Az amerikai modell bukása? – Most múlik pontosan

A Nyugat megfizet azért, mert nem akart tanulni a kommunizmus tapasztalatából.

Schmidt Mária
2020. 07. 18. 8:00
Protesters rally in Baltimore over the death of George Floyd
Anah Young and Zenaya Earley call out to the people rallying during a protest against the death in Minneapolis police custody of George Floyd in Baltimore, Maryland, U.S., June 6, 2020. REUTERS/Rosem Morton - RC204H9Z2NK9 Fotó: Rosem Morton
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Hogyan is képzelhette a Nyugat és velük mi is, hogy a bipoláris világ egyik felének kimúlása csak a mi világunkat tünteti el, az övéket pedig változatlanul hagyja? Miért hitték, hittük, hogy csak és kizárólag nekünk kell változtatnunk és változnunk? És hogy ez a kényszer rájuk nem vonatkozik? Mi, vesztesek elvégeztük a házi feladatunkat, és kettős tapasztalattal a tarsolyunkban nézünk szembe az új század kihívásaival. Igaz, hogy a veszteseknek mindig könnyebb dolguk van, mert elbuktak, és ez egyértelműen tudatja velük, hogy mást és másképp kell csinálniuk.

A győztesek azonban azt hihetik, hogy ők mindent jól csináltak, ezért is lettek győztesek, nincsenek tehát változtatáskényszerben. Ez azonban csak káprázat! Mégis önhitté és felfuvalkodottá tette a Nyugatot. Elzárkózott a mi tapasztalataink megismerésétől, és most tehetetlenül vergődik marxista szélsőbalos elitje szorításában. A XX. század végének nemzeti megújulását, ami nekünk erőforrás és kovász, megmondóik, politikusaik nemcsak elutasították, de meg is bélyegeztek minket miatta. Helyette azonban semmit nem tudtak adni, és a szemünk láttára foszlik szét mindenük, amijük még maradt, ami közösséggé kovácsolhatná őket. Egyre kisebb darabokra hullanak, és már csak az egymás elleni fenekedésükben érhető tetten, hogy valaha összetartoztak.

Faji és szexuális kisebbségeik törnek egyeduralomra és kényszerítik a többséget meghátrálásra, sőt meghunyászkodásra. Mindent, ami közös gyökérzet, büszkeségpont, egyesítő kulturális érték volt, elutasítanak és lejáratnak. Emellett egyre erőteljesebb bolsevik egyenjogúsító retorikával lépnek fel. A Nyugat és benne az Egyesült Államok a szemünk előtt varázstalanodik el, veszíti el maradék tekintélyét. Ellenálló képességét kikezdte, sőt lenullázta az a megmondóelitje, amelyik elvette, kigúnyolta és nevetség tárgyává tette a hivatásába vetett hitét.

Amerika nem a bátrak és a szabadok földje többé. Ott is, ahogy a többi nyugati országban is, egyre kisebb területre zsugorodik a szólás- és véleményszabadság. Gyűlöletbeszéd-törvényekkel, Facebook- és Twitter-cenzúrával korlátozzák a politikailag korrekttől eltérő véleményeket, kiközösítés, állásvesztés jár minden rossz szóért, mozdulatért. Visszamenőlegesen is. Nincs kegyelem. Meghurcolnak mindenkit, aki eltér ennek a balliberális megmondóelitnek az egyre agresszívebb kisebbségeket kiszolgáló, egyre rigorózusabb kánonjától.

Hú, de félnek az illiberalizmustól

2020. július 7-én több mint 150 nyugati értelmiségi intézett nyílt levelet saját magához, társaikhoz, egykori és jelenlegi munkatársaikhoz Levél az igazságról és a nyílt vitáról címmel. Az aláírók a miheztartás végett már az első bekezdésben elhatárolódnak Trump elnöktől és az illiberalizmustól. Olyan büszke lettem! „Az illiberalizmus erői egyre erősödnek a világban, és hatalmas támogatóra találtak Donald Trumpban, aki a demokrácia igazi veszélyeztetője.” Így.

Vannak még a szélsőjobboldali erők is, akikkel szemben folyamatosan harcolni kell, és aztán a szólásszabadságot veszélyeztető erők, amelyek cenzúráznak, türelmetlenek, kirekesztenek, erkölcsi felsőbbrendűséget és tévedhetetlenséget tulajdonítanak maguknak, és ennek birtokában ellehetetlenítenek másokat. Intézményi vezetők pánikreakcióként büntetnek, tanárokat tiltanak el, egzisztenciális félelmet keltenek az írástudókban.

Vajon kik csinálják ezt? Miért nem adnak az aláírók eligazítást arról, hogy ezek kik? Kik csinálják ezt? A jeles neoliberális és balos aláírók felszólamlásából ez az el nem hanyagolható körülmény valahogy nem derül ki. A Black Lives Matter szervezetre még csak nem is utalnak, ahogy az Antifákra sem.

Úgy látszik, arra már nem futotta a bátorságukból, vagyis civil kurázsijukból, hogy néven nevezzék azokat, akik térdre kényszerítik rendőreiket, behódolásra értelmiségi elitjüket, vagyis őket magukat. Akik megtámadták történelmük és kultúrájuk összes emblematikus alakját. Pedig évezredes tapasztalat mondatja velem, hogy tele gatyával harcba indulni nem sok sikerrel kecsegtet. Ha még néven sem merik nevezni azt, aki ellen harcolni akarnak, akkor a küzdelemben biztosan alulmaradnak.

Nem lesz elég helyettük Orbán (!) és Trump vudubábuját szurkálni, mert látatlanban megmondom, hogy nem találnak senkit sem a BLM, sem az Antifa aktivistái között, sem a köztereiket eluraló dühösek között, aki tudná, hogy mi az az illiberalizmus, de ha tudná is, törődne vele. Az aláírók között van néhány számunkra is ismert név is. Anne Applebaum, Margaret Atwood, Noam Chomsky, Francis Fukuyama, Michael Ignatieff, Garri Kaszparov, Kati Marton, J. K. Rowling, Fareed Zakaria.

Rowling, a Harry Potter-könyvek, -filmek világhírű írónője azzal húzta ki a gyufát és fordította maga ellen könyveinek szerkesztőit és kiadóját, filmjei­nek színészeit és a többi haladót, hogy azt állította: a nők menstruálnak. Hál’ istennek nálunk ehhez magyarázatot kell fűzni. A nyugati haladók szerint ugyanis egy ilyen kijelentés transzellenes, megbélyegzi azokat a nem nőket, akik szintén szeretnének menstruálni vagy valami ilyesmi. Pontosan én sem értem. Bár a Brian életében van utalás a nejlonszatyorra, amit akkor igen szórakoztatónak találtam, és nem vettem komolyan. Pedig prófécia volt.

Álljon itt egy másik példa is. 2017 novemberében Budapesten beszélgettem Anne Applebaummal, aki arról oktatott ki, hogy tévedek, amikor az amerikai egyetemeken uralkodó cenzúrázókat, a trigger warningot és a safe space-eket leszólom, mert ezeknek semmilyen jelentőségük nincs. Ezt csak egy marginális kisebbség csinálja, amit én eltúlzok. Jelentem, nem túloztam el.

Csak rendelkeztem, rendelkezünk azokkal a tapasztalatokkal, amelyeknek a birtokában be tudtuk azonosítani, hogy milyen irányba mennek Nyugaton, főleg az Egyesült Államokban a dolgok. Ők azonban akkor még tagadásban és visszatámadásban voltak. Mindenekelőtt azért, mert még mindig nem képesek arról a kulturális imperializmusról lejönni, amivel térségünket és benne minket kezelnek. A más „fajúakat” már nem merik kioktatni, lekezelni, már csak mi maradtunk meg nekik, fejletteknek, civilizációs célpontként, mert mi fehérek vagyunk, tehát újabban alsóbbrendűek, ezért rizikó nélkül oktatgathatnak minket. Van is miről, hiszen az előbb ismertem be, hogy még a „gender”, illetve „transzkérdés” lényegét sem tudtam felfejteni. Hetven éven keresztül abban éltünk, hogy a „fajok” kifejezés értelmetlen, hogy az emberi nem egy faj, tehát legfeljebb fajták vannak. Most hirtelen mégis kiderült, hogy nemhogy vannak fajok és van faji kérdés, hanem ez ural és ír felül mindent.

A megmondóelit félni kezdett

A 150-ek levele azt bizonyítja, hogy a ballib értelmiségiek egy része megijedt. Fél, sőt retteg! Az agresszív, gyújtogató csőcselék tobzódása két tűz közé szorította őket. Félnek, hogy kánonállító és ellenőrző jogosultságuk kicsúszik a kezükből. Sokáig abban bíztak, hogy ők majd jól megússzák! Hiszen mindig is csodálták a terroristákat, az erőszaktevőket! Izgalmi állapotba jöttek a Baader–Meinhof-csoport vagy a Vörös Brigádok gyilkosai­tól! Che Guevara, Trockij, Mao még mindig ikonoknak számítanak a köreikben. Mert a vér, a mások halála és szenvedése még mindig reménnyel tölti el őket! Azzal a reménnyel, hogy eljön végre a forradalom, amiről mindig is álmodoztak, amire mindig is életük nagy kalandjaként gondoltak, de ami érdeklődés hiányában nem tört ki sem 1968-ban, sem 1989-ben.

Illetve 1989 győztes antikommunista forradalmai ugyan kitörtek, de azok nem az ő forradalmaik voltak. Sőt! Azok a mieink voltak. És pont az olyanokat győztük le bennük, mint amilyenek ők! Nem maradt a számukra más, mint a hit abban, hogy majd most, 2020-ban átélhetik végre, részük lehet végre abban az Igazi Forradalomban, amire egész életükben vártak! Ez lesz az a végső harc, ami most már tényleg megvalósítja azt a tökéletes társadalmat, amit eddig valahogy soha nem sikerült. De ezúttal sikerülni fog!

A liberalizmus nálunk igen hamar, már a kétezres évek elejére szitokszóvá vált, mert egyet jelentett az elitnek azzal a részével, amelyik sportot csinált az önlenézésből és a Nyugat kritikátlan majmolásából. Egyet jelentett a rendszerváltoztatás elárulásával, a kommunistákkal való összebútorozással, a fennhéjázó teljesítményképtelenséggel, az ország kiárusításával, a megszorító intézkedésekkel, a kulturális és tudományos diskurzus kisajátításával. Viselhetetlenekké váltak.

A nómenklatúra folytonosságát képviselő posztkommunisták legalább önazonosak voltak. Azok voltak, amik. De a liberálisok azt a látszatot akarták kelteni, hogy ők a nyugatos felhatalmazottak, akiknek az a hivatásuk, hogy a fényre vezessenek bennünket. De mostanra, mint a villám felizzásának pillanatában, pontosan látjuk a tájat, a terepet! Ebben az éles fényben a nyugati liberalizmus XXI. századi arcának minden vonása kirajzolódik. Ez a mai liberalizmus már nem az a liberalizmus, ami egykor volt. Amivé lett, nem vonzó, sőt taszító. Nem szabadságpárti, hanem szabadságellenes. Nem toleráns, hanem kizárólagosságot követelő. Ennek a liberalizmusnak a vonzereje, ahogy a kommunizmusé is, megszűnt, nem maradt belőle más, mint egy kiüresedett dogmahalmaz.

Kultúrharc kell

Ezért, kedves barátaim, kultúrharcot kell folytatnunk! Mert a ma haladói el akarják venni tőlünk mindazt, ami a miénk, amire büszkék vagyunk, ami azzá tett minket, amik vagyunk. Mi nem adjuk a hőseinket, nem adjuk gondolkodóinkat, tudósainkat, íróinkat! Sőt a magunkénak tekintjük a Nyugat egykori nagyjait is. Mert a múlt minden sikeréért, dicsőségéért, hibájáért, kudarcáért megküzdöttünk, megdolgoztunk. Mi mindenből tanultunk, mindentől gazdagodtunk. És ez a sok kincs mind a miénk. Hogyha az ő kezeikből kifolyik, ha ők egyenként eldobálják, tengerbe hajigálják őket, mi lehajolunk értük, sőt kihalásszuk őket. Becsben tartjuk és megőrizzük mindegyiket. Végvárai leszünk az európai kultúrának!

2017-es tusványosi beszédében Orbán Viktor Európa és benne térségünk helyzetét elemezve emlékeztetett arra, hogy míg a rendszerváltoztatás után készek voltunk arra, hogy teljes hasonulással igazodjunk a Nyugathoz, addig mára a saját utunkat akarjuk járni. Ezért tartotta Trump megválasztásánál és a brexitnél is fontosabbnak a V4-ek megerősödését. A tényt, hogy térségünk a világpolitika térképére is felkerült, Orbán szerint mindennél jobban bizonyította, hogy míg a frissen megválasztott Obama elnök az első jelentős beszédét Kairóban mondta el, addig Trump Varsót választotta. Itt mondta azokat az elhíresült mondatait: „A Nyugatért folyó harcunk nem a harcmezőn kezdődik, hanem az elménkben, az akaratunkkal és a lelkünkkel. Szabadságunk, civilizációnk és fennmaradásunk a történelem és az emlékezet kötelékein múlik.”

Orbán Viktor – 2017-ről beszélek – kitért a ma már teljes vértezetében előttünk álló kultúrharcra is, és hangsúlyozta, hogy kulturális identitás nincs stabil etnikai összetétel nélkül. Egy nép etnikai összetételének a megváltoztatása együtt jár kulturális identitásának a megváltoztatásával. Nyugat-Európa nagyvárosaiban naponta szembesülünk az etnikai változások kulturális hatásaival. Orbán már akkor, 2017-ben egyértelművé tette, hogy „27 évvel ezelőtt itt Közép-Európában abban hittünk, hogy Európa a jövőnk. Most azt érezzük, hogy mi vagyunk Európa jövője.” És ez múltunk megőrzésére kötelez bennünket.

Ne akarja tehát a Nyugat átnyomni hozzánk megosztó, megfosztó ötleteit. Hagyjanak minket békében, hogy mi is békében hagyjuk őket! Nekünk nincs szükségünk genderelméletre, transzozásra! A mi nyelvünk több mint ezer éve gendersemleges! Nem vesszük át tőlük a faji szemléletet, mert ahhoz nekünk semmi közünk. Amerika és Nyugat-Európa dolgozza fel a saját múltját, ha tudja, ahogy tudja, de ne akarja ránk oktrojálni a saját problémahalmazát, mert pont semmi közünk hozzá. A mi múltunkkal majd mi foglalkozunk, a magunk módján! Arrogáns felsőbbrendűségüknek nem maradt semmi alapja. Nem akarunk olyanok lenni, mint ők, sőt mindent megteszünk az ellenkezője érdekében!

Saját utunkat járjuk

Látjuk az új Amerikát, ahol Salem szelleme virulensebb, mint valaha. A rabszolgatartó, gyarmatosító múlt bosszúért lihegő megalázottjait, akik a fehérekben nem testvéreiket, hanem ellenséget és bűnöst látnak. Ezek a BLM-aktivisták már nem Martin Luther King feketéi. Nem a meritokráciával, vagyis a teljesítményükkel akarják eltüntetni a bőrszínek közötti különbséget. Az ő hőseik a Fekete Párducok, Malcolm X és a kommunista Angela Davis. Sőt. Ők a fehérek helyébe akarnak lépni, szerepcserét akarnak: azt, hogy a fehérek úgy szolgálják őket, ahogy egykor ők kényszerültek szolgálni. Újra itt van tehát a XX. század ősbűne: a kollektív megbélyegzés, amiből, ne legyenek kétségeink, igen hamar kollektív üldözés lesz.

Úgy tűnik, a Nyugat most fizet azért, mert nem akart tanulni a kommunizmus tapasztalatából. Ha ismétlésre buknak, mi nem tartunk velük! Térségünk a másolás korszakát lezárta. A saját utunkat akarjuk megtalálni, és azon akarunk járni.

A szerző Széchenyi-díjas történész,

a XXI. Század Intézet főigazgatója

A szöveg a XXI. Század Intézet Mozgásban – Kultúrharc a XXI. században című konferencián elhangzott beszéd szerkesztett változata

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.