A Mikulás végzett az idei munkával. Széthordta a varázslatot szerte a világban, a titkot, a csodát, a meglepetést, s bár érzékelte, hogy évről évre nehezebben megy, de ezt a múló időre fogta.

– Hiába, no, én sem fiatalodom… – mondta magában, és tényleg.

Ilyentájt, munkája végeztével két helyre szokott még elmenni, de ezek az utak nem a munkájához tartoztak. Mert talán furcsának tűnik első hallásra, de a Mikulásnak is szüksége volt varázslatra. Titokra, csodára, meglepetésre. Ezért minden évben, amikor befejezte a munkát, ellátogatott a Városba a Boldog Herceghez és fecskéjéhez, utána pedig a Fekete-erdőbe, szénégető Munk Péterhez. Velük beszélgetett varázslatról, titokról és csodáról, továbbá jóságról, az ólomszív és a kőszív közötti óriási különbségekről, míg a kis fecske halott teste röpködött körülöttük.

Már éppen indulni készült a Mikulás, amikor betoppant hozzá Jézuska egy utolsó feladattal.

– Még muszáj elmenned a világ legboldogtalanabb kisgyerekéhez.

– Értem – szólt a Mikulás, és nem látszott rajta kelletlenség. – Merre induljak, hol keressem? Afrikában valahol, valamelyik háborúban, falu végén?

– Nem barátom. Menj el a Városba, s a Megvilágosodottak kerületében, a Wok negyedben találod meg őt. Rendezett polgárházban él, nem hivalkodó, de megvan mindene, és ő a világ legfelvilágosultabb kisgyereke. Vele kell beszélned.

Hamar megtalálta a Mikulás a helyet – rutinja volt helyek megtalálásában, csak egyszer bolyongott egy egész napot hiábavalóan, amikor a világ legboldogabb kisgyerekét kellett felkeresnie, valahol az Amazonas őserdejében –, és benézett az ablakon.

Ott volt a világ legboldogtalanabb kisgyereke, és az édesapjával beszélgetett éppen.

– Kisfiam, az élet túl rövid, az idő pedig túl drága, hogy butaságokra fecséreljük – mondta az édesapa, a gyerek pedig a cipője orrát nézte. – Tudod, hogy édesanyáddal mennyit dolgoztunk és dolgozunk azért, hogy mindent megadhassunk neked. Mindent, ami értelmes, ami hasznos, ami emberi, aminek értelme van. S azt is tudod, hogy bármi lehetsz, csak ki kell mondanod. Ha másnak érzed magad, mint ami vagy, csak szólj, s mi segítünk. Ne hagyd, hogy börtönbe zárjon a saját tested. Itt az ajándékod, a legújabb könyv felvilágosult gyermekeknek, az a címe, hogy Semmi sem az, aminek látszik, forgasd haszonnal. Képek is vannak benne, amelyek elsőre talán szokatlanok lesznek neked, de ha valamit nem értesz vagy valami túl furcsa, esetleg taszító, mondd el nekünk, és mi édesanyáddal elmagyarázzuk.

– Én a Világ legszebb meséit szerettem volna, s hogy a Mikulás hozza…

– Nincsen Mikulás, kisfiam. A Mikulást buta és elmaradott szülők hazudják a buta és elmaradott gyerekeiknek, mert félnek szembenézni a valósággal és fecsérlik az idejüket. Minden gyereknek a szülei veszik az ajándékot, s aki régi, ostoba mesékkel tölti az idejét, az nem fog soha felnőni igazán. Azzal még az is előfordulhat, hogy a teste rabja lesz, és soha nem tudja meg, mi a szabadság. Az ósdi, maradi mesék semmire sem jók. Fantazmagóriák.

A gyerek a cipője orrát nézte mindvégig, akkor is, amikor az édesapja magára hagyta. A Mikulás pedig életében először úgy érezte, hogy teljesen tehetetlen. Az ő varázsereje ezt a falat nem tudja ledönteni. Gyorsan felkereste hát a Boldog Herceget, s elmesélt neki mindent. A Boldog Herceg pedig rövid töprengés után így szólt:

– Vidd magaddal a halott fecskémet. Csak ő segíthet.

S azon az estén a halott fecske körberepülte a világ legfelvilágosultabb kisgyerekét. – Szeresselek? – kérdezte a fecske, mert kedvelte az egyenes beszédet. A kisfiú pedig igent mondott, és hosszú idő óta először felemelte tekintetét a cipője orráról.

A Mikulás az ablakon át figyelt és megnyugodott. A kisfiú miatt, no meg azért, mert a fecske is régen halott volt már, s így ezzel az aprósággal sem kellett bíbelődnie…