény és az egész „téma” kapcsán nyilvánvaló, hogy a kérdés már rég nem arról szól, hogy ki viseltetik anti- vagy szimpátiával a homoszexuálisok vagy az úgynevezett aszexuális gender­fluidok iránt – bár utóbbiról tényleg nem tudom, mit jelent. Hanem arról, hogy jó-e, morális-erkölcsi szempontból támogatható-e az „LMBTQAPI+” (???) és genderpropaganda, főleg, ha az kifejezetten a kiskorúakat célozza. A liberálisok hamiskás félmosollyal azt állítják, hogy itt pusztán „felvilágosításról” és „érzékenyítésről” van szó, holott jól látjuk, hogy itt a speciális általánossá, a kivétel főszabállyá emeléséről van szó: a nyelv „gendersemlegesítése”, transzvesztita mesedélutánok óvodákban, szivárványpropaganda az iskolákban, hivatalos EP-s állásfoglalás arról, hogy férfiak is szülhetnek – és boszorkányüldözés azokkal szemben, akik azt merik állítani, hogy „az anya nő, az apa férfi”.

A dolog ördögi dinamikája egyértelmű: a legalapvetőbb természetes közösség lényegét kiüresítő „a család az család” meg „love is love” vonalát követve a következő liberális követelés a poliamória (többszerelműség, lényegében hippikommuna) elismerése, majd a pedo- és zoofília (bestialitás) legalizálásának követelése lesz (hiszen „szerelem” és „szerelem” között nem diszkriminálhatunk, ugyebár). És bár úgy tűnik, az egész „gendertémát” most a magyar kormány pörgette fel, az csendes esőként rég átitatta, kerülőutas kommunikációval rég körbefonta már a nyugati mainstreamet. Ott már valóban az a cél, mint az SZDSZ-es szülőkről szóló ’90-es évekbeli viccben: a gyerek majd felnőttként döntse el, milyen nemű. A gyermekvédelem „új”, magyar ügye „csak” egy hangos, de annál élesebb felkiáltás: eddig és ne tovább! Ugyanis jól tudjuk, hogy a baloldal igazi, minden embert veszélyeztető kudarca nem akkor válik nyilvánvalóvá, amikor megszegi, hanem amikor megvalósítja az ígéreteit.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója

(Borítókép: Illusztráció. Fotó: Pexels)

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.