idezojelek

Himnusz és néplélek

A magyar néplélek egy fatális véletlen folytán benézett Szatmárcsekére és beleolvasott egy kéziratba. S magára ismervén így szólt: – Ez jó lesz Hymnusnak.

Bayer Zsolt avatarja
Bayer Zsolt
Cikk kép: undefined

A magyar kultúra napja – nem is lehetne ez másképpen – Kölcsey Himnuszához kötődik. Nehéz eldönteni ennek létjogosultságát, hiszen mindez azt sugallja, hogy 1823. január 22-e előtt nem is volt magyar kultúra.

Csezmiczei János (na jó, Janus Pannonius), Balassi Bálint, Zrínyi erre összehajol, nem itt valahol vagy ott valahol, hanem a mennyek országában, és összevonja szemöldökét. S még milyen sokan, Istenem! Berzsenyink például kifejezetten haragszik ezért, már csak a személyes érintettség okán is, aztán büszkén énekli jeles napokon, hogy „Isten, áldd meg a magyart”, hiszen nem élhet magyar a földön, aki nem énekli büszkén, meghatódva, esetleg dacos, ám annál hiábavalóbb elszánással. Aztán persze félrevonul, a menny egy eldugott zugába (valamiért a mennynek egy ilyen eldugott zuga van, s abban mindig magyarok meg oroszok búsonganak), s ott dünnyögi maga elé:

Nyolc századoknak vérzivatarja közt

Rongált Budának tornyai állanak,

Ámbár ezerszer vak tüzedben

Véreidet, magadat tiportad.

[…]

Mi a magyar most? – Rút sybaríta váz.

Letépte fényes nemzeti bélyegét,

S hazája feldult védfalából

Rak palotát heverőhelyének;

– Hát éppen ez is lehetett volna Hymnus, nem igaz? – mondja csak úgy magának a niklai remete. S igaza van. Lehetett volna.

Mondják, mi magyarok magányosak vagyunk nyelvünkben. S valóban. De sokkal magányosabbak vagyunk a Himnuszunkban. A Himnusz (Hymnus és minden himnusz) néplélek. Akkor hát mi vagyunk a magányos lelkek népe.

Hisz’ mi „Bibor-palástban” jöttünk „Keletről

A rímek ősi hajnalán.”

S úgy ültünk be a nyugati (mit nyugati – Nyugati!) kávéházba. S ők is, mi is ugyanazon töprengünk azóta is: hogy mi a fenét is keresünk mi ott.

Minden más nemzet himnusza ezen a földön valamiféle induló. Francia, német, orosz, de a kisebb nemzeteké is. Afféle „gyertek, kapaszkodjunk össze, aztán irány az egyenes, menetelünk a végső győzelemig!”.

A miénk egy imádság. Hogy ne mondjam, egy tartózkodó kérelem. Hogy akkor esetleg, ha nem túl nagy baj, élhetnénk-e mi is itt a földön, persze csak ha nem zavarunk senkit. Hallod, Uram? Hát nem szenvedtünk még eleget?

Nincs még egy ilyen himnusz, sehol a nagyvilágon.

Nincs a magyaréhoz fogható néplélek sem, az is bizonyos.

S hogy el ne felejtsük: a mi himnuszunk (Hymnusunk) másik fontos mondandója ez lenne:

„Vár állott, most kőhalom

Kedv s öröm röpkedtek,

Halálhörgés, siralom

Zajlik már helyettek.

S ah, szabadság nem virúl

A holtnak véréből,

Kínzó rabság könnye hull

Árvánk hő szeméből!”

Ismételjük csak: „S ah, szabadság nem virúl / A holtnak véréből”. Tehát: itt minden áldozat teljességgel hiábavaló.

Ez volna önképünk egyik sarokköve. A magyar néplélek alfája és ómegája.

Tudta ezt Ady is, mikor ezt hagyta üzenetül:

„Sósabbak itt a könnyek

S a fájdalmak is mások.

Ezerszer Messiások

A magyar Messiások.

Ezerszer is meghalnak

S üdve nincs a keresztnek,

Mert semmit se tehettek,

Óh, semmit se tehettek.”

„Üdve nincs a keresztnek” – vagyis minekünk a megváltás sem jár talán. Úgy imádkozunk, úgy fohászkodunk az Úrhoz, hogy még a megváltást is megkérdőjelezzük. S úgy hozzuk áldozatainkat egy évezrede, hogy nem is hiszünk az áldozat értelmében? Hát van ennél nagyobb hősiesség?

1823. január 22-én a magyar néplélek egy fatális véletlen folytán benézett Szatmárcsekére és beleolvasott egy kéziratba. S magára ismervén így szólt: – Ez jó lesz Hymnusnak.

S jó lett. S ment is tovább a magányos magyar néplélek, a magányos magyar nyelv, a bús magyar sors, hogy meghozza újabb és újabb áldozatait, önfeláldozásait hazáért, nemzetért, családért, hitért, mert senki sem tud jobban ragaszkodni mindhez és a szabadsághoz, mint aki bizonytalan az önfeláldozás értelmében, a megváltás lehetőségében és valóságában. Nincsen annál magányosabb és nagyobb hős. Ebből a magányosságból és hősiességből lett a magyar kultúra. Valamikor a „rímek ősi hajnalán”. Rímelő, verselő, ritmusos kultúra a miénk, s titokzatos, mint a keleti éjszakában távolról felhangzó regősének. Igen.

Megfoghatatlan, távoli és örök. És a miénk. Léte fatális véletlen s megingathatatlan akarás násza. Éppen, mint az őt létrehozó nemzet létezése. Alig-alig van ennél nagyobb csoda, s ennél nagyobb felelősség.

Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Borítókép: Kölcsey Ferenc szobra, Kallós Ede nagykárolyi alkotásának másolata (1939) a Batthyány téren. A támfalon részlet a költő Huszt című verséből (Fotó: MTVA/Bizományosi: Róka László)

A szerző a Magyar Nemzet publicistája

 

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right
Apáti Bence avatarja
Apáti Bence

Brüsszel, a zsarnokság fővárosa

Pilhál Tamás avatarja
Pilhál Tamás

Fogadj be, Európa? Köszi, mégse!

Szentesi Zöldi László avatarja
Szentesi Zöldi László

Csanytelek az egész ország

Novák Miklós avatarja
Novák Miklós

Nevelőedző

A szerző további cikkei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.