A modern politikai pluralizmus három és fél évtizedes magyarországi történetében nem sok olyan párt van, amelynek pályaíve elvi-értékrendi szempontból töretlen maradt. Az a néhány példa, amely eszünkbe juthat, többnyire a globalista álbaloldal táborát erősíti. A DK, a Párbeszéd, a Momentum megalakulása óta következesen szolgálja a pusztító világerőt, a nemzetközi pénzhatalmat, mondanivalójuknak még a csomagolása sem változott.
Ha azokat a pártokat vesszük górcső alá, amelyeknek ideológiai mondanivalója jelentős korrekciót, avagy torzulást mutatott a megalakulás után, azt láthatjuk, hogy többségük a nemzetközi fősodorba integrálódott, a könnyebb ellenállás irányában mozdult el. Legeklatánsabb példa erre az MDF és a Jobbik. (Az SZDSZ esetében a harsány antikommunizmus, amivel 1990-ben választást igyekezett nyerni, csak máz volt, politikai kommunikáció, a mögöttes tartalom nem változott.) Gyakori köznyelvi fordulat mindezt pálfordulásként leírni. Helytelenül, hiszen itt éppenséggel nem megigazulásról van szó, hanem annak a fordítottjáról. Maradva a névadó történetnél, inkább Saul-fordulást emlegethetünk esetükben.
A nagy kivétel a Fidesz, amely kereken három évtizede, az első öt esztendő radikális liberalizmusa után egyre határozottabban mozdult el a nemzeti-konzervatív értékvilág irányába, s a kilencvenes évek második felében már a jobboldal meghatározó pártjának számított.
Felszínes véleményalkotók előszeretettel tulajdonítják ezt egyfajta számításnak, tervszerű pozíciókijelölésnek, megfeledkezve arról, hogy e váltás abban a korhangulatban, amelyben az SZDSZ által dominált, nemzetellenes sajtó szinte egyeduralkodó volt, életveszélyesnek számított, kis híján rá is ment a párt. Ha a Fidesz nem tesz mást 1993-ban, mint hogy belesimul egy ellenzéki Fidesz–MSZP–SZDSZ-szövetségbe, a következő parlament vezető erejévé válhatott volna. A karrierérdek ezt diktálta volna. Ők a nehezebb utat választották, a nyílt sisakos küzdelmet. Szövetségesre leltek több olyan jeles értelmiségiben, akik hittek az SZDSZ antikommunizmusában, majd 1994 után kiléptek a pártból.
Közéjük tartozott a nemrég elhunyt Tellér Gyula, a magyar politikai gondolkodás egyik legnagyobbja, aki a Fidesz egyik ideológusává lépett elő.
A magyar miniszterelnök gyászbeszédében utalt is erre, megjegyezve, ő rendkívül megtisztelőnek találta, hogy ellenfelei az Orbán-rendszer főideológusának kiáltották ki Tellért.
„Harcos voltál, és harcosként is távoztál. Amikor ott álltam az ágyad mellett, akkor is csak arról voltál hajlandó beszélni, mit kell tenni a háború ügyében, és milyen szellemi veszélyeket kell csírájában elfojtanunk. Ezért a könnyeink most nem az önsajnálat könnyei, egyszerűen csak a nagy harcos hiányát fájlaljuk
” – fogalmazott búcsúbeszédében a kormányfő.
Tellér Gyula a belülről vezérelt szuverén gondolkodók ideáltípusát jelenítette meg, s mint ilyen, csakis harcos lehetett egy önmagából kifordult világban. Az SZDSZ parlamenti képviselőjeként a legújabb kori magyar történelem legjelentősebb szimbólumközpontú parlamenti vitájában szembemenve saját pártjával, a Szent Koroná-s címer mellett érvelt, hogy csak egyetlen, de igen fontos példát említsek.
A Fidesz 1996-ban kiadott, A polgári Magyarországért című politikai vitairatának egyik szerzőjét tisztelhettük benne. E dokumentum meghatározó volt a párt új eszmei arcélének kirajzolásában. Egyszerre adott diagnózist és mutatott kiutat. Hangvétele példátlanul bátornak számított. Abban az időben az SZDSZ-es értelmiség a véleményformálás kulcspozícióinak birtokában tabukijelölő hatalommal bírt, lehetősége volt a tematizációs korlátokat meghatározni. Mi több, e szellemi kör a fogalmak jelentésének és értelmezésének terén is egyeduralkodó volt.
Ebben a történelmi korszakban a legnagyobb tabusértésnek számított annak kimondása, hogy a szóban forgó párt szándékosan árt a magyar érdekérvényesítésnek, tudatosan törekszik a magyar nemzeti öntudat aláaknázására. A Tellér által jegyzett második fejezetben e „főtaburól” a következőket olvashatjuk: az SZDSZ ideológiájának
„egyik fele a kapitalista magántulajdonra áthangszerelt szocialista internacionalista hatékonyságideológia. A társadalom többi részére nézve pedig a nyitott társadalom és a másság tisztelete ideológiai zászlaja alatt tovább folytatták az elődcsoportjaik által már a szocializmusban megkezdett támadást a nemzeti öntudat és önbecsülés, az önálló magyar történelemkép, a keresztény alapú közmorál ellen, illetve ezek reprodukciós intézményei és folyamatai ellen.”
A jeles gondolkodó 1999 végén Hatalomgyakorlás az MSZP–SZDSZ-koalíció idején című cikksorozatában, amely később önálló kötetben is megjelent, lapunk hasábjain elemezte a posztkommunista uralom négy esztendejét, az imént idézett gondolatot még jobban kibontva. Hadd idézzem: „Az SZDSZ a legerősebben ideologisztikus, és ideológiája képviseletében és terjesztésében a legtürelmetlenebb és a legagresszívabb párt. Ideológiája egy felszíni, racionális és egy mélyebb, irracionális rétegből áll. A racionális réteg eszméi ismeretesek: a fő érték az emberi jogok minél szélesebb körű érvényesülése, az egyén életébe minél kevesebb állami beavatkozás, ehhez a minél kisebb feladatkörű és hatókörű állam, amely azonban a társadalmilag elfogadott tartalmú közgondoskodást elvégzi. Az irracionális réteg szinte teljes egészében a hagyományos nemzetnek, mint szervező elvnek szétbontására és megsemmisítésére irányul. Naponta előbukkanó tételei: »haza« nincs, csak élőhely, ahol az állampolgárok »otthonosan« laknak, a népességfogyás nem káros, sőt, a XX. század előtti magyar történelem érdektelen, a honfoglalás ezeréves évfordulójának ünneplése sérti a szomszédokat s ezért lefokozandó, a hajdani uralkodó osztályok primitív, részeges emberekből álltak, a nemzeti jelképek feleslegesek, különös tiszteletet nem érdemelnek, nem kell korona (»svájcisapka«) a címerre, a Himnuszt újra kell írni, a XIX. századi nemzeti ébredés költői kontárok (Vörösmarty olvashatatlan, Petőfi rasszista, Arany gyenge, buta költő), 1956 szocialista forradalom volt, magyar kultúra nincs, magyar népzene nincs, az anyanyelv védelme felesleges, a nemzetnek – történelme miatt – nincs oka önbecsülésre, s mindezért a gimnáziumokban felesleges az ezekre a nemzeti értékekre nevelés, egyáltalán: felesleges a történelemérettségi […]”
Ennél frappánsabb és találóbb összefoglalását talán senki nem adta az SZDSZ-politikának, és annak az eszmeiségnek, mely ma – a Mi Hazánk Mozgalmat leszámítva – a mai teljes ellenzéket, közkeletű nevén a „dollárbaloldalt” mozgatja.
Nem véletlenül írta az akkor már évek óta gyógyíthatatlan Csurka-fóbiában szenvedő, stabil politikai otthonra Gyurcsány mellett lelt Debreczeni József, hogy
„azt a látleletet, amelyet Magyarország belső viszonyairól, világban elfoglalt helyéről az elmúlt években Csurka István kiállított, azt Tellér Gyula most durva indulatok, primitív leegyszerűsítések, demagóg hatáskeltés és egyéb visszataszító eszközök nélkül, rendkívüli intellektuális színvonalon, óriási érvkészlettel, tisztán, logikusan s ráadásul tiszteletre méltó korrektséggel lényegében újrafogalmazza írása legfontosabb állításaiban.”
(Magyar Nemzet, 1999. december 11.)
E meglátás, leszámítva a profetikus lelkialkatú, lényeglátó író-politikus nyakába aggatott méltatlan jelzőket, nem áll távol a valóságtól. Mindkét vátesz képes volt a felszín mögé tekinteni, a valódi okokat és mozgatókat kereste, s ami a legfontosabb, arra az alapkérdésre igyekeztek választ adni, hogy miképpen lehet a magyarság létesélyeit a globális világhatalom útvesztőjében optimizálni.
Ma is ez a fő kérdés.
Parányi különbség a negyed évszázaddal korábbi korszakhoz képest, hogy
a nemzetellenesség mai hazai erői nem rejtik már véka alá valós szándékaikat, nyíltan lobbiznak Magyarország ellen nemzetközi síkon, a magyar állam megmaradt szuverenitását feloldanák az amerikai pórázon vezetett Európai Egyesült Államokban, szélesre tárnák az ország kapuit a harmadik világ új honfoglalói előtt.
A globális hatalmi centrumok ma már jobban láthatók, nem véletlenül írt itt nemrég Fricz Tamás „háttérhatalom” helyett „előtérhatalomról”. Szándékaik, beleértve a fehér keresztény európai kultúra teljes felszámolását, s egy világméretű, kommunisztikus, orwelli diktatúra létrehozását, jobban érzékelhető, mint korábban, amikor tevékenységük központjában az „uzsorakörök”, a „pénzszivattyúk” működtetése állt.
A kétezres évek első évtizedében, főként a 2002-es választási vereség után gyakran hallhattunk a nemzeti oldalon demokráciabíráló hangokat. Mára viszont oda jutottunk, hogy
a demokratikus paradigma a fő államelméleti védvonala a normalitásnak. Mert hiába van a globális főhatalom kezében a tudatformálás minden lehetséges eszköze a médiától a szórakoztatóiparon át a közösségi platformokig, a választópolgárok többsége nem kér a Great Resetből, a készpénz megszüntetéséből, a WHO egészségügyi diktatúrájából. És európai kalifátust sem akar.
Perverz történelmi fordulat, de a demokratikus akaratképzés, a véleményszabadság, a tényleges politikai pluralizmus sokkal inkább jellemzi Közép- és Kelet-Európát, a volt szocialista országokat, mint a Nyugatot. Ha van valahol esély a megmaradás erőit megszervezni, akkor ez térben itt lokalizálható, annak dacára, hogy a szomszédunkban zajló proxyháború próbára teszi a V4-es politikai erőcentrum működését. Itt, a mi térségünkben van egyértelmű többsége a viszonylagos kulturális homogenitásnak, az értékőrző, keresztény európai gondolkodásnak, s kellő elutasítottsága az LMBTQXYZ-propagandának, illetve a woke-őrületnek.
Itt a népakaraton alapuló demokrácia működhet még mentsvárként.
Borítókép: Orbán Viktor miniszterelnök virágot helyez el Tellér Gyula Széchenyi-díjas szociológus ravatalánál az Óbudai temetőben 2023. június 24-én. A József Attila-díjas műfordító, tanár, országgyűlési képviselő május 25-én, életének 89. évében hunyt el. (Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher)
