Átrendezi a jövőt a koronavírus?

Három időtáv magyarázza majd egy-egy ország sikerességét vagy sikertelenségét.

A piac már nem lepődne meg egy erőteljesebb, felforgató monetáris döntéstől sem Fotó: Kurucz Árpád

Két végletes vélemény létezik a világban: az egyik szerint a koronavírus mindent átalakít, a másik szerint viszont a változások csak átmenetiek lesznek, s aztán pedig minden visszaáll a régi kerékvágásba. Én egyik véleménnyel sem értek egyet. Szerintem sok minden megváltozik, s a gondolkodásunkra is érzékelhetően hatni fog ez a néhány év, amit a koronavírus közvetlen következményeiben megélünk. De mivel a világon szinte minden dolog relatív, a gazdaságban pedig óriási jelentősége van annak, hogy valamely ország vagy vállalat a többihez képest előrelép vagy éppenséggel leszakad, így okkal merül fel az alapkérdés: vajon mely országok kerülnek ki győztesen ebből a nagy felfordulásból? A válasz két menetben dől el. Az első, hogy a vírus hol, melyik országban mekkora pusztítást produkál, a második pedig, hogy a válságkezelés lépései az egyes országok közeljövőjét, fejlődését hogyan érintik, hogyan befolyásolják.

Az első menet sikeressége alapvetően azon múlik, hogy idejében hozott-e az adott kormány korlátozó intézkedéseket. A szinte egyetlen eltérő modellel a svéd kormány kísérletezett, de a minimális korlátozások gyakorlatának sikeressége eddig nem bizonyosodott be még gazdasági téren sem. Mégpedig azért nem, mert a nagyfokú globalizáció miatt a külkereskedelmi tevékenység szinte mindenütt megfojtja a gazdasági aktivitást még akkor is, ha éppen az adott országban nem is állnak le a gyárak.

Az időben bevezetett korlátozások mellett a megfelelően időzített lazítás is döntő jelentőséggel bír a címben feltett kérdés megválaszolásának szempontjából. A környező országok némelyikének július első felében tapasztalt rossz adatai is jórészt emiatt álltak elő. Azt is látni kell, hogy egy ország népességének fegyelmezettsége, kormányzatának hitelessége és elkötelezettsége szintén nagyon fontos a negatív következmények elkerüléséhez. Ezekben sem állunk rosszul, sőt ha csak ezen múlnak a dolgok, akkor az eddigi történések egyértelműen a magyarok sikerét hoznák.

De mi a helyzet a második menettel, vagyis azzal, hogy milyen intézkedéseket foganatosított egy-egy ország? Persze ez részben attól is függ, hogy az adott országnak milyen volt a kiinduló helyzete, illetve mekkora a mozgástere (az olaszoknak, az ukránoknak nyilván nagyon minimális), azaz a saját GDP-jükhöz képest mekkora csomagot jelenthettek be a károkozás mérséklésére. A másik dolog az, hogy konkrétan milyen lépéseket foganatosítottak, s azoknak vajon milyen rövid távú és milyen közép- és hosszú távú hatásai, következményei lesznek. Az egyik véglet az Egyesült Államok, ahol a munkahelyekről „kiengedték” az embereket, amelynek a következménye a nagy gazdasági hanyatlás lett, és nem mellesleg azok a zavargások is, amelyeknek csak egyik oka volt a rasszista múlt, illetve annak maradványai. A mai amerikai utcakép ugyanis meggyőződésem szerint nem lenne olyan, amilyen, ha az Egyesült Államokban a munkanélküliség és a szociális helyzet nem lenne drámai a koronavírus következtében.

A csomagok méretén kívül ezért legalább olyan fontos azok eszköztára, illetve a mögötte meghúzódó „filozófia”. Más a helyzet, amikor egy kormányzat a korlátlan piaci mechanizmusban hisz (ezért hagyja, hogy a cégek gyorsan elbocsássák a munkavállalóikat – lásd az Egyesült Államokat), más, amikor abban hisz, hogy mindenképpen megpróbálja a munkahelyen tartani a munkavállalókat. Megint más a helyzet, ha a bértámogatás mellett például domináns a monetáris eszköztár használata, illetve a kormányzati eszközökkel is támogatott fejlesztési-beruházási expanzió, annak hiteltámogatott válfaja.

Magyarország ez utóbbi megoldást választotta. Ennek oka szerintem kettős. Részben ezen beruházások megvalósulásától nemcsak annak a miniszterelnöki ígéretnek a megvalósulását remélik, hogy legalább annyi munkahely jön létre, mint amennyi megszűnik, hanem hogy ily módon majd olyan modern termelési kapacitások jönnek létre, amelyek segítségével Magyarország felzárkózása újabb lehetőséget, illetve lendületet kap a koronavírust követő néhány évtizedben. Másrészt ezen hatékonyság- és termelékenységjavulásnak az is a kiváltó oka, hogy az elmúlt néhány évben hazánkban már akut munkaerőhiány lépett fel, s ezért az extenzív növekedés lehetőségei kimerültek. Emiatt rá kellett lépni az intenzív, teljesítményfokozó pályára. Ez pedig csak okos, jól kiválasztott beruházásokkal, fejlesztésekkel, az eddigi termelési eljárások modernizációjával lehetséges. Tehát összességében ezért az is kijelenthető, hogy a beruházások jelentős ösztönzésének útja nemcsak a koronavírus negatív hatásai és következményei miatt adekvát lépés, hanem a határozottabb felzárkózásunk megcélzásának okán is.

Az ördög viszont a részletekben rejlik. Jelen esetben ez azt jelenti, hogy az igazi felzárkózás szempontjából a döntő kérdés az, hogy vajon az egyes cégek beruházásai tényleg a legokosabban, az adott társaság versenyképességének maximális fokozását szolgálóan valósulnak-e meg. Ebben viszont alapvetően nem a kormányzat vagy adott esetben a jegybank támogatását élvező kereskedelmi bank a felelős, hanem azok a cégek, amelyek most sorra nyújtják be hitelkérelmeiket vagy folyamodnak vissza nem térítendő támogatásért. Ezek a céges döntések fogják meghatározni, hogy ­lesz-e tartós munkahely, nagyobb lesz-e hazánkban a termelékenység, javul-e a magyar cégek nemzetközi versenyképessége a válság után.

Azonban egy nagyon komoly veszéllyel mind a cégeknek, mind a kormányzatoknak számolniuk kell. Ez pedig az adósság. Az az adósság, amely már a koronavírus okozta válság előtt is magas volt az Egyesült Államokban, Kínában, Olaszországban, Franciaországban, Japánban és még számos más országban is. (Egy nemzetközi kimutatás szerint a vizsgált vállalatok adósságállománya most negyven százalékkal magasabb, mint 2014-ben, miközben profitjuk csak 9,1 százalékkal emelkedett ezen időszakban.) Van ország, ahol az államadósság szintje magas, van, ahol a vállalatok adóssága veszélyesen nagy, és sok fejlett ország van, ahol mindkét adósságteher kiugró.

Ezért azt gondolom, hogy a három időtávon eltérő okok magyarázzák majd egy-egy ország sikerességét vagy sikertelenségét. Rövid távon a gyors, szigorító intézkedések, az időben és tempójában megfelelő lazítás; középtávon a beruházásösztönző lépések nagyságrendje és megfelelősége; hosszabb távon pedig az országokat fojtogató adósságállományok devizarészaránya és nagysága. Persze a három időtáv intézkedései ráadásul össze is függnek. Ha például megfelelő az elindított beruházások nagyságrendje és összetétele, akkor annak hasznaiból a hitelek törlesztése nem fog nehézségekbe ütközni. Egy biztos: a jelen helyzet óriási esélyt nyújt a felzárkózásra, s ebben nemcsak a lehetőségünk, de a felelősségünk is megvan.

A szerző közgazdász, főiskolai tanár