A pandémia idején is az érdek igazgat

Mindig vannak olyan haszonlesők, akik az adott helyzetből politikai tőkét akarnak kovácsolni maguknak.

Forrás: Flickr

Gondolom, nem én vagyok az egyedüli, aki a járvány miatti kényszerű karanténban megnézte (immár nem először) a húsvéti Karol sorozatot a tévében. A Szent II. János Pálról szóló film különösen időszerű covidos világunkban. A pápa időskori képe, fulladásos rohamai a szemünk elé idézték a széles körben – esetleg saját családunkban is – napjainkban megtapasztalt szenvedést.

De nagyon tanulságos volt a filmmel végigkísérni a XX. század eszmetörténetét is. A nácizmus, a kommunizmus, a liberalizmus, a helyi háborúk és a pénzuralom okozta világméretű nyomor képeit. A szörnyűségeket, amelyeket a hatalom megszállottjai a történelem során oly sokszor elkövettek. Rabszolga-kereskedelem, gyarmatosítás, háborúk, holokauszt. Hogy az emberiség (magát kereszténynek nevező része is) eltűrte, részt vett benne. Ezekért az okozott sebekért kért bocsánatot a pápa a világ szenvedőitől. Az egyház nevében is.

Ámbár a posztmodern korban a fő probléma inkább a valláserkölcsi tanítások teljes kisöprése a közéletből. A posztmodern lejáratja, nevetségessé teszi a vallásosságot, és álságos eszmékkel helyettesíti. Pedig hitre ma is szükség lenne. De milyen hitre?

Tomáš Halík Templeton-díjas cseh pap, a prágai Károly Egyetem szociológusprofesszora, az Oxfordi Egyetem díszdoktora arra hívja fel a figyelmet, hogy az egyháznak (egyházaknak) fel kell figyelnie a bezárt, üres templomok üzenetére. Az idők jeleit kell ebben látniuk, azt, hogy korszerűsítésre szorul a gyakorlat. Úgy véli, nem térhetünk egyszerűen vissza a régi kerékvágásba a vírusválság vége után sem. A hagyományok őrzése mellett törekedni kell a felekezetekhez nem tartozó, de a transzcendencia iránti igényt megjelenítő emberekkel, a keresőkkel való szorosabb párbeszédre és a világvallásokkal való eszmecserére. Gyökeres változásra, a keresztény felekezetek valódi ökumenikus találkozására van szükség. Ahogyan ezt a II. vatikáni zsinat Gaudium et spes dokumentuma már majdnem hatvan éve világosan megfogalmazta. És ahogyan ezt a mostani húsvéti filmsorozat pápája szorgalmazta…

De nagyon hangsúlyos volt a húsvéti filmsorozatban számos további nemzetközi társadalmi probléma is: a fejlődő országok eladósodása, a pénz hatalma, a fegyverlobbik ereje, a katonai junták kegyetlenkedése, a nők egyenjogúságának kérdése, a faji megkülönböztetés és az emberi jogokért folyó küzdelem. Megdöbbentő, hogy a posztmodern fejlett világa mennyire képes ezeket az eszméket eltorzítani, tematizálni, a média figyelmét a valós kérdésekről elterelni. Hogy amerikai vagy európai vezető politikusok a nemi kérdéseket teszik folyamatosan politikai témává, de nem beszélnek arról a mérhetetlenül igazságtalan kizsákmányoló nemzetközi gazdasági rendszerről, amely milliókat tart szinte örökös bérrabszolgaságban.

Hogy sokan keresik az eladósodott országok belpolitikájában a hibát, nem nézve azt, hogy az Egyesült Államokban az olajárrobbanás után a stagflációt letörő óriási kamatemelés a harmadik-negyedik világ nagy részét végletes adósságcsapdába sodorta. Ezt mi jól ismerjük, hiszen hazánk is ettől szenvedett a hetvenes évektől, s ez nyomja rá gazdasági helyzetünkre is a bélyegét – még mindig! Az a nemzeti vagyon, ami ennek törlesztésére külföldi kézbe került a rendszerváltás után, nehezen gyógyuló érvágást jelent hazánknak.

Arra nem figyelnek oda a főáramú gazdaságelméleten nevelődött politikusok, hogy az adósságok felvétele mindig kettőn múlik: aki kapja, és aki adja… II János Pál küzdött a legszegényebbeknek adandó „millenniumi adósságkönnyítésekért”. Ez azonban csak nagyon csekély mértékben valósult meg. Sajnos a magukat humanistáknak valló fejlett országok polgárai többnyire haszonélvezői ennek az igazságtalan kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatokon alapuló világrendnek. Az effajta strukturális bűnök okát így aztán nem igazán elemzik. Következményét, a migráció költségeit azonban szét kívánják teríteni minden országra, azokra is, amelyek maguk is szenvedői a modern újgyarmatosításnak. (A magyar fizetési mérleg tőkekiviteli egyenlege sokat elmond erről.) A munkaerő-elszívás is ide tartozik. Az egészségügyi személyzet hiányát már a koronavírus-pandémia előtt is munkaerőimporttal próbálták enyhíteni a fejlett európai országok, a nevelés, képzés költségeit a küldő országokra hagyva.

A világjárvány okozta egészségügyi válság terheinek világméretű megoldásában sem jeleskednek a legfejlettebb országok. S úgy tűnik, a vakcinaproblémák mögött most is az érdek igazgat; a szolidaritás és szubszidiaritás (egyébként keresztény) elvei bizony jócskán háttérbe szorulnak. Európában is csaknem egészében az egyes országokra marad a védekezés terhe.

És ami végképp szomorú, mindig vannak olyan haszonlesők, akik ebből a helyzetből politikai tőkét akarnak kovácsolni maguknak.

A szerző közgazdász, professor emerita

(Borítókép forrása: Flickr)