A politikai túlélés mesterfogása

A brit zsidóság nagyjából 75 százaléka a Konzervatív Pártra teszi le voksát, és ezért a munkáspártiak kollektíve mint politikai ellenfeleket kezelik őket.

epa08068474 Labour leader Jeremy Corbyn (C) leaves his house in London, Britain, 13 December 2019. Britons went to the polls for a general election on 12 December 2019, which the Conservative Party has won with an overall majority. EPA/FACUNDO ARRIZABALAGA Fotó: FACUNDO ARRIZABALAGA Forrás: MTI/EPA/FACUNDO ARRIZABALAGA

Boris Johnson a brit választások során elsöprő győzelmet aratott. A Margaret Thatcher kormányzása óta nem látott arányú konzervatív győzelmet a kormányfő egyrészt az Európai Unióból való kilépés ígéretének, másrészt politikai ellenfelei demokráciaellenes szervezkedésének köszönheti.

Az eredmény kétségkívül elkeserítő a Soros György hálózata által is szponzorált People’s Vote aktivistáinak, akik bírósági perek sorozatával, tüntetésekkel és parlamenti lobbizással szálltak szembe a brexitre szavazó többség referendumban kifejezett akaratával. Ha minden igaz, az Egyesült Királyság január 31-én kilép az EU-ból, és ugyan a szavazás által megszólaltatott demokratikus hangot semmibe vevők totális vereséget szenvedtek, azért a brit választók a parlamentáris rendszerben megrendült hitének helyrehozása hosszú évekbe telhet. A londoni erényfitogtató buborékban élő véleményelitet úgyszintén sokkhatásként érte a választások eredménye, de ilyen arányú győzelem esetén talán ők sem hangoztathatják azt újra, hogy itt valami félreértésről van szó, mint azt a brexitreferendum után olyan gyakran megtették.

A Liberális Demokratáknak a választás óriási csalódást okozott. A fiatal, tapasztalatlan és sokak szerint tudatlan Jo Swinson által vezetett párt elbúcsúzhat parlamenti képviselőinek közel felétől, maga a pártelnök is elveszítette mandátumát saját választókerületében. A libdemek, ahogy a britek emlegetik őket, egyetlen megfogható céllal léptek az idei választások színterére, ez pedig a brexit megakadályozása, más szóval 17,4 millió szavazói akarat megtiprásának ígérete volt. A „szavazz ránk, és mi garantáljuk, hogy az akaratod nem érvényesül” politikája látványosan megbukott.

A választások legnagyobb vesztese a brit Munkáspárt; a Jeremy Corbyn által képviselt szélsőbaloldali irányvonal hatalmas robajjal futott zátonyra. A mérsékelt szocialista képviselők által elhagyott párt csak a londoni szavazók többségét tudta meggyőzni, míg regionálisan több mint tíz százalékkal maradtak el a konzervatívoktól. A corbynista munkáspártiak mögött álló két fő mozgatócsoport rivalizálása tartalmilag kimerítette és kompromittálta pártjukat: egyrészt a párt tradicionális tartópillére, a radikális szakszervezetek próbálták a maguk malmára hajtani a megosztott szocialistákat, másrészt a Momentum nevű radikális baloldali ifjúsági mozgalom fészkelődött be a párt ideológiai struktúráiba. (Ők az eredeti Momentum mozgalom, a magyar verzió ennek a klónja.)

A szakszervezetek és Momentum közti egyre élesedő konfliktust jól demonstrálja az a belső közvélemény-kutatás, mely szerint az Unite óriásszakszervezet egykori sziklaszilárd munkáspárti szavazótáborának csak egyharmada tervezte, hogy a szocialistákra fog szavazni. Az antiszemita, iszlamista terrorizmussal szimpatizáló, bevándorláspárti Munkáspártban otthonra lelő Momentum mozgalom ideológiája tehát a Londont benépesítő parallel társadalmak és az identitászavarral küszködő jómódú elit körén kívül nem tudott magának teret nyerni.

Míg a Jeremy Corbyn vezette szélsőbaloldal precedens nélküli népszerűségét a brit zsidó közösség eddig csak aggodalommal követte, ez mára pánikhangulattá vált. Stephen Pollard, a népszerű Jewish Chronicle (Zsidó krónika) szerkesztője egy cikkben azt hangoztatta, hogy egy munkáspárti győzelem után a brit zsidók tömegével fogják elhagyni az országot.

A jelenlegi munkáspárti elit zsidógyűlöletének igazi motivációit ugyan nehéz lenne pontosan meghatározni, de nem feltétlenül rokonlelkűek a kontinentális vallási vagy ideológiai előítéleteken nyugvó történelmi antiszemitizmussal. Sokkal inkább arról lehet szó, hogy a brit zsidóság nagyjából 75 százaléka a Konzervatív Pártra teszi le voksát, és ezért a munkáspártiak kollektíve mint politikai ellenfeleket kezelik őket. A másik komoly ösztönző ok az, hogy a brit muszlim közösség vallásosabb rétegeiben az ilyen attitűd egyenes arányosan szavazatokhoz vezet. Az Institute for Jewish Policy Research kutatóintézet szerint a muszlim közösségben közel négyszerese az antiszemita nézeteket vallók hányada a társadalom többi rétegeihez képest. Ez annál inkább jelentős információ a szocialistáknak, mivel egyes modellek szerint a brit muszlim közösség 2050-re 13 millió főre duzzadhat. A kérdés tehát az marad, meg tudja-e erősíteni a befolyását a pártba befészkelődött brit Momentum mozgalom vagy képes lesz-e a régi, mérsékelt, Tony Blair-típusú szocialista frakció visszakapni a tőle drámai körülmények közt elragadott Munkáspártot.

A konzervatívok a választásokon a politikai túlélés mesterfogását mutatták be. Boris Johnson nem lesz se hajlandó, se képes arra, hogy az évtizedek óta a választók által sérelmezett tömeges bevándorlásra, a vallási fundamentalizmus terjedésére vagy az egyre romló közbiztonság kérdésére végleges választ adjon. Az EU-ból való kilépést viszont a britek a nemzeti önrendelkezés visszaszerzése első lépésének tekintik, erre pedig a Johnson-kormánynak erős mandátumot adtak. Megjegyzem, a Konzervatív Pártot balra toló David Cameron a magyar diplomácia számára szinte semmilyen támaszt nem nyújtott a 2015 óta fennálló súlyos nemzetközi vitákban.

Johnson az EU-tagságot kivéve nem sokban különbözik elődeitől az országunkat érintő vitákat tekintve, de pártjában most előtérbe kerültek olyan személyiségek, akik az Európai Unió jelenlegi ideológiai profilját erősen kritikusan értékelik. Magyarországnak meghatározóak, példaértékűek a brit demokráciában és társadalomban lejátszódó folyamatok. A magyar diplomáciának és a gazdasági köröknek el kell kezdeniük azon csatornák kiépítését, amelyek a két ország kapcsolatát egy teljesen új szintre helyezhetik.

A szerző teológus, publicista